Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-07-13 / 28. szám
Evangélikus Élet élő víz 20x4. július 13. «► 11 Hívj segítségül! 2006-ban egy orvosi vizsgálat során pozitív leletet kaptam. Elkezdődött a betegség keresése, elég sok fájdalmat szerezve nekem, de a baj elrejtőzött. Egyévi vizsgálódás után végül kiderült, hogy rákos vagyok. A lányom és a menyem velem volt, amikor a kórházban felfedezték a hatalmas daganatot. Nagyon megijedtem. Próbáltam fegyelmezni magam, de alig sikerült. Abban a hónapban ünnepeltem jó néhány ötvenéves jubileumot, amelyet szőkébb és tágabb családi, baráti körben tartottunk meg. A vendégeink fátyolos szemmel jöttek hozzánk, és az ölelésükben a búcsú melege érződött. Mindenki halkan, suttogva beszélt, mintha halott lenne a lakásban. Külföldi batátaim akkora csokrokat küldtek, hogy be lehetett volna takarni velük egy sírhalmot. A gyermekeim minden régi álmomat beteljesítették, jegyet szereztek a Van Gogh-kiállításra, és elkísértek Händel Messiására. Hálás szívvel mentem mindenhova velük, örültem a szeretetüknek, amelyből a búcsúzás fájdalma áradt. Az ünnepi köszöntések érdekes és visszatérő igéje az 50. zsoltár 15. verse volt, amely minden köszöntőben szerepelt: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem!’ A harmadik köszöntésnél olyannyira megragadott a vers mondanivalója, hogy elakadt a lélegzetem tőle. Igen, most nyomorúság következik az életemre, de lesz, akit segítségül hívjak. És ne keresgéljek más segítséget, Istent hívjam, amikor szükségem lesz rá. A gyülekezetben is beszámoltam a betegségemről. Féltő szeretettel hallgatták „halálba induló” testvérük történetét. Azon az istentiszteleten az egyik, hittant tanító társam, egy fiatalasszony arra hívta fel a figyelmemet, hogy a betegségemnek célja van. Azért kell elszenvednem, hogy megírjam azokat a csodákat és istenközeli élményeket, amelyek kísérik majd a gyógyulásomat. Nagyon megérintett ez a kijelentés. Isten üzenetének vettem. Furcsamód megváltozott a szenvedésemről kialakított képem. Szolgálatból fogok szenvedni, másokért. Azokért, akikhez nem jut el másként a segítség forrásáról szóló üzenet. „Hívj segítségül!” Nekem kell elmondanom, megélnem és bebizonyítanom, hogy ha Istent hívjuk, megszabadít. Hogy mi fog történni velem, azt nem tudhatom, de biztosan meg fogja hallani a hívásomat. Ettől az órától fogva nem sírtam, inkább odaszántam életemet egy szolgálatra. Eszembe jutott, hogy Jézus is az életével szolgált, bár az enyém semmi az övéhez képest. Mégis előttem állt mint példakép. * * * Vasárnap egyedül voltam a kórteremben, teljesen legyengülve a többnapi koplalás után. Hirtelen elveszett a „szolgáló betegségem” tudata, és kezdett rám törni a halálfélelem. Akkor felismertem, hogy a sátán közeledik, szeretne eltántorítani különös küldetésem vállalásától. Buzgó könyörgésbe kezdtem. „Uram, nem akarom feladni! Amit kérsz tőlem, azt szeretném végigvinni!” Nagyon nehéz helyzetben voltam. Annyira gyötört a félelemtől való félelem, hogy szinte megizzadtam. Amikor végre áment mondtam, megszólalt a mobilom. Egy lapszerkesztő testvérnő keresett, aki éppen egy írásomat tördelte az egyik keresztyén lapba. A cetfia című elbeszélés volt, amelyet gyerekeknek írtam Jónás prófétáról. Szeretettel mutattam be a jogos emberi igazságot képviselő próféta alakját az Isten kegyelmes szeretetével szemben. Lelkesen biztatott, hogy írjak még hasonló történeteket, mert erre fogékonyak a gyerekek, és szükség volna rájuk a lapjukban. Mindent közölnek, siessek megírni a többi történetet. Mondtam neki, mi a helyzet, de mintha nem hallotta volna, csak lelkesített és türelmetlenkedett, hogy