Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-07-20 / 29. szám
2 2014. július 20. FORRÁS Evangélikus Élet SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 5. VASÁRNAP - JN 1,41-51 Elhívás vagy döntés? Oratio oecumenica Mennyei Atyánk! Te bizonyságtevő életre hívtál el minket. Te adj nekünk bátorságot, erőt és hűséget, hogy evangéliumod hiteles hírvivői s így a te eszközeid lehessünk az emberek között! Add, hogy betölthessük szolgálatunkat, s ne akarjuk véka alá rejteni azt, amit te minden embernek szóló világosságnak rendeltél! Segíts, hogy életünkkel tanúidnak bizonyuljunk ebben a világban! Köszönjük szent igédet, amelyet ma is hirdettettél szolgáid által. Köszönjük, hogy egyszülött Fiadat, Jézus Krisztust küldted hozzánk, s hogy az ő szenvedésével és halálával elhárítottad rólunk bűneink büntetését, feltámadásával pedig legyőzted a halál hatalmát. Add, hogy a tőle tanult önfeláldozó szeretettel tudjunk mi is szolgálni a világban. Tekints irgalmasan a családokra, családunkra. Fűzd erősre a szeretet kötelékét a házastársak között, hogy az évek múltával se lankadjanak egymással való közösségükben. Segíts ott, ahol szakadoznak a kapcsolatok, hogy idejében megtérjenek hozzád, és újra szeretetközösség tartsa össze a hitvestársakat. Segíts, hogy szülők és gyermekek tiszteljék egymást, békességben éljenek, tedd a családi otthonokat boldog, örömteli közösségekké. Fogadd irgalmadba azokat is, akik csonka családokban, özvegyen vagy árván élik életüket. Hadd érezzék, hogy senki sincs egyedül, aki benned bízik. Könyörgünk egyházadért, hogy minden időben a te evangéliumod világosságában járjon, és azt hirdesse minden teremtménynek a világban. Köszönjük, hogy egyházadban adtál lelki otthont nekünk, ahol megismerhettünk téged és akaratodat. Add, hogy követni is tudjuk. Irgalmadba ajánljuk hazánkat, népünket. Adj bölcsességet a vezetőknek a jó kormányzásra. Nekünk pedig arra, hogy előmenetelünkre fogjunk össze, és mindent megtegyünk a teremtett világért, a becsületes munkáért, a tisztességes életért, egymás megbecsüléséért. Tekints kegyelmesen egész világunkra. Könyörgünk minden szenvedőért, akár testi, akár lelki bajaikban keresnek téged, vagy nem is gondolnak arra, hogy nálad a segítség. Jézus Krisztusért kérünk. Ámen. SEMPER REFORMANDA „Igazán nem lenne szükséges, hogy prédikációimat és szavaimat mindenfelé terjesszék az országban. Bizonyára vannak más könyvek is, amelyek jobb vagy hasznosabb prédikációkként szolgálhatnak az emberek számára. Fogalmam sincs, hogy Isten miért kívánja, hogy belebonyolódjam ebbe a játékba, amelynek során az emberek felkapják és terjesztik szavaimat, néhányan barátokként, mások ellenségként. Ez bírt rá arra, hogy ezt a Miatyánkról szóló értekezést, amelyet már barátaim egyszer kiadtak, újra jobban megmagyarázzam annak reményében, hogy talán ellenségeimnek is javára válik, mert az a szándékom, hogy mindenki számára hasznos legyek, és senkit se károsítsak meg.” M Luther Márton: A Miatyánk német magyarázata (Bellák Erzsébet fordítása) Hogyan lehet valaki Jézus tanítványává? Lehet-e, kell-e szabályt felállítani erre vonatkozóan? Az elhívó Isten akaratán vagy az elhívott személyes döntésén áll-e, hogy tanítvány lesz? A kijelölt történet előzménye, hogy Keresztelő János két tanítványa - az egyik András, a másik talán maga az evangélista -, miután hallotta János tanúságtételét: „íme, az Isten Báránya”, követni kezdte Jézust. Miért? Mert így döntöttek? Semmiképpen sem dönthettek volna így, ha előbb a Keresztelő nem mutat Jézusra, majd a Jézusnál töltött délután meg nem győzi őket, hogy valóban ő a Messiás. András ezután szól a testvérének, Simonnak: „Megtaláltuk a Messiást” Majd odavezeti