Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-10-12 / 41. szám
8 4i 20X4- október 12. PANORÁMA Evangélikus Élet Chicagói találkozó A chicagói O’Hare nemzetközi repülőtér érkezési terminálján megcsap a hideg. Kollégámmal, Virgillel egymásra nézünk: persze, az amerikaiak mindenhol használják a légkondicionálót. A kezében táblácskát tartó indiai ösztöndíjassal könnyedén egymásra találunk, és bőröndünket húzva együtt lépünk ki a csarnokból. Találkozás egy fiatalemberrel A szabadban forróság fogad. Ebben a pillanatban átjár az érzés: ugyanezt a fülledtséget éreztem, amikor huszonkilenc évvel ezelőtt itt landoltam. 1985. szeptember 1. volt, és én - magam sem hittem - a Lutheránus Világszövetség ösztöndíjával Chicagóba érkeztem. Akkor is egy doktorandusz, bizonyos John várt rám. Eredeti szándékom az volt, hogy a magammal hozott villányit adom majd ajándékba annak, aki a reptérről a szállásomra visz. A müncheni átszálláskor azonban leszakadt a válltáskám szíja, és a vörösboros flaska ripityára tört. Egy üvegdarab megsebezte az ujjam, így még a vérem is eleredt. Zsebkendőbe bugyolált kézzel próbáltam menteni a menthetőt. Bibliám még hetekkel később is ontotta magából a vörösbor savanykás szagát. Zavaros érkezés volt, de feszített a várakozás: az 1948/49-es tanévben Gettysburgben tanult Hafenscher Károly után én voltam az első magyar evangélikus lelkész, aki amerikai ösztöndíjat kapott. Beszállunk az indiai doktorandusz autójába. Kulcscsomóján ott egy ezüst színű síp. Ezek szerint csaknem három évtized után is ilyet hordanak a Lutheran School .of Theology in Chicago (LSTC) diákjai! A szeminárium környékén ugyanis meglehetősen rossz a közbiztonság, így veszély esetén ezt kell megfújni... A felhőkarcolókkal zsúfolt belvárost érintve, majd a hatalmas Michigan-tó partján elhaladva megérkezünk a Chicago déli részén található Hyde Parkba. Ellentétben londoni névrokonával, ez a városrész nem a hordószónokokról, hanem egyeteméről és főiskoláiról híres. A hatalmas parkokban elterülő University of Chicago az Egyesült Államok egyik legrangosabb tudományos központja. Egyik kísérőm arra büszke, hogy itt tanított Paul Tillich - a közeli pubban mutogatják is a törzsasztalát. Egy másik azt mondja el szinte áhítatos hangon, hogy itt tanult Barack Obama - be is térünk az elnök kedvenc pizzériájába és könyvesboltjába. Sétánk végén eljutunk a neogót Rockefeller-kápolnába. A bejáratnál ugyan azt hirdeti a kőbe vésett régi felirat, hogy ez az egyetem a vallás és a hit megélésének helye kell, hogy legyen, ma azonban nem annyira istentiszteleteket, mint inkább koncerteket és ünnepségeket rendeznek itt. Illetve pontosítanom kell: egy harsány plakát arra a szeptember 28-i alkalomra hívogat, amelyen megáldják a cicákat, kutyusokat és egyéb házi kedvenceket... Köszönöm, inkább továbbmennék. Már csak azért is, mert tudom, hogy innen csak néhány háztömbnyire van a Woodlawn és az 54. utca sarkán az az épület, amelyben egykor laktam. „Menj, és nézd meg...” A környék hatalmas klinkertéglás házai a 19. század végi chicagói világkiállítás idején épültek. Mivel klasszikus egyetemi campus nincs, a diákok zömét itt szállásolják el. Egy ilyen bérházba hozott engem John huszonkilenc évvel ezelőtt. Mindketten meglepődtünk, hogy a nekem szánt szoba nincs bebútorozva. Amolyan gyorssegélyként professzoromtól kaptam a lestrapált ágyat és egy ha-Túl az Óperencián - 1985-ben A fotel neve: „Lusta fiú” Egy magyar gyülekezetben szolgálva kálómmal összehívtuk a város magyarjait, hogy istentiszteletet tartsunk. Magdi igazi nagy szervező volt, számos hazai és emigráns művésszel ápolt jó kapcsolatot, és minket, ösztöndíjasokat is mindig a minőségre tanított. Azóta hazatelepült, és a Nobel-díjas Kertész Imre feleségeként ugyanolyan odaadó, mint régen volt. Kezdetben meglepett az emigráció bizony belső ellentétektől is tagolt sokfélesége. Ösztöndíjas évem alatt találkoztam Pongrátz Gergellyel, az 56-os forradalom hősével, a látogatóba érkező Tollas Tibor költővel, a müncheni Nemzetőr szerkesztőjével vagy olyan hazai ellenzékiekkel, akiket Mózsi Ferenc költő irodalmi kávéházában láttak vendégül az itteni magyarok. Sokat