Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)

2014-12-07 / 49. szám

8 * 2014. december 7. PANORÁMA Evangélikus Élet makat megérteni és elfelejteni nem lehet, de hívő keresztényként a meg­bocsátás és Isten akaratában való megnyugvás lehet a vigasz a túlélők számára is. A történelmi egyházak képviselői ezután megáldották az emlékművet. Elsőként Szűcs Endre református püspökhelyettes Jónás könyvének második fejezetéből idézett: „Az Úré a szabadítás." Fabiny Tamás evangélikus püspök Szilágyi Do­mokos Halál árnyéka című verséből és a Jelenések könyvéből olvasott fel részletet (Jel 21,4). Rossz napok jártak hetven évvel ezelőtt, és az elhurcoltak nem tudták „jól felhasználni az időt”, amire az apostol figyelmeztet - mondta dr. Orosz Atanáz görögkatolikus püs­pök. Mégis okulnunk kell a történel­mi eseményekből, most, amikor a Donyeck-medencében újra százezrek szenvednek. Használjuk ki jól az időt, tegyünk jót mindenkivel válo­gatás nélkül. Az elhurcoltaknak bol­dog nyugalmáért és örök emlékéért fohászkodott a püspök. Dr. Ternyák Csaba egri katolikus érsek képviseletében Darvas László címzetes kanonok a Szózat nyolca­dik versszakával szólt az egybegyűl­tekhez, és hangsúlyozta: „A nemzet, amely nem emlékezik meg, s elfelejti vértanúit, nem érdemli meg a jövőt.” Az áldozatok vértanúsága erőt ad, és jövőt ígér nemzetünknek. Az áldások végén az emlékező sokaság fennhangon imádkozta a Miatyánkot. A közös ima után koszorúzás kö­vetkezett, melyben a szerencsi Szent Imre herceg cserkészcsapat tagjai segédkeztek, és díszőrséget is álltak az emlékmű két oldalán. ■ Walkó Ádám Az avatóünnepségen részt vettek a, málenkij robot egykori foglyai is: Lekner Irén (Szerencs); Driz­­nerAntalné, Lamperth Jánosné, Kaiser György, Kaiser Györgyné, Takács Jánosné (Rátka); Winkler Józsefné, Koczák Andrásné, Na­­ár János (Hercegkút); Réti Béla Gábor (Rakamaz); Csatlós Gizel­la (Balkony); Kristó Istvánné, Schmidt Erzsébet (Abaújszán­­tó); Fóris István (Szendrő). Szilágyi Domokos: Halál árnyéka Rekviem 1 (részlet) Sínek hasítanak sivítva országok vérző húsába mint fába a fűrész vonító vonatok vonszolják vérző testemet vérző testünket országok vérző testén át nyolc ló vagy negyvennyolc ember vagy százötven deportált (...) nyolc ló vagy negyvennyolc ember vagy százötven deportált százötven senki akit vár a csattogó fogú ismeretlen százötven tikkadt torok százötven kiszáradt gyomor százötven őrültté borzolt idegrendszer százötven szomjas tüdő mely öklendezi a rab levegőt százötven elaszott hát amelyre sziszegve vár a korbács százötven eltompult tarkó amelynek kibányászták már az ólmot százötven agyú borzadály Sínek hasítanak sivítva országok vérző húsába mint fába a fűrész vonító vonatok vonszolják vérző testemet vérző testünket országok vérző testén át nyolc ló vagy negyvennyolc ember vagy százötven deportált százötven fogoly féreg akit egy csizma eltapos Százötven fogoly féreg és százezer és millió millió------------------------------'— Nyilatkozik az egyik túlélő hazáját védte. Fóris István ugyan­is hadifogolyként került a gulágra huszonkét évesen. Tornaalján volt katona abban az időben. „A fron­ton voltam, a román határon estem fogságba, amikor kapitulált Ro­mánia” - emlékszik vissza. 1944. október 6-án - idézi fel napra pontosan - az egyik legnagyobb román gyűjtőtáborba, a temesvá­ri lágerbe került, aztán Ukrajnába, Zaporizzsjába. „Először fakitermelésen dolgoz­tam. A lágernek hordtunk fát az er­dőről, azt fűrészeltük kézzel egész nap, irdaüan hidegben, aztán húz­tuk be szánkával. Zaporizzsjában pedig acélgyárat építettünk, Martin­kemencét. Fagyos krumplit, répa- és korpalevest adtak enni, nem tu­dom, hogy éltem túl. A munka és az imádkozás segített” - mondja vége­zetül az egykori lágerlakó, aki 1948. december í-jén jöhetett haza. „Az viselt meg nagyon, hogy két évig azt se tudta a családom, élek-e, vagy meghaltam. Nem lehe­tett levelet írni” - meséli Fóris István, aki az utolsó túlélő Szend­­rőben. Mint mondja: „Sokan vol­tunk onnan hadifoglyok, de a töb­biek már mind meghaltak.” W- Minap.hu „Kis munka” - hatalmas veszteség Szerencsen emlékművet avattak a „málenkij robot" áldozatainak ► A Magyar Országgyűlés 2012-ben a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapjává tette november 25-ét, mert 1953-ban ezen a napon térhetett haza ezerötszáz politikai fogoly a munkatáborokból. Szerencsről és környékéről mintegy négyezer embert hurcoltak el „málenkij robot­ra” azaz „kis munkára” A túlélők, a történelmi egyházak képviselői, valamint állami és önkormányzati ve­zetők részvételével