Jézushoz. Simon - talán csak kíváncsiságból, talán mert nem akar ellenkezni a testvérével - enged az unszolásnak, és vele megy. Majd mielőtt bármit elhatározhatna, bármilyen döntést hozhatna, Jézus rátekint, és ezt mondja neki: „Te Simon vagy, Jóna fia: téged Kéfásnak fognak hívni”Ez elhívás. Olyan elhívás, amely az elhívott - jelen esetben Péter, a későbbi főapostol - minden megfontolását és döntését megelőzi. Mert Jézus rátekint, és meglátja benne a későbbi Pétert, aki miután háromszor megtagadta, megtér, és sziklaszilárd támasza lesz társainak. Simon után Fülöp következik, akit Jézus - amikor találkoznak - megszólít: „Kövess engem!” Fülöp - anélkül, hogy sejtené, mire vállalkozik - azonnal követi. Döntött? Nem. Mérlegelt? Fontolgatott? Nem. Egyszerűen csak „Eljön mindenkinek a pillanat, / Mikor egészen egyedül marad, / Mikor mellette senki, semmi más / És nem segít se átok, sem sirás. //Az élet távol, a halál közel, / Bűnt, balgaságot semmi sem föd el, / Mikor az ember az írás szerint / Megméretik és megitéltetik” - írja Juhász Gyula Venitsumma dies... című versében. S mivel mindannyiunknak eljön az utolsó pillanat, nem mindegy, hogyan készülünk rá. Nem véletlen, hogy az ősi imádságok egész sorában elhangzik a mondat: „A hirtelen, gonosz haláltól ments meg, Uram, engem.” Hirtelen az, amely készületlenül ér. Tudom, teljes földi vándorlásunk is kevés, hogy felkészüljünk a nagy útra, de Jézus példázatai sokféle módon emlékeztetnek minket arra, hogy számoljunk a ránk váró jövővel, annak fájdalmas voltával, hiszen nincs mit szépíteni: az elmúlás beárnyékolja egész életünket. De Jézus emlékeztető szava vigasztal is, hiszen nem csupán arról tudhatunk, hogy az idő és a jövő a mennyei Atya kezében van, hanem arról is, hogy Jézus előrement, hogy helyet készítsen nekünk. Az Evangélikus énekeskönyv Reménység a halál órájában címet viselő fejezete még a többinél is gazdagabb és mélyebb anyagot kínál. Nem véletlen - mindannyian érintettek vagyunk. Fontos azonban, hogy az egész fejezetet átjárja az egyik imádság összefoglaló kérése: „Emlékeztess halálomra gyakran, és kérlek, emlékeztess örök életemre még gyakrabban.” A 90. zsoltár veretes mondatai vezetik be az örök élet reménységéről szóló szakaszt. Több ige - zsoltár és evangéliumi rész is - előkerül benne. Bár nem idézi Pálnak a thesszalonikaiakhoz írt mondatát, de a háttérben ez a biztatás húzódik meg: ne úgy szo-A VASÁRNAP IGÉJE megérintette Jézus személyisége, és úgy érezte, hogy hívásának nem tud ellenállni. Bekerült Jézus vonzáskörébe, amiből többé nem tudott, és nem is akart kiszakadni. Inkább azon volt, hogy másokat is bevonjon Jézus tanítványi körébe. Ezért amikor találkozott Nátánaéllel, így szólt hozzá: „Megtaláltuk azt, akiről Mózes írta törvényben, akiről a próféták is írtak: a názáreti Jézust, József fiát’.’ Amikor pedig Nátánaél kétségének adott hangot Jézus názáreti származása miatt, akkor invitálta, hogy menjen vele Jézushoz, és maga győződjön meg, hogy igaz, amit róla mondott. Talán csak Fülöp rámenősségének köszönhető, hogy Nátánaél mégis hajlandó volt Jézussal személyesen megismerkedni. Jézus pedig csak ennyit mondott neki: „Mielőtt Fülöp idehívott téged, láttam, hogy a fügefa alatt voltál” Látszólag ennek nincs különösebb jelentősége, Nátánaél viszont - mindenki megdöbbenésére - habozás nélkül így válaszolt: „Mester, te vagy az Isten Fia, te vagy Izráel királya!” A körülállók közül senki sem értette, hogy ennek az egyszerű mondatnak Nátánaél számára miben rejlik a meggyőző ereje. Kár találgatásokba bocsátkoznunk, mi sem érthetjük meg. Nekünk akár varázsigének is tűnhet. Mégsem varázsige. Az kétségtelen, hogy ez a mondat kulcs volt Nátánaél szívéhez, és Jézus