Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-10-19 / 42. szám
Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2014. október 19. m 7 Bachománia Cegléden ► Figyelemfelkeltő címmel - Bachománia - hirdették meg a szervezők azt a koncertsorozatot, melyre szeptember 25-étől kezdve három napon át csalogatták az orgonaszeretőket a ceglédi evangélikus templomba, az új Aeris orgonához. A pszichológia ismeri a mániás depresszió fogalmát; e sorok íróján viszont a sorozat végére a mániákus eufória vett erőt. Ehhez kellett Faragó Attila és az Aeris Orgona Kft., amely olyan kinccsel ajándékozta meg Ceglédet ezen az orgonán keresztül, hogy - helybéli templomlátogatókként - még fel sem tudtuk fogni. Kellett hozzá /. S. Bach, akinél jobban senki sem tudta hangjegyekbe foglalni Isten szeretetét. Kellettek hozzá azok is, akik méltó módon szólaltatták meg a zeneszerző műveit az erre legalkalmasabb hangszeren: Christoph Bossert, a würzburgi zeneművészeti főiskola egyházzenei és orgona tanszékének professzora, valamint a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem orgona tanszéki csoportjának tanárai és hallgatói. A Zeneakadémia orgona tanszakán nincsenek tanáronként önálló osztályok, a növendékek tanulmányi éveik alatt valamennyi tanártól tanulnak, így mire eljutnak a diplomáig, mindnyájan elmondhatják: „Az én tanáraim FassangLászló, Pálúr János, Ruppert István és Szabó Balázs voltak...” Az aranyhomok poétája Emlékülés Sántha Györgyről ► A kecskeméti Sántha György Emlékkor október 3-án a kelenföldi evangélikus gyülekezetben tartott kihelyezett emlékülést Sántha György élete és biblikus költészete címmel. A Benkő Irén vezetésével működő emlékkor a méltatlanul elfeledett Sántha György irodalmi hagyatékának ápolására és népszerűsítésére, a biblikus ihletésű irodalom ápolására szerveződött. A kör egyik motorja a költő leánya, dr. Majthényi Béláné Sántha Marianna, aki szintén részt vett az emlékülésen. A bevezetőben említett három napban a tanszék Ceglédre települt, ahol a hallgatók kurzuson vettek részt, és minden napot egy-egy hangverseny koronázott meg. Az első koncertre szeptember 25-én került sor egyetlen előadóval, Christoph Bosserttel. A professzor már a műsorismertetőben felhívta a hallgatók figyelmét a felhangzó művek és a Biblia bizonyos helyei közötti párhuzamokra. Maga az előadás megdöbbentően katartikus élményt nyújtott. Az első felzendülő akkordtól az ötödik (!) ráadás utolsó hangjáig, közel két órán keresztül folyamatosan rabul ejtette a figyelmünket, és felemelte a szívünket. Az állandó figyelem ellenére a koncert végén mégis frissebbnek éreztük magunkat, mint ahogyan beültünk a padsorokba. A historikus hangszer minden erénye tündökölt ezen az estén. A ceglédi orgona - melynek jelentősége a professzor szerint túlmutat Európa határain - élő szervezetként reagál a különböző játékmódokra. Együtt a mesterrel a ceglédi orgona előtt - balról jobbra: Szabó Balázs, Christoph Bossert és Fassang László Bossert professzor játékából kiderült, hogy ő mindezen lehetőségek kiaknázásának nagymestere, aki játék közben együtt él a hangszerrel. Nagyfokú szabadság jellemző a játékára, de mindvégig rendezett az előadásmódja. Dallamformálásában egy-egy apró - vagy indokolt esetben nagyobb - kivárással pont annyira hívja fel a figyelmünket egy-egy hangra vagy motívum indulására, amennyire szükséges. Nagyfokú hajlékonyságot kölcsönöz ez játékának, de soha nem megy a rugalmas ritmikusság rovására. Az idővel való bátor játék mellett sokszor azt vettem észre, hogy önkéntelenül is kihúztam magam, olyan tartás volt az előadásában. Mi lehet még a titka? A professzor a koncert után beszélt arról, hogy tizennégy éves korától kezdve kutatja Bach zenéjének teológiai aspektusait, és példák tömegét tárta fel az évtizedek során. Bibliai igehelyekre, hittartalmakra történő számtalan utalás van elrejtve a puszta hangjegyekben, amelyekre nemcsak a leírt ismertetőkkel, hanem a játékával is rámutat. Ahogyan a professzor elmondta, nem kell mindenféle fantáziaképet segítségül hívnia inspirációért, hanem a Bach zenéjében felismert lelki, hitbeli tartalmak dolgoznak benne a háttérben, és ez nagy energiákat szabadít fel. Alighanem ennek köszönhető, hogy a koncert nyitódarabja, a g-moll fantázia és fúga után a közönség „elfelejtett” tapsolni. Saját magamnak