Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-10-19 / 42. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2014. október 19. 3 A mandátumok napja Hivatalába iktatták a Blatniczky lelkész házaspárt Pilisen ► Szemmel láthatóan nem hozta lázba a Pest megyei kisvárost az önkormányzati választás napja, a Pilisi Evangélikus Egyházközséget viszont új lelkészeik megválasztása, illetve a beiktatási ünnepség tartotta izgalomban október 12-én. Blatniczky János Dánielt és Blatniczkyné Hammersberg Ganczstuckh Júliát a Dél-Pest Megyei Evangélikus Egyházmegye esperese, Győri Péter Benjámin iktatta be a parókusi szolgálatba. Hatezer aktív hívővel az ország ötödik legnagyobb evangélikus gyülekezete a pilisi. A közösség - a temérdek ellátandó feladat tudatában - biztosra ment: ismét két emberre bízták a nyáj pásztorolását. A lelkész házaspár beiktatásakor Győri Péter Benjámin esperes sem egy igét, hanem „igepárt” hirdetett. ApCsel 21,5 és Jel 3,8 alapján mondott prédikációjában az idézett tengerpartot a lelkészek előtt álló feladatokra, a tengernyi nehézségre vonatkoztatta. A parókusi hivatalban ugyanakkor nemcsak a gyülekezet hagyományaira, hanem a családi lelkészörökségre is támaszkodhatnak az új pásztorok. Isten nem csupán jóváhagyóként, hanem aktív közreműködőként adja áldását a'szolgálatra, hogy az imádság után a tettek következzenek. Az Izsóp ifjúsági zenekar énekes szolgálata után Blatniczkyné Hammersberg Ganczstuckh Júlia sMóz 30,14 alapján tartott igehirdetése hangzott a pilisi templom szószékéről. A „szájban és a szívben” hordozott ige állíthatja helyre Isten és ember, Teremtő és teremtmény kapcsolatát, amely előfeltétele a boldogságnak és boldogulásnak. Az embernek választás adatott élet és halál, áldás és átok között - mutatott rá a lelkésznő. A hitvesével közösen kijelölt ószövetségi ige mellett Blatniczky János A lelkész házaspár a teológiai egyetemi évek alatt ismerkedett meg, és együtt készültek az egyházi szolgálatra. Segédlelkészi éveiket Tótkomlóson töltötték, majd Szügyön pályázták meg az önálló lelkészi hivatalt. Ez utóbbit tizenöt évig látták el. János - a klasszikus lelkészi teendők mellett - főként a gyülekezet dologi ügyeit, Júlia pedig a gyermek- és ifjúsági munkákat intézte, négy fiúgyermek mellett. A házaspár elhivatottságát őseik példája is erősíti: János evangélikus lelkészdinasztia leszármazottja, Júlia családfája pedig a 17. században Poroszországból elűzött evangélikus prédikátorig, Ganstuchk Sámuelig \ezethető vissza. Különleges öröm számukra, hogy egyenrangú lelkészekként iktatták be őket, és együtt állhatnak a népes gyülekezetből érkező kihívások elé. Az elődeik által megkezdett jó irányt szeretnék folytatni, közvetítve a mennyország ajándékát, a krisztusi megváltást. Dániel további két igére - Kol 4,17 és Ezsd 8,21 - alapozta prédikációját. Az akadályok és kötelességek között az Isten beszédének és akaratának szolgálatát alázattal és megnyugvással kell végezni, mert Isten igéje bizonyossággal tölti el a saját erejében kételkedő embert. Az az új út, amelyen most a pilisi gyülekezetben indulnak el, ugyanannak „a régi igének” az útja. Ez Isten jóságának útja, melynek győznie kell minden emberi szándékban és cselekedetben. A lelkész az alázat és a bizonyosság fontosságát hangsúlyozta, hogy Krisztus útjára térjünk, és azon maradjunk meg. Az istentiszteletet követő ünnepi közgyűlésen a pilisi gyülekezet felügyelője, Pintér Miklós felidézte az első találkozás élményét, hiszen régi barátokként, örömmel fogadták a lelkész házaspárt. A felügyelő az egymás elfogadásából áradó szeretet ápolását kérte és ígérte a gyülekezeti szolgálatban. Az ünnepi köszöntők sorát a Dél- Pest Megyei Egyházmegye felügyelője, Bak Péter folytatta, majd Krámer György, a gyülekezet előző lelkésze, egyházunk országos irodájának igazgatója biztatta őszinte szeretette és munkatársi együttműködésre a közösséget és új lelkipásztorait. Az egyházközség lelki vezetését több mint negyven évig ellátó D. Keveházi László nyugalmazott esperes életre szóló élményként írta le a pilisi szolgálatot. Az eklézsia jó ökumenikus kapcsolatát bizonyította a református lelkész, Morva Ákos, a baptista lelkipásztor, Szilágyi Béla és a római katolikus gyülekezet elnöke, Víz