ismerte ezt a kulcsot. Mert minden bezárt szívhez - a legmakacsabbul tagadókéhoz is - van kulcs, amellyel meg lehet nyitni. Jézusnak pedig hatalma van minden kulcs fölött. Mi ugyan senkinek a szívét sem nyithatjuk meg a hit előtt, de Jézusnak hatalmában áll bárkinek a szívét megnyitni. Mielőtt túlzásnak ítélnénk ezt a megállapítást, gondoljuk meg, hogy a Jézusban mint Messiásban és Isten Fiában való hit előtt senkinek a szíve sem lehet jobban bezárva, mint amennyire a Damaszkusz felé tartó Saul szíve zárva volt. Saul szívén - éppúgy, mint a Jézus sírját lezáró kövön - a nagytanács pecsétje is rajta volt. Úgy tűnt, hogy ezt a pecsétet semmilyen hatalom föl nem törheti. De Jézusnak hatalma volt Saul lezárt, lepecsételt szíve fölött is. Ezért csak ennyit kellett mondania: „Nehéz neked az ösztöke ellen rugódoznod’.’ (ApCsel 26,14b) És Saulban minden ellenállás azonnal megtört. Olyannyira, hogy a Római levélben Pál képes volt leírni ezt a Gamáliél rabbi egykori tanítványának tollából meghökkentő mondatot: „Mert azt kívánom, hogy inkább én magam legyek átok alatt, Krisztustól elszakítva, testvéreim, az én test szerinti rokonaim helyett; akik izráeliták..., és akik közül származik a Krisztus test szerint, aki Isten mindenekfelett: áldott legyen mindörökké. Ámen’.’ (Róm 9,3-5) Pál szívéhez a feltámadt Krisztus valóságának megtapasztalása volt a kulcs. Felismerte és nem szégyellte kimondani, sőt leírni, amit egy rabbitanítvány átok terhe nélkül soha nem mondhat ki: Krisztus „Isten mindenekfelett: áldott legyen mindörökké. Ámen”. Pál azonban nem törődik azzal az átokkal, amelyet hitvallásával tulajdon népe köréből magára von. Pál akkor érezné magát Istentől - és nem csak emberektől - átkozottnak, ha ezt a hitvallást megtagadná, és Krisztustól elszakítva kellene élnie. Ám az őt átkozó népéért még ezt a valódi átkot is szívesen vállalná, ha ezzel megmenthetné őket. Mert Pált most már az a szeretet fűti, amelyet Krisztus tanúsított iránta, amikor Istennel való egységét nem tekintette zsákmánynak, hanem magát kiüresítve, szolga formáját öltötte, és emberré lett, hogy az ő megmentéséért a kereszten az Istentől való elhagyatottság legborzalmasabb átkát hordozza, és így nézzen szembe a halállal. A korábban keresztényeket gyilkolni készülő Sault - most már mint Pált - ez a krisztusi szeretet szorongatja. De nem azért írja ezt le, hogy mindenki a csodájára járjon: honnan indult, és hová jutott ez az ember, hanem hogy megértsük: ha Krisztusnak még az ő bezárt és lepecsételt szívét is hatalma volt megnyitni, akkor minden, a hit számára most még bezárt szívű embertársunkra úgy kell tekintenünk, hogy Krisztusnak az ő szíve fölött is hatalma van, és nála van a kulcs, amellyel megnyithatja a szívét a hit és az üdvösség befogadására. Mert hogyan lehet valaki Krisztus tanítványa? Csak úgy, ha Krisztus megkönyörül rajta, és megnyitja a szívét a hit befogadására. így senki sem dicsekedhet. Egyedül Krisztusé a dicsőség minden hitre jutó, megtérő bűnösért. ■ Véghelyi Antal RÉGI-ÚJ LITURGIKUS Őrizd meg hitünket. Űzz ki belőlünk minden félelmet, tedd élővé reménységünket e nehéz órán is. Tarts erősen, Urunk! Légy irgalmas nekünk, bűnösöknek!” S amikor el kell engednünk annak kezét, akit idáig kísértünk, a szerettünkét, akkor szinte bibliai helyzetet teremtve játszódik le imádságunkban a Lázár sírjánál ismert szituáció, s átélhetjük, hogy Jézus együtt sír velünk. „Jézus Krisztus! Halált győző, életet ajándékozó Úr! Meghalt, akit szerettünk, és most sírunk. Te megértesz, hiszen te is sírtál barátod sírjánál. Emberré lettél, megérted fájdalmunkat, gyászunkat. Előtted nem szégyelljük könnyeinket. Köszönjük, amit az elköltözöttben nekünk ajándékoztál. Köszönjük, hogy