mielőbb várja az írásokat. A véget nem érő biztatásban Isten feleletét láttam meg, mert épp akkor épp arról beszélt, amivel legjobban vissza lehetett hozni az életkedvemet. Szoros kapcsolatban állt azzal a küldetéssel, hogy írjam meg az átélt csodákat. Ez a telefonbeszélgetés volt az első csoda. Aztán elővettem a toliamat, és vagy húsz bibliai történet vázlata jutott eszembe, ami szintén rendkívüli volt. Egész délután írtam, és olyan boldogság áradt a szívembe, amilyet csak Isten tud adni, ha az ő kedves gyermekeiről szólunk. Szemem előtt vonultak a göndör hajú, fekete szemű kisgyermekek, egyik kislány éppen a sásban vigyázott a testvérkéjére, a másik fehér virágkoszorút font a barátnőivel az erdőben, miközben tudta, hogy hamarosan meg kell halnia. Voltak, akik szaladtak a sziklás úton felfelé, vagy cipócskájukat kínálták fel Jézusnak. Csodálatos bibliai vízióban éltem, ragyogó képek tárultak elém, minden kép eleven és színes volt, és a történetek Isten szeretetét hirdették. Ezekkel a lelki gyönyörűségekkel foglalkoztam, amikor elvittek műtétre. És amikor felébresztettek, tele volt a szívem bizonysággal. Nem emlékszem, hogy mi mindenről beszéltem, csak amikor már kitisztult a tudatom, a betegtársak kérdéseiből jöttem rá, hogy én Isten üzenetét adtam át öntudatlanul. A műtét után többször leállt a szívem, intenzíven küzdöttek az életemért, de én csak meséltem a bibliai személyek csodálatos történeteit. Eközben én is boldog voltam velük. A kardiológus csodálkozva kérte: „Mondja már, hogy rosszul van, most hoztuk vissza a másvilágról!” De én csak azt tudtam mondani, hogy jól vagyok. Közben figyeltem a csodákat. Az egyik mélyen megérintett, mert a betegekért mondott ima erejét bizonyította. Ezt az élményt akkor éltem át, amikor a testem és a lelkem elvált egymástól. A lelkem felfelé szállt egy hálóban. Tudtam, hogy én vagyok, és hogy már többet nem fogok szenvedni. Lenéztem arra a szerencsétlen, beteg testre, tele volt csövekkel és elektromos tapaszokkal, és sajnáltam szegényt. Boldogan emelkedtem az ég felé. Az a biztonságos tudat erősített, hogy az a háló, amely nem enged szétesni, a testvéreim imája. *L* * Hosszú folyamat volt a gyógyulásom, és sok nehézség járt vele, de Isten folyamatosan beváltotta a szabadítási ígéretét. Én pedig szüntelen beszéltem róla. Már nem tudom, hogy volt hozzá erőm, de ez is egy csoda volt. Hét évvel ezelőtt jártam a halál völgyében, lassan a gyógyultak listájára kerülök, de a „hívlak”, a „megszabadítlak” és „dicsőítés” összefüggése folyton előttem áll. Nem hallgathatok, mert erre hozott vissza engem az Úr. Azokból a történetekből egy könyv született - érezhető volt az írásokon a Szentlélek ihletése. Nekem így kellett elviselnem a rákbetegséget. Bár a testem fájdalmakat hordozott, a lelkem közben nem szenvedett kárt. Mert azért kaptam a betegséget, hogy másoknak hirdessem, hol van a szabadítás. Legyen áldott a szent Isten neve a küldetésért! ■ Frittmann Lászlóné SEMPER REFORMANDA „Kegyelem és békesség! Itt ülünk és heverészünk tétlenül és elfoglaltam tétlenül, mivel semmire sem jutunk, és elfoglaltam mivel végtelen terhet cipelünk, amelyet a Sátán galádsága sózott a nyakunkba. Annyi út között eljutottunk végre egyhez, mely reménnyel kecsegtet. A Sátán ezt ismét eltorlaszolta. Erre egy másikat választunk abban a hitben, hogy így minden kérdés megoldható lesz. A Sátán megint közbelép. Egy harmadikra lépünk, mely teljesen biztonságosnak tűnik, és nem fenyeget csapdával. De »tettet a vég igazol« (Ovidius) majd. Akkora a bizalmatlanság mindkét oldalon, hogy minden szótagban mérget szimatolnak. Azt mondanád, hogy szőrszálhasogatás [logomachia] vagy szófosás [logomania]. Ez a juristáknak köszönhető, akik a világot annyi kétértelműségre, szofisztikára és trükkre tanították és tanítják most is, hogy beszédük zavarosabb minden Bábelnél. Ott ugyanis nem tudta, itt nem akarja egyik a másikat megérteni (tMóz 11,7-9). Szócsavarók, szofisták - az emberi nem pestise! Mérgemben írok, de nem tudom, higgadtan pontosabban fogalmaznék-e. Isten haragja viszont rátekint bűneinkre. »Mert igazságot szolgáltat népének az Úr, és megkönyörül szolgáin« (Zsolt 135,14), ámen! Ha ez a jogtudomány, akkor nem lehetne egy jogász annyira büszke rá, amilyen büszkék mind egy szálig. Igaza van Ézsaiásnak: »Az Úr, a Seregek Ura eltávolítja Jeruzsálemből és Júdából a hőst« stb. (Ézs 3,1- 2) Isten veled, és imádkozz értem! Dorottya napján 1546-ban.” M Luther Melanchthonnak, 1546. február 6. (Csepregi Zoltán fordítása) HETI ÚTRAVALÓ Jézus Krisztus mondja: „Egymás terhét hordozzátok: és így töltsétek be a Krisztus törvényét’.’ (Gál 6,2) Szentháromság ünnepe után a 4. héten az Útmutató reggeli és heti igéiben jó gyülekezetépítési tanácsokat találunk. Krisztus törvénye a szeretet parancsolata, s a kölcsönös teherhordozás a christianusok jellemzője (lásd Gál 5,14; Róm 15,1); ezért: „Úristen, őrizzük a te beszédedet!” (GyLK 752) „Jó az Úr mindenkihez, és irgalmas minden teremtményéhez.” (Zsolt 145,9; LK) Jézus szeretete és jósága körülöleli életünket; ő mezei beszédében kéri: „Legyetek irgalmasok, amint a ti Atyátok is irgalmas!” (Lk 6,36) Luther szerint: „A keresztyén ember akkor irgalmas, ha nem keresi csak a maga hasznát, hanem nyitott szemmel járva szerte, egyformán néz mindenkire: barátra és ellenségre - ahogy mennyei Atyánk cselekszik.” Urunk óv a képmutató ítélkezéstől is: „Ne ítéljetek, és nem ítéltettek. (...) Képmutató, előbb vedd ki a gerendát a saját szemedből, és akkor jól fogsz látni ahhoz, hogy kivehesd a szálkát testvéred szeméből’.’ (Lk 6,37.42) Az ítélet Istené, ezt Fiának adta át (lásd 2Kor 5,10), ezért Pál tanácsolj a: „Ne ítélgessük hát többé egymást, hanem azt ítéljétek meg inkább, miként nem okoztok a testvéreteknek megütközést vagy botránkozást!’ (Róm 14,13) Isten küzdelemre hív a kísértésekben s földi hivatásunkban. Jézus a bénát leleményes szeretettel elé tevő férfiak hitét látva szólt: „Ember, megbocsáttattak a te bűneid. (...) Neked mondom, kelj fel, vedd az ágyadat, és menj haza!” (Lk 5,20.24) Az ő bűnt megbocsátó hatalma testet-lelket gyógyít. Jeruzsálem várfalának újjáépítői böjtöltek, „azután előállva vallást tettek vétkeikről és őseik bűneiről. (...) Jogos volt minden, amit reánk hoztál, mert te hű voltál hozzánk, mi pedig hitszegők voltunk’.’ (Neh 9,2.33) Jézus tanít: ..higgyétek, hogy mindazt, amit imádságotokban kértek, megkapjátok... És amikor imádkoztok, bocsássátok meg annak, aki ellen valami panaszotok van (lásd Mt 6,12), hogy mennyei Atyátok is megbocsássa nektek vétkeiteket’.’ (Mk 11,24-25) Pál tanítja Krisztus testéről, a gyülekezetről: tagokból áll, s egymásra vannak utalva, mindegyik fontos. „.. .kölcsönösen gondoskodjanak egymásról a tagok. És így ha szenved az egyik tag vele együtt szenved valamennyi, ha dicsőségben részesül az egyik tag vele együtt örül valamennyi’.’ (íKor 12,25- 26) Az Úr Krisztus Barabbás helyett is vérezett, s minden ember bűnét felvitte a fára, és „amifájdalmainkat hordozta” (Ézs 53,4). Pilátus „szabadon bocsátotta azt, akit kértek..., Jézust pedig kiszolgáltatta akaratuknak”. S íme, egy megismételhetetlen teherhordozás: cirénei Simonra „rátették a keresztet, hogy vigye Jézus után”. (Lk 23,25.26) Pál rövid, végső gyülekezetépítő üzenete ez: „...