Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-11-16 / 46. szám
2 -m 2014. november 16. forrás Evangélikus Élet SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN UTOLSÓ ELŐTTI (REMÉNYSÉG ) VASÁRNAP - EZ 34,17-22 Lesz igazságtétel! Oratio oecumenica Úr Jézus Krisztus, te vagy a világ bírája. Kezedben van az ítélet joga minden ember felett. Meghajtjuk fejünket előtted, és kérünk, hallgasd meg könyörgéseinket, amikor hozzád fordulunk imádságban. Minden napunk közelebb visz bennünket hozzád, és te is közeledsz népedhez. Add, hogy egyházad reménységgel tekintsen rád, a főpásztorra, aki életét adta juhaiért, és akinek minden bárány egyformán fontos. Könyörgünk lelkipásztorainkért, püspökeinkért, a gyülekezetek felügyelőiért, hogy példádat követve szolgáljanak néked és a rájuk bízottaknak hűséggel. Segíts, hogy meglássuk a templomban mellettünk ülőben a testvért, és közösséget vállaljunk vele örömében és bánatában egyaránt. Add, hogy befelé forduló közösség helyett befogadó gyülekezet lehessünk, ahol mindenki megértésre, szeretetre találhat. Urunk, kérünk, nyisd meg szemünket, hogy meglássuk házad kapuján kilépve azokat a szenvedő embertársainkat, akik éheznek a jó szór,a, szomjaznak az igazságra, hajléktalanok, mert nincs, aki szeretetébe fogadja őket. Add, hogy felfedezzük rajtuk a te arcodat. Segítsünk nekik, amíg nem késő. Könyörgünk családunkért és gyülekezetünk családjaiért. Adj békességet köztünk, segíts, hogy bírálat és ítélkezés helyett szeretettel tudjunk fordulni egymás felé, tudjunk megbocsátani, ahogy te megbocsátottad nekünk minden bűnünket. Imádkozunk a betegekért, ápolásra szorulókért. Áldd meg azokat, akik segítőként nap mint nap szeretteink mellé állnak, és gyógyulásukon munkálkodnak. Könyörgünk az idősekért, a magányosokért, hogy ne érezzék feleslegesnek magukat. Urunk, békéért imádkozunk. Könyörgünk azokért az országokért, ahol polgárháború zajlik. Könyörgünk üldözött keresztyén testvéreinkért világszerte, adj nékik szabadulást, erőt, kitartást szenvedéseikben. Végül könyörgünk önmagunkért, hogy felkészüljünk halálunk órájára, hogy ne féljünk ítéletedtől, hanem mindenkor Krisztusban bízzunk, aki meghalt értünk, hogy nekünk örök életünk legyen, és aki veled együtt uralkodik örökkön-örökké. Ámen. SEMPER REFORMANDA „A másik birodalomban Krisztus uralkodik. Az ő országa állhatatosan ellenáll a sátán birodalmának, és folyamatosan harcban áll vele. Nem a magunk erejéből, hanem Isten kegyelméből kerülhetünk Krisztus birodalmába, s így a jelenvaló, hitvány világtól megmentetünk, és a sötétség hatalmából kiragadtatunk. Maga az, hogy tudunk erről a két szemben álló, egymás ellen nagy erőkkel, szenvedélyesen és szakadatlanul harcoló birodalomról, és bizonyságot teszünk róla, önmagában már ez is elegendő a szabad akaratról szóló dogma megcáfolásához, mivel arra kényszeríttetünk, hogy a sátán birodalmának legyünk szolgái, hacsak egy isteni erő ki nem ragad minket abból. Azt mondom, hogy ezt még az egyszerű nép is jól tudja: közmondásaiban, imádságaiban, fáradozásaiban sokszor megvallja.” M Luther Márton: A szolgai akarat (Jakabné Csizmazia Eszter, Weltler Ödön, Weltler Sándor fordítása) A reménység vasárnapja azért következik az ítélet vasárnapja után, mert az ítéletnek olyan aspektusát emeli ki, amelyre az előző vasárnapon kevés hangsúly került. Az ítélet vasárnapjának igéi az „Úr napjára” mint a számonkérés és a büntetés, de egyben a bűntől való megtisztítás napjára irányították figyelmünket. „Bizony, sötét lesz az Úr napja, nem világos, vaksötét lesz, fénysugár nélkül!”