itt járt közöttünk, s eddig a miénk lehetett. Bocsásd meg vétkeit, és bocsásd meg a mi vétkeinket is. Enyhítsd fájdalmunkat, gyógyítsd lelkünk sebét, adj vigasztalást. Őrizz meg attól, hogy úgy gyászoljunk, mint akiknek nincsen reménységük. Amikor majd megérkezünk hozzád, a mi szemünkről is törölj le minden könnyet, némíts el minden panaszt és jajszót! Urunk, könyörülj rajtunk, halandó embereken, és vigasztalj meg minket!” Az elmúlás árnyékában ez az egyetlen - a zsoltáros által is ajánlott - jó pozíció: „Kezedre bízom telkemet, te váltasz meg Uram, igaz Isten’.’ (Zsolt 31,6) Ez a legtöbb, amit tehetünk - arra nézve is, akit el kell engednünk, és magunkra nézve is. ■ Hafenscher Károly Reménység a halál órájában morkodjatok, mint akiknek nincs reménységük! A szomorúság, fájdalom őszinte hangja, a jogos könny és sírás hangulata jelen van az imádságokban, de mindig az örök élet távlatában, a húsvéti reménység jegyében. Ezek közt az imádságok közt is kiemelkedik reformátorunk tömör, lényegre törő imádsága: „Édes mennyei Atyám! Ha bármely órában vagy pillanatban - nappal vagy éjszaka - jössz is, és kopogtatsz lelkemért, hogy elvigyed azt, amit te leheltél belém, arra kérlek: lelkemet és életemet hadd ajánljam a te szeretett Fiad, Jézus Krisztus véréért, szenvedéséért és haláláért a te kezedbe.” A fejezet két részre osztható: a halálra való felkészülés egyéni és közösségi alkalmainak imádságai - most ezekből idézünk -, majd a halál közelében, a haldokló mellett és a halottnál mondható imádságok sora jön; ezekről jövő heti számunkban írunk. Szinte meditációszerű a Mindig útra készen címet viselő imádság. Igazi bizalmas beszélgetés azzal, aki az élet és halál ura, de az én Uram, szerető mennyei Atyám is: „Élet-halál Ura, jó Istenem! Ne engedd felednem, hogy utas vagyok e világon, vándorló néped egy tagja. Ne engedd felednem, hogy nekem is át kell mennem a halál szoros kapuján egyedül. Tégy késszé az elmenetelre, Uram! Tégy szabaddá földi kincsek imádatától, hogy könnyű szívvel távozhassam. Tégy függetlenné, hogy ne ragaszkodjam senkihez jobban, mint tehozzád. Segíts elrendeznem dolgaimat, amíg időm van itt. Adj erőt a bocsánatkéréshez és a bocsánatadáshoz. Szabadíts meg a félelemtől, hogy ne rettegjek az ismeretlentől, és a döntő pillanatban is rád, ismerősömre gondolhassak. Adj türelmet, hogy elviseljem mindazt, ami halálomat megelőzi itthon vagy a kórházban. Adj bátor hitet, tág ölelésű szeretetet, jó reménységet, ha halálomra gondolok. Köszönöm, hogy itt lehettem, járhattam szép világodban. Köszönöm, hogy velem jártál, és útitársakat is adtál. Köszönöm, hogy hozzád készülhetek, s majd örökké veled lehetek a mennyei gyülekezetben. Köszönöm, hogy munkatársad lehettem itt, és örökké dicsérhetlek az örökkévalóságban. Emlékeztess halálomra gyakran, és kérlek, emlékeztess örök életemre még gyakrabban. Jézusért, aki meghalt, de újra él, aki a halálnál is nagyobb Úr: kezedbe ajánlom én is lelkemet, Atyám!” A haldoklókért mondható ima is segítség és példa egyszerre. Segítség, amikor elakad a szavunk, és példa, ha az Istenre hagyatkozás pillanataiban megszólal bennünk az olvasott imádság folytatása, a még személyesebb mondatok sora: „Élet és halál Ura, mennyei Atyánk! Segíts nekünk most, amikor nagy útra készül az, akit nagyon szeretünk, akitől most búcsúznunk kell. Te ismered őt igazán, ne feledkezz meg róla haláltusájában sem. Te ismered az ő erőtlenségét és a mi tehetetlenségünket. Szánj meg minket! Maradj közelünkben irgalmasan, hogy ne érezzük magunkat elhagyottan, egyedül. Tartsd kézben a távozót az ismeretlen mélységek felett, és tarts kézben minket is, hogy kételkedésbe ne essünk, kétségbeesésbe ne zuhanjunk.