örüljetek, állítsátok helyre a jó rendet magatok között, fogadjátok el az intést, jussatok egyetértésre, éljetek békességben, akkor a szeretet és a békesség Istene veletek lesz’.’ S áldást kér reánk is: „Az Úr Jézus Krisztus kegyelme, Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal!” (2Kor 13,11.13) Mi is kérhetjük: „Áldj meg minket, Úristen, / A te jóvoltodból...” (EÉ 323,1) ■ Garai András A jó szándék kevés Töltöttél már sok időt azon gondolkodva, hogy valami jelentősét tegyél az életeddel - tanulj tovább, végezz el valamilyen kiegészítő képzést, vagy vegyél részt szakmai továbbképzésen -, de valahogy sosem jutottál el addig, hogy véghez is vidd? Vagy esetleg fontolgattál olyasvalamit, ami más javát szolgálná: küldeni egy bátorító jegyzetet vagy e-mailt; meghívni valakit ebédre vagy kávéra, csak hogy jobban megismerd; felhívni egy régi barátot, kollégát, akivel már régóta nem találkoztál? Ha ezek közül a kérdések közül bármelyikre igennel tudsz, válaszolni, akkor nem vagy egyedül. Mindannyian vagyunk úgy néha, hogy jó szándék vezérel bennünket, de valahogy mégsem visszük végbe, amit elterveztünk; értékes ötleteink támadnak, amelyeket sosem valósítunk meg. Sokszor elhanyagolhatók ezeknek a hibázásoknak a következményei. Egy nap majd azt mondjuk: „Bárcsak megtettem volna. ..” - aztán csak megvonjuk a vállunkat, tudva, hogy azt a lehetőséget már elszalasztottuk. Máskor viszont az ilyen mulasztások nagy megbánással járnak. A rossz utat választottuk életünk egyik kulcsfontosságú kereszteződésénél, és most már túl késő, hogy visszaforduljunk. A jó szándék nagyon görbe utakon vezethet. Hogy egy régi mondást idézzek: a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Még a Bibliában is elismerik ezt a fajta igyekezetét. Talán Pál apostol fejezte ki legjobban, amikor ezt írta: „Hiszen amit teszek, azt nem is értem, mert nem azt cselekszem, amitakarok, hanem azt teszem, amit gyűlölök. (...) Azt a törvényt találom tehát magamban, hogy - miközben a jótakarom tenni - csak a rosszra van lehetőségem’.’ (Róm 7.15.21) Ha ez így van - ha még nekünk, a legelszántabb, legmotiváltabb embereknek is vannak ilyen emlékeink, hogy nem tudtunk a jó szándékunk szerint cselekedni -, mit tehetünk? Adjuk át magunkat a kudarcnak, elismerve fennkölt vágyaink beteljesítésének hiábavalóságát? Nincs egyszerű válasz erre a kérdésre. Talán a legjobb úgy megközelíteni a témát, hogy újraértékeljük a jó szándék fogalmát: valóságos célok szerint, végrehajtási tervekkel kiegészítve. Margaret Thatcher, aki az Egyesült Királyság miniszterelnökeként szolgált, a következőt jegyezte meg: „Senki nem emlékezett volna az irgalmas samaritánusra, ha csak jó szándékai lettek volna; pénze is volt.” Igaza volt Thatchernek. Az irgalmas samaritánus - miután észrevette a rablók megsebzett áldozatát, és gondolkozott: „Valakinek tennie kell valamit!” - Jézus Krisztus Újtestamentumának tanításában úgy döntött, hogy neki kell annak a „valakinek” lennie, és segített (lásd Lk 10,25-37). Az is segíthet, ha számon tartjuk a bukásaink árát, ezáltal ösztönözve magunkat a jó szándékok megvalósítására. Jézus erre utalt, amikor ezt mondta követőinek: „Mert ki az közületek, aki tornyot akar építeni, és nem ül le előbb, és nem számítja ki a költséget, hogy telik-e mindenre a befejezésig?” (Lk 14,28) A Biblia ad kijózanító, szigorú figyelmeztetést is. Azt mondja, hogy a jó szándék megcselekedésének elhalasztása komolyabb dolog, mint a lehetőségek elhalasztása. Egyenesen bűnös viselkedésként határozza meg: „Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi: bűne az annak!’ (Jak 4.17). ■ Robert J. Tamasy Forrás: Monday Manna