ezt azzal magyaráztam, hogy hiszen nem is koncerten, hanem liturgián vagyunk, ahol az igehirdetést nem szoktuk megtapsolni... A második este Pálúr János orgonaművészé volt. Programjában helyet kapott két zeneakadémista növendék, Papp Orsolya és Tüzes Marcell is. A műsort a sorozat címéhez hűen az orgonaművész is Bach műveiből állította össze, de az improvizáció egy érdekes fajtájának is tanúi lehettünk. A hangverseny derekán Péter Zoltán, a helyi evangélikus gyülekezet lelkésze egy-egy bibliai szakaszt olvasott fel, Pálúr János pedig ezek alapján rögtönzött. A hallottak alapján nem kétséges, hogy nagy tapasztalata van ezen a téren, az improvizáció az egyik erőssége. A művész egy másik erénye a regisztrációs lehetőségek gazdag felhasználása, amelynek ez alkalommal is tanúi lehettünk, de az volt az érzésem, hogy egy modern orgonán jobban elemében lett volna. A ceglédi hangszer inkább a beszédszerű játékmód lehetőségeit nyújtja szívesen a játékosnak, és aki művészi pályáján nem ezen az úton jár, annak nem „otthonos” ez az orgona. Az igazi találkozás nem jön létre hangszer és játékos között. Egy fontos dolgot azonban nem akarok szó nélkül hagyni: ez pedig az őszinte művészi alázat, amely - csakúgy, mint Bossert professzorra, valamint a zárókoncert fő előadóira - Pálúr Jánosra is jellemző. Ennek csak egy megnyilvánulását emelném ki. Az esten szereplő két növendék, Papp Orsolya és Tüzes Marcell játékmódjából számomra az derült ki, hogy ők a historikus orgonán való játékmódok lehetőségei felé is tájékozódnak, és a művész teret adott ennek a saját koncertjén. Sokat mond egy tanárról az a tény, hogy nem kényszeríti rá a saját útját a növendékekre. A sorozat zárókoncertjére szeptember 27-én, szombat este került sor. Az est előadói Fassang László és Szabó Balázs orgonaművészek, valamint további öt növendék: Vida Mónika Ruth, Tabajdi Ádám, Gedai Ágoston, Ács Dávid László és Murvai Nóra volt. Először a növendékekről! Érződik rajtuk - amint az előző esti koncerten szereplő Papp Orsolyán és Tüzes Marcellen is -, hogy nemcsak ráléptek arra az útra, amely a historikus orgonán való játékhoz szükséges, de már járnak is rajta. Teszik ezt úgy, hogy a gyakorlásra fordított idő tetemes részét nem ilyen hangszernél töltik, így még inkább rászolgáltak a dicséretre. Biztos vagyok benne, hogy a koncertsorozat növendék szereplői nemcsak a hallgatóknak, de tanáraiknak is örömet szereztek. Az est fő előadói, Fassang László és Szabó Balázs úgy vonták be a növendékeket, hogy többtételes műveket választottak, és a műveken belül a tételek egy részét egy-egy művészjelölt, a többit pedig ők játszották. Ilyen módon is megnyilvánult a növendékekhez fűződő partneri kapcsolatuk. Bizonyára a diákok számára is inspiráló volt, hogy tanáraik koncertkörülmények között ugyanazon művön belül megosztoztak velük a feladatokon. Fassang László és Szabó Balázs játékáról együtt szeretnék szólni. Ők már nem először kápráztatnak el minket. De mivel teszik ezt? Talán egyfajta „nézzétek csak, mekkora művészek vagyunk mi” hozzáállással? Semmi esetre sem! Inkább valahogy így: „Kincseket találtunk, gyertek, megmutatjuk nektek!” Nem magukra irányítják a figyelmet, hanem a művekre, az azokban rejlő kincsekre és végső soron - ha ezt az írást olvassák, és nincs igazam, bizonyára kiigazítanak - arra, akit Bach is szolgált zenéjével: Istenre. Bossert professzor méltó tanítványai. Biztos vezetők: játékuknak minden pillanatban határozott iránya van. Előadásmódjuk tele van gesztusokkal, de soha nem válik tolakodóvá. Ezek a gesztusok az előadott művekből fakadnak, és ők átszűrik ezt a maguk személyiségén. Rugalmas ritmikusság, az éppen kellő mértékű deklamációval ötvözve. Mindig fogva tartják a figyelmünket. A hallgató egyszer úgy találja, hogy a triószonáta két fő szólama olyan, mintha két jó testvér játszana önfeledten, máskor a korálfeldolgozások egy-egy fájdalmasan szép harmóniai megoldása ragadja meg, vagy három, egymástól különböző téma nagyszerű egybeforrasztásán ámul. Mindent a művekben rejlő mélységek feltárásának szolgálatába állítanak. Külön köszönet ennek a két nagyszerű művésznek, hogy szívükön viselik a ceglédi orgona ügyét, és ismét gazdagítottak minket! ■ Volter Kálmán Sántha György kecskeméti költő volt, aki Félegyházán is otthon érezte magát, de nem volt városi ember, hanem a jakabszállási tanyákról való. Ahogy Féja Géza írta róla: „Homoki ember volt. Valamivel alacsonyabb a középtermetűnél, de keménykötésű.” Neve nem nőtt országos hírűvé, mert kötötte a homok, a szülőföld szeretete. Gimnáziumi tanár volt. 1888-ban született, és 1974-ben halt meg. A költőktől szokatlanul magas kort ért meg, mégis kevés könyve jelent meg. Utolsó kötete, a Naphívás (Kecskemét, 1978) csak halála után került asztalunkra, összegyűjtött versei pedig leányának, Majthényi Béláné Sántha Mariannának a magánkiadásában 1998-ban jelentek meg. Most DVD-lemez állít emléket életművének. Miben áll verseinek titka? Poéta doctus is lehetett volna, hiszen a párizsi Sorbonne diákja volt, egyetemi tanulmányait Svájcban, Berlinben és a budapesti egyetem filozófiai fakultásán végezte. A magyar, a német és a francia nyelv tanára volt, de mint „föl-földobott kő” visszatalált a szülőföldre, és mindenki Gyuri bácsija lett. Kötötte a homokot, mint az akác, és munkája során az aranyhomok sivatagában oázis támadt. Igazi életvidám, közéleti ember volt, akit a múló politikai divatok, puha és kemény diktatúrák nem rendítettek meg. Csak annyi volt a titka, hogy a változó politikai divatok ellenére is mindig becsületesnek kell lenni. Népi írónak számított, mert a köznapi élet írója volt és maradt mindhalálig. Nem kápráztatta el semmilyen csalfa fény. Az árral szemben is ember maradt. Nem lett jakabszállási remete, kapcsolatban maradt az emberekkel, a hazával, Európával. Versei köznapi örömeinkről és gondjainkról szólnak, az egyszerű emberség himnuszai ezek. Pomogáts Béla találóan írta róla: „Két lábon állt a földön, hogy nyomon tudja követni a felhők járását.” Sántha György hívő ember volt, Krisztushoz tért ember. Istenes versei a hit szemével látó ember vallomásai. Bennük arról vall, hogy mit jelent a 20. század második felében elindulni a hit útján, felfelé, Istenre nézni a mindennapokban. Nemcsak istenes verseiből tudom, hanem néhány atyai - evangélikus lelkész - baráttól, Szabó Józseftől, Tóth-Szöllős Mihálytól és főként Veöreös Imrétől, akihez Sántha első istenes versének megszületése köthető. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a Magyar életrajzi lexikon szerint „1945-től - a dátum nem pontos! - nehezen érthető vallásos verseket írt”. Természetesen ez nem a költőt, hanem a lexikoncikk írójának műveletlenségét jellemzi.) Sántha leánya, majd felesége egy evangélikus hitépítő, hitébresztő konferencián vett részt, az ő tanúságtevésük nyomán ment először az evangélikus templomba Sántha György, és lett hitvalló keresztényként a gyülekezeti úrvacsora-közösség tagja. 1952-t írtak ekkor. Nem divatból, nem érdekből cselekedett. 1954 novemberében adta át első bibliai ihletésű versét Veöreös Imrének. Mottója ez a vallomás: „A Biblia nem mesekönyv, hanem lámpás.” Benne találjuk ezeket a prófétai sorokat: „Mert / voltak, vannak és lesznek / jelek. / Voltak, vannak és lesznek / csodák, / melyekben Isten / jelenti magát. / Csakhogy az emberek / félhalvaszületett / vakok és süketek.” Sántha György látni tanító ember volt. Ezért nem gyűlölték, nem is üldözték halálra, csak szerették volna elfelejteni, mert mindenki tudta róla, hogy túllát a porosodó ideológiák kerítésén. A messze is látni tudó ember mindig veszélyes a szűk látókörnek tengerében. Összegyűjtött versei - leánya és családja áldozatos fáradozásának eredményeként - mint egy becses, régi testamentum eljutottak hozzánk. Csak legyen halló fülű, látni akaró, nyitott szívű olvasó, aki megérti és becsüli az írást. A becsületét vesztett szavak idején, amikor kötőszóként mondjuk a káromkodásokat, szomjasak lettünk a tiszta szóra, mely életünk üdítő forrásvize. Sántha György versei olyanok, mint a friss kenyér illata vagy egy pohár víz az asztalon: egyszerűek és nélkülözhetetlenek. Rohanó világunkban gyakran feledjük a mögöttünk lévő tegnapot, az előttünk jártakat, akiktől szólni, beszélni tanultunk, akiktől megtanultuk, hogy mit jelent embernek lenni. Kapkodó életünk minden területén csak a legnagyobbaknak kikiáltottakról, a legvillódzóbb reklámemberekről beszélünk, és méltatlanul, hamar megfeledkezünk azokról, akik olyanok voltak, mint a falat kenyér és a pohár víz: életszükséglet. Sántha György ilyen ember volt. Ha az ő testamentumát elnyelné a homok, szegényebbek lennénk. ■ Szigeti Jenő