avatták fel múlt kedden a szerencsi vasútállomással szemben felállított emlékművet, amelyet a Magyarországi Evangélikus Egyház képviseletében dr. Fabiny Tamás püspök áldott meg. Jeges szél és havas eső fogadta az em­lékmű avatására érkezőket, mintha az időjárás is az alkalomhoz igazítot­­, ta volna a körülményeket. A zord hi­deg ellenére nagy számban gyűltek össze a megemlékezők a szerencsi vasútállomás előtt, ahol hetven év­vel ezelőtt bevagonírozták a térség­ből összefogdosott embereket, és küldték őket többéves jóvátételi kényszermunkára, főleg a Donyec­­ki-szénmedencébe. A Himnusz eléneklése után Sze­rencs Város Német Nemzetiségi Ön­­kormányzatának elnöke, Árvay Atti­la köszöntötte a megemlékezőket, legelső helyen név szerint a málen­kij robot túlélőit. Mint elmondta, a történészek becslése szerint több mint százezer civilt, nőket és tizen­éves fiúkat hurcoltak el marhavago­nokban, hogy embertelen körülmé­nyek között bányákban, gyárakban és kolhozokban „tegyék jóvá mindazt, amit el sem követtek”. Az elhurcolás alapja a Szovjet Álla­mi Védelmi Bizottság 1944 decembe­rében kelt, Sztálin által szignózott, 7161. számú határozata volt. Eszerint a Vörös Hadsereg által „felszabadított” területeken munkavégzés végett moz­gósítani és internálni kellett minden német nemzetiségű, munkaképes, 17 és 45 év közötti férfit és a 18 és 30 év közötti nőket. A szükséges létszám tel­jesítéséhez viszont a németes hangzá­sú nevű és többnyire magyar nemze­tiségű embereket is összegyűjtötték. A térségben működő német nem­zetiségi önkormányzatok két éve döntöttek egy regionális szintű, minden elhurcoltról megemlékező hely felállításáról, és térségi össze­fogással, illetve kormányzati támo­gatással ezt méltó módon sikerült megvalósítani. Az emlékműavatás fővédnöki tisztségét Magyarország köztársa­sági elnöke, dr. Áder János vállalta el, üdvözlő levelét dr. Gróh Gáspár, a Köztársasági Elnöki Hivatal Társadal­mi Kapcsolatok Igazgatóságának ve­zetője olvasta fel. Több tízezren „in­doklás nélkül, ítélet nélkül, jogfosz­­tottan, teljes lelki és fizikai kiszolgál­tatottságban” indultak a „kis munká­ra”, ahonnan az internáltak mintegy harmada soha nem tért haza, idegen földben, jeltelenül elföldelve nyugsza­nak az egykori lágerek területén. „Az erőszak modern rabszolgáit” a kollektív bűnösség jegyében az embertelen bánásmód, az éhezés, a megfeszített munka és különböző jár­ványok és betegségek nyomorították meg lelkileg és gyakran testileg is. „A kis munka Magyarország hatal­mas veszteségének bizonyult” kegye­lettel és tisztelettel kell fejet hajtani az áldozatok mártíriuma előtt. Valeria Koch magyarországi né­met költőnő soraival, német nyelven kezdte köszöntőjét a Magyarorszá­gi Németek Országos Önkormány­zatának elnöke, Heinek Ottó. Felidéz­te, hogy a szerencsésen visszatértek nem beszélhettek a lágerekről, az ide­genben eltöltött évekről, csak a rend­szerváltás után nyíltak meg. Az em­lékmű üzenete, hogy az átélt borzal­mak soha nem ismétlődhetnek meg - mutatott rá. Az emlékmű alkotója, Ekker Róbert szobrászművész és a Miniszterel­nökség kiemelt társadalmi ügyekért felelős helyettes államtitkára, dr. La­torcai Csaba közösen leplezte le a málenkij robot mementóját. Ezután a helyettes államtitkár tartott beszé­det, melyben kiemelte: az elhurcol­tak „nem a háború bűnösei, hanem a háború áldozatai, a faji megkülön­böztetés áldozatai”. Áldozatok a túlélők is, mert haza­térésük után a hatalom által rájuk sü­tött bélyeget is kellett viselniük, kor­látozták munkavállalásukat, nem be­szélhettek, nem emlékezhettek meg a kényszermunka éveiről, elsiratni sem lehetett a halottakat. A kommu­nista hatalom az emlékezetet is ki akarta sajátítani, el akarta némítani. A tisztelet és a kegyelet jegyében a kormány 2015-ben emlékév kere­tében kívánja ápolni a Szovjetunió­ba hurcolt politikai foglyok és kény­szermunkások emlékezetét. A borzal­is könnyeivel küszködve, elcsukló hangon mondta: „Nem gondol­tam volna, hogy ezt a napot meg­érem.” A szendrői férfi szellemileg teljesen friss, de járni már csak ne­hezen tud. Két gyermeke támogat­ja, míg az emlékműtől az autójukig érünk. Ekkor táskájából előveszi kopottas, világoskék katonai igazol­ványát, azt mutatja, miközben be­szélgetünk. „A haza védelme a Magyar Népköztársaság minden polgárának szent kötelessége” - ol­vasható az akkori Alkotmány 61. paragrafusa mindjárt a könyvecs­ke első oldalán. A sors fintora, hogy a szendrői férfi éppen azért került a hírhedt kényszermunkatáborba, mert a A kilencvenhárom éves Fóris István

Next

/
Thumbnails
Contents