- hallhattuk Ámósz (5,20) fenyegető próféciáját. Talán szokatlan ezen a helyen a hibaigazítás, de mint a múlt vasárnapi számban megjelent igei cikk szerzője, az igazságnak tartozom azzal, hogy Ámósz próféciájának elsődleges értelmét tévesen vonatkoztattam a babiloni fogságra. Hiszen Ámósz nem a babiloniak által elfoglalt déli országrészben, Júdában működött, hanem az északi országrészben, Izraelben prófétáit, és jövendölése elsődlegesen arra a „sötét napra” vonatkozott, amelyen az asszírok a Samária székhelyű északi királyságot, Izraelt elfoglalták, és lakóit fogságba hurcolták. így Jeruzsálem babiloniak általi ostroma már a prófécia második beteljesülésének tekinthető. Ámósz fenyegető próféciáját Ezékiel azzal árnyalja, hogy Isten - amikor ítéletet tart - nemcsak büntetni fog, hanem igazságot is tesz „bárányai” között. így tolmácsolja Isten erre vonatkozó ígéretét: „Ezért így szól az én Uram, az Úr: Majd én igazságot teszek kövér bárány és sovány bárány között. Oldalatokkal és váltatokkal taszigáljátok és szarvatokkal öklelitek félre a gyöngéket, míg csak ki nem szorítjátok őket. De én megszabadítom juhaimat, és nem esnek többé zsákmányul, mert igazságot teszek bárány és bárány között! Egyetlen pásztort rendelekföléjük, hogy legeltesse őket..!’ Amíg a lelkész imádkozik, csendben van a gyülekezet. Hányszor hallottam ezt a megfogalmazást. Tényleg (csak) a lelkész imádkozik? A gyülekezetnek tényleg az a feladata, hogy ilyenkor áhítatos csöndben várjon? Ezen a téren is - mint sok más, istentisztelettel, lelki élettel kapcsolatos területen - jó lenne tiszta vizet önteni a pohárba. A félreértésnek (vagy félreértelmezésnek) az az oka, hogy a szerepek többnyire nincsenek tisztázva. A lelkész ugyanis nem a gyülekezet helyett imádkozik az istentiszteleten, hanem a lelkész vezeti a gyülekezet imádságát. És ez döntő különbség. Van olyan imádság - sajnos kevés -, amelyet együtt mond a gyülekezet. Ezért is nagy élmény minden egyes alkalommal, amikor felcsendül az Úrtól tanult imádság, a Miatyánk. Úgy örülök, amikor nem motyognak a testvérek, hanem ahogy régen a felhívás is hangzott: hangosan imádkoznak. Abban a gyülekezetben, ahol felnőttem, természetes volt, hogy az Apostoli hitvallás és a Miatyánk előtt a lelkész kérte: „Mondjuk el együtt fennhangon...” Érzi, hallja az ember, hogy a testvérekkel együtt mondja, s ilyen értelemben is ereje van az imádságnak. Mára - és ez csodálatos eredmény - elterjedt egyházunkban, hogy a gyónó imádságot a gyülekezet együtt mondja: „Vallom előtted, szent és igaz Isten, hogy vétkeztem ellened és embertársaim ellen gon-Az ószövetség népe Istent tartotta pásztorának, önmagát pedig az Úr nyájának tekintette. A kövér és sovány - erős és gyenge, társaikat elnyomó és az általuk elnyomott - bárányok közötti igazságtétel ígérete tehát nem a történelem porondján, a világ népei között történő igazságtételt helyezi kilátásba. Ezékiel itt kifejezetten az Isten „nyáját” alkotó „bárányok” közti ellentétekre és azok igazságos rendezésére utal. Aki pedig mindezt véghez fogja vinni, az - a kijelölt szakaszt követő mondatból derül ki - nem más lesz, mint az Isten által nyája fölé rendelt egyetlen pásztor, akit Ezékiel Dáviddal azonosít. Ezt már a próféta sem gondolhatta szó szerint, hiszen Dávid Izráel és Júda közös