György üdvözlő köszöntése. Végül a szügyi egyházközség és filiái nevében Török János felügyelő búcsúzott a lelkész házaspártól, majd Pintér Miklós tolmácsolta Gáncs Péter elnök-püspök és Fabiny Tamás püspök áldását és jókívánságait. Az ünnepi istentiszteletet szeretvendégség követte a gyülekezeti teremben. ■ Walkó Ádám Lelkésziktatás Gyulán ► A gyulai evangélikus gyülekezet megválasztott új parókus lelkészét, Balázs Viktóriát október 11-én, szombaton iktatták hivatalába. A zsúfolásig megtelt templomban a gyulaiak mellett szép számmal voltak jelen a debreceni evangélikus hívek is, akik korábbi lelkészük tiszteletére érkeztek a Fehér-Körös partjára. Az ünnepi alkalmon tiszteletét tette több mint két tucat lelkészkolléga is, beleértve a testvéregyházak képviselőit. Az iktatást végző Kondor Péter keletbékési esperes Zsolt 25,4-5 alapján hirdette Isten igéjét. Rámutatott arra, hogy Isten útjai és gondolatai mások, mint a mieink. Éppen emiatt azonban nem kell aggódnunk az előttünk álló út minden részletéért, hiszen Isten szebbet és jobbat akar adni, mint amit szívünk kínál. Balázs Viktória ünnepi igehirdetése alapjául a 90. zsoltár 17. versét választotta.'A templom tornyát ellepő galambokból indult ki. Akárhogyan próbál is az ember küzdeni ellenük, hiába vannak vastüskék az épületen, a madarak erre fittyet hánynak, és rendszeresen összepiszkítják a templom környékét. Ám ha jobban belegondolunk, lehet, hogy nem is kell olyan nagyon csodálkoznunk a galambok választásán. Merthogy tudvalévő: a galamb a béke hírnöke. És mi lehetne annál jobb választás a béke hírnökei számára, mint hogy a Béke sugárúti templom tetején leljenek hajlékra? Úgy tűnik, ők megtalálták itt azt, amit kerestek. Balázs Viktóriát 2008 nyarán szentelte lelkésszé dr. Fabiny Tamás püspök a miskolci evangélikus templomban. Gyakorlati évét is ott töltötte Sándor Frigyes mentorsága alatt. Ezt követően a debreceni gyülekezet beosztott lelkésze és egyetemi lelkész lett. 2011-ben, a parókusi vizsga sikeres letétele után a debreceniek meghívták, majd beiktatták parókus lelkészüknek. Hat év debreceni szolgálat után idén nyáron fogadta el a gyulai evangélikusok hívását, és szeptember í-jétől szolgál a városban. „De vajon mi a helyzet velünk? - szólította meg a lelkésznő a gyülekezet tagjait. - Nekünk mire van szükségünk ahhoz, hogy hajlékként tekintsünk erre a templomra? Közösségben lenni Istennel és közösségben egymással: erre kaptunk meghívást és egyben megbízást is. Ahogyan az oltárdíszen lévő galamb szájában is ott van az olajág, és hirdeti nemzedékek óta Isten és ember szövetségét, úgy kell nekünk is ezt a kapcsolatot itt, a mi hajlékunkban megélnünk és továbbadnunk a következő nemzedéknek. Maga a békesség Istene segítsen minket ebben!” - zárta szavait Balázs Viktória. Az igehirdetés után újra az Erkel Ferenc kamarakórus szolgálata következett, majd a gyülekezet megáldásával zárult az istentisztelet. Ezt köszöntésekben bővelkedő ünnepi közgyűlés követte Liska András felügyelő moderálásával. A napot szeretetvendégség zárta. ■ L. V. Egy áthelyezés viharai Minden ember életében vannak váratlan meglepetések. Ez alól még a püspöki szolgálatban állók sem kivételek. Nem várt viharokat hozott egy olyan döntésem, amelynek során kifejezetten körültekintően igyekeztem eljárni, figyelemmel lenni az érintett munkatársra, családjára és persze a gyülekezetekre is. Egy tehetséges fiatal gyülekezeti munkatársat egy somogyi gyülekezetből egy Veszprém megyei gyülekezetbe helyeztem át... A jogi helyzet teljesen tiszta volt. Kizárólagos püspöki jogkörbe tartozott az érintett, akivel ráadásul a döntésemet előre egyeztettem. Egyedül az időzítés nem volt szerencsés, mert október í-jei határnappal történt az áthelyezés, bár ennek is megvolt a maga érthető oka. Az áthelyezés híre az érintett gyülekezet templomában nagy létszámú szimpátiatüntetéshez vezetett, amelynek pedig erőteljes - és sajnos egyházellenes - médiavisszhangja lett. Az ügy részleteiről itt és most nem szeretnék többet mondani, hiszen ezt már több helyen megtettem, most inkább az ügy kapcsán bennem felgyűlt kérdéseket szeretném megosztani az olvasókkal. Az első kérdés az, hogy egyházunkban vajon tudunk-e felnőttként, felelősen beszélni egymás között