tanultam az emigráns családok sorsából. Megrendültem, amikor egy mosonmagyaróvári asszonytól az ottani 56-os sortűzről hallottam, hiszen itthon csak suttogva lehetett beszélni róla. Azt azért túlzásnak találtam, amikor a katolikus magyarok papja az istentiszteleti kézfogás keretében nem a béke jelét adta tovább, hanem az „Adják vissza hazánkat!” harcos jelszavát mondta. Egy másik alkalommal egy emigránsközösségben Wass Albert v ideoüzenetét hallgattuk meg. Új távlatokat nyitott akkor a kommunikációnak ez a módja. Az erdélyi szármabrazil felvétele volt: 3 : o-ra mi nyertünk. Az egyik gólt Esterházy Marci lőtte, így aztán Wass Albert mellett egy másik grófnak is szívből örült a chicagói emigráció. Telefonálás két forintért Állok a ház előtt, ahol egykor laktam. A hátamat egy fának támasztva merengek a múlton. Lihegve egy futó érkezik mellém. Erről persze eszembe jut, magam is mennyit futottam a közeli hatalmas parkban. A srác meglepetésemre éppen az „én ajtómon” készül bemenni, így némi habozás után megszólítom, és megkérdezem, bekukkanthatnék-e a lakásba. Amikor megtudja látogatásom okát és célját, hamisítatlan amerikai harsánysággal invitál befelé. A bútorok persze egészen mások, ám azonnal ráismerek a szobára. Itt, a sarokban állt a „Lazy boy”. Ott volt a kis asztal, rajta a kölcsönkapott írógép, amelyen dolgozataimat írtam. A konyhába lépve eszembe jut, hogy itt, a kis asztalnál olvastam el mindig az otthonról kapott leveleket. Vagy az édesapám által gondosan elküldött két hazai újságot, az Élet és Irodalmat és a Képes Sportot. Na jó, az Evangélikus Életet is. A kis fekete-fehér tévét hol ide, hol oda raktam. Emlékszem, attól a metodista házaspártól kaptam, akiket még Siófokon ismertem meg. Felidéződik Táncbemutató az LSTC-n (Lutheran Sch talmas, „Lazy boy” nevű fotelt, aztán apránként összeszedtem minden szükségeset. Mi lehet azóta Tom nevű lakótársammal? Ő az LSTC kevés színes bőrű hallgatóinak egyike volt. Körbejárom a házat, ahol laktam. A fa lépcsőházas hátsó udvaron éppen grilleznek: de sok pikniket vagy - ahogy itt hívták - potluck partyt szerveztünk mi is! Aztán eszembe jut, hogy a környéken lakó afroamerikai szerelő itt bütykölte mindig azt az ősöreg Ford Mavericket, amelyet az egyik itteni magyartól kaptam kölcsön. Autó nélkül ugyanis nehéz boldogulni ezen a vidéken. A chicagói magyaroknak különösen is sokat köszönhettem. Kézről kézre adtak minket, különböző felekezetű ösztöndíjasokat. Az Aszódról származó Tomaj Gusztáv a régen volt chicagói magyar evangélikus gyülekezet gondnokaként tevékenykedett. Felesége, Mária néni sokszor meghívott vasárnapi ebédre. Akkor még nem tettem tudatosan programmá a „Menj, és nézd meg hogy jól vannak-e testvéreid és a nyáj” (íMóz 37,14) felszólítását, de kíváncsi voltam, milyen a sora ama kitántorgó nemzedéknek. Meg hogy miként boldogulnak azok, akik később leltek itt új hazára. Egy-két alzású író üzenete talán Floridából érkezett, ám ugyanez a közösség legalább ilyen örömmel fogadott egy Magyarországon feladott VHS-kazettát. Azon ugyanis a 86 tavaszán a Népstadionban lejátszott magyarbennem a kulturális sokk, amelyet a televízió előtt naponta átéltem. Esténként néztem a harsány híradókat, amelyekben Reagan elnök a Szovjetuniót a gonosz birodalmának nevezte. Az időjárás-jelentést is show-elemek tarkításával adták. A sporthírekben szinte mindig szereplő Chicago Bears hatalmas testű játékosát így becézték: William, a hűtőszekrény... Eszembe jutnak a halloween idején sugárzott borzongató krimik. Vagy a karizmatikus közösségekből közvetített gigaevangélizációk, amelyek mindig az adakozásra való felszólítással végződtek. A képernyő alján lehetett olvasni a telefonszámot, amelyet felhíva a támogatást fel lehetett ajánlani. Emlékszem, ahogy a készülék elé szögezve, döbbentem néztem a Challenger tragédiáját a felrobbant űrrepülőgépben elpusztult hat űrhajóssal. De ugyanígy szívszorongva figyeltem a Csernobil kapcsán érkező híradásokat. Felidéződik bennem, ahogy a nálunk még ismeretlen talk-showkat néztem, egyebek mellett az akkor még szinte kezdő Oprah Winfreyvel, akit azóta a televíziózás nagyasszonyának neveznek. Azért azt sem fe-