uralkodójaként Sault, a nép első királyát követte a trónon. Dávid uralkodására Ezékiel korában már csak a régi dicsőséget felidéző nosztalgiával emlékeztek. És persze azzal a hol megfogalmazott, hol pedig titokban táplált reménnyel, hogy Isten egyszer majd újra Dávidhoz hasonló erős és igazságos uralkodót ad, aki „Dávid fiaként” az asszírok, majd a babiloniak által szétszórt és idegen földre száműzött népet újra egy nyájként, egy akolban, azaz egy országban a maga királysága alatt egyesíti. Az ószövetségi korban Ezékielnek ez a próféciája legfeljebb csak részlegesen teljesedett. Hiszen Izráel kidolattal, szóval és cselekedettel..." Megszerettük ezt az imádságot. Nem volt kötelezően előírva, bevezetve, egyszerűen elterjedt a szokás. Eleinte szokatlan volt sokak számára, ma már az a ritka, ha nem mondják. Tudjuk minden egyes szavát, tudjuk, mi lesz a következő mondat, mégis minden elmondás alkalmával mély, tartalmas, személyesen hangzó szöveg. Nem betanult formula, hanem mélyről jövő imádság. Bárcsak több olyan közös imádságunk lenne, amelyet a gyülekezet könyv nélkül együtt tud mondani! Hitoktatásban tapasztaltam, hogy a megtanult, együtt mondott imádság mennyire a vérükké válik a gyermekeknek. Sőt évtizedekre megmarad az emlékezetben, s lehet, hogy felnőttkorban is előkerül egy-két foszlány a gyermekkori imádságból. Isten idősebb gyermekeiként is tanulhatnánk ilyen közösen mondható imádságokat - többet is. Az is nagy haladás liturgikus kultúránkban, hogy közösségi alkalmakon (bibliaórán, találkozókon) természetessé vált: az énekeskönyv imádságos részéből együtt mondunk rályságának az asszírok által szétszórt népe szervezett formában, egységes népként később sem térhetett haza ősei földjére. Júda királyság Babilonba hurcolt és ott egy tartományban közösségként letelepített lakói hetven évvel későbbi nemzedékének egy része visszatelepült ugyan, és új életet kezdett ősei lakóhelyén, de Júda királyságát nem állíthatták vissza. Előbb a Perzsa, majd a Szeleukida Birodalom fennhatósága alatt hol tágabb, hol szűkebb autonómiát élvezhettek. Az egyre inkább elnyomóvá váló Szeleukida Birodalom ellen Makkabeus Júdás vezetésével győzelemmel megvívott szabadságharc nyomán rövid időre helyreállt ugyan a királyság is, de ezt a hamarosan bekövetkező római megszállás részben felszámolta, részben a római császártól függő bábkirálysággá degradálta. Nem teszünk tehát erőszakot Ezékielnek az ószövetségi korban be nem teljesült próféciáján, ha azt a Dávidra vonatkozó utalás miatt Jézus Krisztusra, Dávid Fiára vonatkoztatjuk. Ő. az a pásztor, akit Isten azért rendelt az általa új szövetség részesévé tett nyája fölé, hogy legeltesse, és igazságot tegyen a kövér és a sovány bárányok között. Ha az egyház kétezer éves történelmét szemügyre vesszük, joggal állapíthatjuk meg, hogy Isten Krisztusban megváltott népe csakhamar „köimádságokat. Tudom, az a vélemény is elhangzik, hogy ez nem imádkozás, hanem imádságolvasás. Igen is, meg nem is. Néha jó más szavaival imádkozni, hiszen így is igaz: egymás hite által erősödünk. Más imádságát pedig csak így lehet - olvasva - folytatni. Ugyanakkor tapasztalatból tudom, hogy az így olvasott imádságokat is lehet teljesen elmélyülve imádkozni, s akkor más szava a sajátunkká válik. Bizonyos kegyességi körökben napi gyakorlat az imaközösségnek az a fajtája, ahol a belső szobát a közösség bensőséges együttlétében élik meg, és körbeülve, egymást váltogatva imádkoznak hangosan a jelenlévők. Fontos ilyenkor, hogy a másik testvér imádságába imádkozó lelkülettel kapcsolódjam be, és ne csak hallgatózzam, hanem részt vegyek az ő imádságában. De ebben a formában is szükség van imádságvezetőre, hogy a „szent rendetlenség” el ne uralkodjon rajtunk. A közös imádság minden fajtájánál nyilvánvalóvá válik, hogy nélkülözhetetlen valaki, aki elkezdi, segíti, terelgeti, irányítja vagy befejezi. vér” és „sovány” bárányok közösségévé vált, amelyben a kövérek - a próféta szavaival - vállaikkal taszigálják, szarvaikkal öklelik félre és szorítják ki a gyengéket, és a nyáj többi bárányának a „vezérkosok” által letaposott legelő maradék füvével és az általuk felkavart és beszennyezett ivóvízzel kell beérniük. A képi beszédet elhagyva, a monarchikus hierarchiát kialakított egyházban a történelem során az egyháztól nemritkán idegen érdekek szolgálatába szegődött, megkérdőjelezhetetlen hatalmú vezetők és az általuk hivatalukba helyezett, megkérdőjelezhetetlen tekintélyű teológusok torzították el a tanítást olyan mértékben, hogy a Krisztus evangéliumának tiszta táplálékához és éltető italához az „egyszerű hívők" a „sovány juhok” nem juthattak hozzá, és részben a tradíciók miatt, részben a világban divatos szellemi irányzatoknak az egyházba való begyűrűzése miatt ma sem mindig jutnak hozzá. Ebben a kritikus helyzetben szólal meg ma is a reménység hangja Ezékiel próféciájában: „De közietek is igazságot teszek, juhaim - így szól az én Uram, az Úr bárány és bárány között, kosok és bakok között” Mert a nyáj fölé rendelt egyetlen, valódi pásztor, Krisztus csak látszólag nézi tétlenül, ami egyházában történik. Szentlelke által időről időre gondoskodik róla, hogy a tiszta és hamisítatlan lelki eledel és ital eljusson azokhoz a bárányaihoz, akik arra valóban vágyakoznak. Amikor pedig majd ítéletet tart az egész világ fölött, akkor egyházában is igazságot tesz, és napfényre hozza azok igazságát, akiket a „kövér bárányok” vállaikkal félretaszigáltak, szarvaikkal félreökleltek és kiszorítottak. ■ Véghelyi Antal Az egyház történetében természetes „szolgálati ágként” alakult ki az előimádkozó szerepköre. így volt ez a liturgiában, az áhítatokon vagy más közösségi alkalmakon. Van-e ma ilyen? Tudják-e, s jól tudják-e azt végezni azok, akik lelkészként vagy gyülekezeti munkatársként felvállalták az előimádkozó vagy imádságvezető szerepét? Nem is olyan könnyű feladat ez. A kötött imádságnál megfelelő hang, jó érthetőség, a szabad imádkozásnál pedig lelkipásztori tapintat, szent koncentráció, kiváló „tempóérzék”, nagy empátia szükséges. A kötött imádságnál az előimádkozónak meg kell tanulnia azokat az eszközöket - hanglejtés, hanghordozás, hangsúlyozás, szövegtagolás -, amelyek segítik a mögötte álló gyülekezetét abban, hogy ne csak formálisan, de lelke minden rezdülésével bekapcsolódjon az imádkozó közösségbe. A szabad imádságot mondó imaközösség vezetőjének pedig meg kell tanulnia azt, hogy úgy irányítson, úgy „moderáljon” hogy az egyes résztvevők könyörgése ne (magamutogatóan) az embereknek szóljon, hanem valóban a „címzettnek” az Úristennek, s ebben más is ott érezze magát. Amíg a lelkész imádkozik, csendben van a gyülekezet? A gyülekezet és a lelkész együtt imádkozik. Minden közösséget össze kell fogni, irányítással kell segíteni. Ez az imádság közösségére is igaz. ■ Dr. Hafenscher Károly Vezetni az imádságot... A VASÁRNAP IGÉJE RÉGI-ÚJ LITURGIKUS