arról, amiről beszélni kell, és - legalábbis a kívülállók előtt - tapintatosan fátylat borítani arra, ami nem tartozik a külső nyilvánosságra. Ebben különösképpen is érdemes felfigyelni arra, amit a Biblia elején Nóé története kapcsán olvashatunk. Amikor az özönvíz után Nóé szőlőt ültetett, majd bort ivott, lerészegedett, és mezítelenül feküdt a sátrában. Az egyik fia meglátta ezt, kiment, és elmondta a testvéreinek. Ő képviselte azt a szemléletet, amelyet a mai időkben a bulvárlapok készítői, akik azt gondolják, hogy mindent nyilvánosságra kell hozni, ami megtörténik, vagy úgy látszik, hogy megtörtént. Nóé két másik fia nem osztotta testvérük nézetét, hanem apjuk ruháját a vállukra terítve háttal mentek be a sátorba, és betakarták az édesapjukat (íMóz 9,20-23). Az egymás iránti tapintatos szeretette az Újszövetségben is találunk példát, például azt az apostoli intést, hogy „a szeretet sok bűnt elfedez” (íPt 4,8)... Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a problémákat ne vegyük komolyan, vagy söpörjük a szőnyeg alá, vagy tegyünk úgy, mintha az egyház életében elő sem fordulnának nézeteltérések, hibák és bűnök. Az egyház emberekből áll, mégpedig kizárólag bűnös emberekből. Megváltásra szoruló bűnösökből. Akár a reformáció egyik reff énszerű gondolatát is idézhetném: „simul justus et peccator” azaz egyszerre igaz és bűnös a Krisztust követő ember. Véleményem szerint egymás között kikerülhetetlen az őszinte és világos beszéd, amelynek a mikéntjére is kapunk útmutatást Isten igéjéből. „Ha vétkezik atyádfia, menj el hozzá, intsd meg négyszemközt: ha hallgat rád, megnyerted atyádfiát. Ha pedig nem hallgat rád, végy magad mellé még egy vagy két embert, hogy két vagy három tanú szava erősítsen meg minden vallomást. Ha nem hallgat rájuk, mondd meg a gyülekezetnek” (Mt 18,15-17) A második kérdés, amely elgondolkoztatott, a bizalom kérdése. Az eset kapcsán a bizalmatlanságnak olyan hullámverései támadtak, amelyek engem megdöbbentettek, és nagyon elszomorítottak. Azon, hogy szerencsétlenül kiszivárgott ez a történet, a hiányos információkat a választási időszakban a média felkapta, és egyházellenes kampányra használta, nagyon nem csodálkoztam. Azon viszont sokkal inkább, hogy olyan fokú bizalmatlanság nyilvánult meg velem szemben, de általában az egyházi vezetőkkel és a közegyházzal szemben is - nemcsak kívülállók, de egyháztagok és még lelkészek részéről is -, ami teljesen érthetetlen számomra. Személy szerint ez azért érintett nagyon rosszul, mert amint püspöki székfoglalómban elmondtam, szolgálatomban kiemelt hangsúlyt szeretnék fektetni a bizalom építésére. Nem értem, hogy miért feltételeznek egyesek automatikusan rosszindulatot, önző érdekeket, de különösen gyülekezetellenességet az egyházvezetői döntések mögött. Ez az eseménysor és az azt követő viharos reakciók tünetértékűek, amelyek komolyabb feldolgozást igényelnek, és mindannyiunkat önvizsgálatra késztetnek. Természetesen személy szerint én is végig fogom elemezni tanácsadóim segítségével a történteket, megpróbálom megkeresni az esetlegesen általam elkövetett hibákat. Médiás kifejezéssel „kikockázva” a folyamat minden apró részletét nagyító alatt át fogom nézni. Mindettől függetlenül úgy gondolom, hogy a mostani eset indulati fellobbanása mögött zsigeri rossz tapasztalatok vagy mélyen gyökerező előítéletek húzódhattak meg. Megoldást kell keresni ezek feltárására és kezelésére is. A hívő embernek nem biztos, hogy mindig könnyebb vagy gondtalanabb az élete, mint a nem hívőnek, sőt. De van egy fontos kapaszkodója. Ez pedig az, hogy tudhat arról az Úrról, aki egykor tanítványaival együtt utazott a hajójukban. Amikor vihar támadt, és tanítványai erejüket ÉGTÁJOLÓ megfeszítve és halálra váltan igyekeztek küzdeni az életben maradásért, valakinek eszébe jutott, hogy a Mester ott alszik a csónakban. Felébresztették, ő pedig ráparancsolt a tajtékzó tengerre és a viharos szélre, és azok engedelmeskedtek neki. A néha viharokba is keveredő egyház egyetlen reménye az, hogy ő velünk van a hajóban. Arra kérem a kedves olvasókat, hogy imádságukban kérjék Urunkat, csendesítse le a bennünk és körülöttünk tomboló viharokat. Szemerei János püspök Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület
