Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-10-05 / 40. szám
2 -m 2014. október 5. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica [Lelkész:] Istenünk! Könyörgünk ezért a világért, amelyet minden javával és áldásával nekünk teremtettél. Add, hogy ne tudjon teret nyerni embertelenség, háború és értelmetlen halál! Add, hogy ne pusztuljon környezetünk, és tiszta földet adjunk tovább az utánunk jövőknek! Segítsd meg a világon mindenütt jelen levő népedet, hogy igaz istentiszteletté legyen, amikor felelősen bánik a teremtettség kincseivel! Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Istenünk! Könyörgünk ezért az országért, ahol megszabtad küldetésünket. Adj felelősséget azoknak, akik emberek sorsa felől döntenek! Adj tisztességet és igazságot azoknak, akik igaz szívvel munkálkodnak a nemzetért! Adj mezeinknek jó időjárást és bő termést! Add a béke örömét! Segítsd meg a te népedet, hogy igaz istentiszteletté legyen, amikor betölti hivatását, és becsülettel végzi mindennapi munkáját! Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Istenünk! Könyörgünk gyülekezetünkért. Add, hogy a te igéd ne hangozzék hiába, és akik hallgatják, azoknak figyelmes és befogadó legyen a szívük! Add, hogy ez a gyülekezet igazi lelki otthonává legyen mindazoknak, akik megtalálták benne a Krisztussal való közösséget! Segítsd meg a te népedet, hogy igaz istentiszteletté legyen, amikor megéli a testvéri közösséget, a hordozó szeretetet és a megtartó hitet! Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Istenünk! Könyörgünk önmagunkért, mindennapi életünkért. Adj erőt küzdelmeinkhez, munkánknak értelmet, kitartásunknak eredményt, örömünknek felszabadultságot, életünknek békességet! Adj enyhülést a szenvedők fájdalmára, vigaszt a szomorú szívűek bánatára! Add a feltámadás reménységét azoknak, akik mellől elmentek szeretteik! Segítsd meg a te népedet, hogy igaz istentiszteletté legyen, amikor élet hozta napjaiban nem fárad meg a Krisztus követésében! Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lelkész:] Istenünk! Add, hogy készen érjen bennünket, amikor eljön a te nagy napod! Míg tart a kegyelem ideje, adj megtérést, hitet, kegyelmet! Segítsd meg földön vándorló népedet, hogy az örök országban az előttünk jártakkal és az utánunk következőkkel egyek lehessünk a mennyei istentisztelet örömében, dicsőségében, a tőled kapott örök életben a mi Urunk Jézus Krisztus által! [Gyülekezet:] Ámen. „Vergilius Bucolicáját és Georgicáját senki sem értheti meg, aki nem volt öt évig pásztor vagy földműves. Cicero leveleit (így látom) senki sem értheti meg egészen, aki nem forgolódott negyven évig jeles államügyekben. Senki ne gondolja, hogy eléggé megízlelte a Szentírást, hacsak nem kormányozta a gyülekezeteket száz évig a prófétákkal. Koldusok vagyunk. Ez az igazság.” M Luther utolsó feljegyzése (Csepregi Zoltán fordítása) SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 16. (HÁLAADÓ) VASÁRNAP - GÁL 2,16-20 Hit által Pál gondolkodásában az igazság az ember minősége. Ez megnyilvánulhat a cselekedeteiben, de a cselekedet mégsem hat vissza az ember minőségére. Ha a gonosz ember esetenként jót tesz, attól maga még nem lesz jóvá. Jézus is erre utal, amikor ezt mondja: „Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek..!’ (Mt 7,11) Eltekintve attól, hogy a hit cselekedetei - az élet föláldozását is beleértve - Istenben való hit nélkül is véghezvihetők, hiszen a pogányoknak és az ateistáknak is vannak mártírjaik, Pál nem általában cselekedetekről, hanem a mózesi törvényben előírt cselekedetekről beszél, és azokról mondja, hogy nem tesznek igazzá Isten előtt. Azért nem, mert Isten több és nagyobb igazságot követel a mózesi törvény mértéke szerinti igazságnál. És ezt nem Pál találja ki, hanem Jézus mondja a Hegyi beszédben: „Mert mondom nektek, ha a ti igazságotok messze felül nem múlja az írástudókét és farizeusokét, akkor semmiképpen sem mentek be a mennyek országába!’ (Mt 5,20) És ezután következnek a „Megmondatott a régieknek...., én pedig ezt mondom nektek...’’típusú mondatok. Jézus szerint tehát a farizeusok és az írástudók igazsága a törvény igazsága. Az Isten előtti igazsághoz azonban ez kevés. Mert Isten igazsága is túlmegy a törvény igazságán. Mert Isten szereti ellenségeit, és megmenteni akarja őket. Szereti a bűnöst, bár gyűlöli a bűnt. Ezért mondja Jézus, hogy az ő követői nem érhetik be a törvény „Szemet szemért! Fogat fogért!” elvén alapuló igazságával, hanem nekik is szeretniük kell ellenségeiket, jót kell tenniük üldözőikkel, áldaniuk kell átkozóikat, stb. Tehát csupa olyan dologban kell megmutatniuk igazságukat, amely túlmegy a törvény által követelt igazságon, és éppen ezért a törvény szerint nem is igazság. Az irgalom a törvény szerint nem igazság, hanem igazságtalanság. A rosszat jóval viszonozni nem a törvény betöltése. A törvény szerint az az igazság, ha a bűnös megbűnhődik bűnéért. Pál tehát teljes joggal mondja, hogy „a törvény cselekvése által nem igazul meg egy ember sem”. Mert Isten előtt a törvény igazságával nem lehet dicsekedni, hiszen Isten igazsága messze felülmúlja a törvényét: Isten mindenekelőtt nem megbüntetni akarja a bűnöst, hanem megváltoztatni, bűnösből igazzá tenni (Pál kifejezésével: megigazítani) akarja. „Most pedig a törvény nélkül jelent meg Isten igazsága, amelyről bizonyságot is tesznek a törvény és a próféták. Isten pedig ezt az igazságát most nyilvánvalóvá tette a Krisztusban való hit által minden hívőnek. Mert nincs különbség: mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének. Ezért Isten ingyen igazítja meg őket kegyelméből, miután megváltotta őket a Krisztus Jézus által’.’ (Róm 3,21-24) Pál szerint már a törvény is arról tanúskodik, hogy Isten igazsága meghaladja a törvény igazságát. Hiszen ószövetségi népét a pusztában a törvény igéi szerint el kellett volna pusztítania. Nemcsak az aranyborjú miatt, hanem később is, többször is, amikor nyíltan lázadtak ellene. De Isten - ha nem hagyta is őket egészen büntetlenül - mindannyiszor megkegyelmezett nekik. Jó volt hozzájuk, noha újra meg újra visszaéltek a jóságával. Ez túlmutat a törvény igazságán. Pál mondanivalójának van még egy fontos része, amelyre a cselekedetekből való megigazulás szószólói nincsenek tekintettel. Mert Pál nemcsak hogy nem az ember cselekedetének, de egyáltalán nem is az embernek tulajdonítja a megigazulást, hanem Isten kegyelmének. A hit pedig Pál számára annyi, mint elfogadni a kegyelmet és nem harcolni ellene. Amikor hit által való megigazulásról beszél, akkor erről beszél: Isten azzal mutatja meg a bűnös iránti igazságát (és egyben hűségét), hogy kegyelmével addig munkálkodik benne, amíg igazzá nem teszi. A kegyelem Pál fogalomtárában nem deklaráció, amely elhangzik, aztán nincs semmi következménye. A kegyelem Pál szótárában Isten cselekvését jelenti az emberrel, az emberen, az emberben. Éppen ezért ez fájdalmas cselekvés, amely felér a keresztre feszítéssel. Mint ahogy az is! Hiszen a kegyelem a bennünk élő „óembert” naponta Krisztus mellé szögezi a keresztre, hogy az „új ember” azaz Krisztus életre kelhessen bennünk. Ezért mondja Pál: „Krisztussal együtt keresztre vagyokfeszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem’.’ De mindez csak hit által történhet! A megfeszített Krisztusra tekintő és magát az Isten kegyelmének bátran kiszolgáltató, annak ellent nem álló A VASÁRNAP IGÉJE hit által. Mert ahogyan Isten a kegyelméből cselekszik, az az emberi értelem számára botrány. Amit Isten kegyelme visz véghez bennünk, az ellen az értelmünk tiltakozik, mert úgy ítéli, hogy az nemcsak fájdalmas, de kifejezetten a kárunkra és a pusztulásunkra van. Kegyelem, hogy keresztre feszíti és megöli bennünk az „óembert” de ezt nem kegyelemként éljük meg, hanem az értelmünk ilyenkor arról akar meggyőzni, hogy Isten az ellenségünk, és az életünkre tör. Az értelmünk nem tudja felfogni, hogy ha „óemberként” kerülünk Isten ítélőszéke elé, akkor harag és örök kárhozat vár ránk. Ezért kegyelem, hogy Isten - bármilyen fájdalmas is - naponta öldökli az „óembert” hogy Krisztus éljen bennünk, és az ő arcvonásai rajzolódjanak ki rajtunk, és így az ítélet napján Krisztusért, Krisztusban, Krisztus által igaznak találtassunk. Az értelmünk ezt nem képes belátni. Ezt egyedül a Krisztus keresztjén tájékozódó hit tudja megragadni. Mert a hit a megfeszített Krisztusban Isten szeretetének kinyilatkoztatását látja, és amikor a keresztbe kapaszkodik, Isten értünk hozott áldozatának „aranyevangéliumába” kapaszkodik: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta..!’ (Jn 3,16) Pál is ezt teszi, amikor erről vall: „...azt az életet pedig amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem’.’ ■ Véghelyi Antal A lelkész is szokott imádkozni ► Az istentiszteletre imádsággal érkezünk. Megállunk a padban, fejet hajtunk, köszöntve a meghívót - az Úristent -, összekulcsoljuk a kezünket, s talán néhány szóval is, de lehet, hogy csak egy égbe küldött sóhajjal imádkozunk. Az istentisztelet végén is így köszönünk el: rövid imádsággal megköszönve a meghívónak - Istennek - a vigasztalást, az útmutatást, a lelki kenyeret, az áldást, az útravalót. S közben nem is biztos, hogy tudjuk, mi zajlik a kulisszák mögött: a lelkész is imádkozik. A lelkész imádsággal készül az istentiszteletre, és imádsággal fejezi be a szolgálatot. Nemcsak otthona csendjében vagy az íróasztala mellett, hanem a templomba lépve, a sekrestyében az istentisztelet előtt és után is. Sokszor egyedül, sokszor a szolgálók közösségében. Bárcsak minden lelkész kapna külső és belső nyugalmat ahhoz, hogy az imádság csendjéből induljon, és abba érkezzen! Tudom, hogy sokan mindenképpen az istentisztelet előtt szeretnék megszólítani ügyes-bajos dolgaikkal a lelkészt - de adjuk meg a ráhangolódás lehetőségét a szolgálattevőknek! Mi minden hangzik az istentisztelet előtt a lelkész imádságában? Lehet, hogy ez titok marad, hiszen a szolgálattevő magában imádkozik. Lehet az is, hogy a harangozó, a kántor, az egyházfi vagy a gyülekezet vezetői közül többen is ott vannak, s akkor tanúi lesznek e könyörgésnek. Mindenesetre szűk kör, még távol a „nyilvánosságtól”. Mi csendül fel ilyenkor? Bűnbánat. Mindenekelőtt bűnbánat. Több ok is van erre a magas feszültségű, Isten jelenlétében és a gyülekezet közösségében zajló nagy találkozás előtt. Az első az alkalmatlanság és a méltatlanság. Minden - szolgálatát halálosan-életesen komolyan vevő - liturgus és igehirdető tisztában van vele, hogy Isten közelségében még jobban látjuk porszem voltunkat, s felvetődik bennünk a kérdés: „Milyen alapon merem vállalni a félelmetes küldetést: Isten szólal meg az én szavaimban? Erre én alkalmatlan vagyok.” A második okunk a bűnbánatra, hogy bármilyen igényesen próbáltunk felkészülni a ránk váró feladatra, mégsem tudjuk a megfelelő szavakat megtalálni. „Az én gondolataim, kifejezéseim, szóhasználatom olyan primitívek Isten gondolataihoz. Legjobb tudásommal is csak gyenge, erőtlen szószólója lehetek a Mindenhatónak.” Ha valamikor, akkor az istentiszteletet megelőző pillanatban nagyon is érzi a lelkész, hogy mennyire rászorulunk Isten bűnbocsátó irgalmára. Ugyanez folytatódik akkor, amikor megvalljuk erőtlenségünket. Isten igéje élő és ható. Benne erő van. Az evangélium Istennek ereje - Pál após-' tol tanúsága szerint. Mi pedig gyengék vagyunk. Egyetlen reménység járhatja át a szolgálatba induló szívét és lelkét: hogy Isten ereje az erőtlenség által ér célhoz. Tetszett Istennek, hogy erőtlen embereket használjon fel. A bűnbánatban, a méltatlanság és erőtlenség megfogalmazásában a bizalom hangja csendül fel: „Magamban nem bízhatom, de rád bízom magam. Végy kezedbe, és használj engem, nálad nincs lehetetlen. Még engem is fel tudsz használni.” Mindez szinte komoran hangzik. Pedig az istentisztelet előtt ott van a köszönet és a hálaadás alkalma is. Megköszönni az új napot, az ünnepet, a szolgálat lehetőségét, az épségben való megérkezést - ennek súlyát a szórványban, nagy területen szolgáló lelkészek különösen is érzik. Köszönet az igéért és a szentségekért, amelyek ránk várnak... És hálát adni a gyülekezetért, a sorban érkező emberekért vagy talán azért az egy-kettőért, akik eljöttek, de akikkel lelki, testvéri közösségben lehetünk együtt. S még valami. Hadd legyen ez egyben e sorok írójának személyes vallomása: Az idők múltával egyre mélyebbre ásó, egyre súlyosabbnak érzett szolgálatot végző lelkész nem a rutinos „lazaság” felé tart, hanem az egyre nagyobb izgalom felé. Nem szégyellem, hogy három és fél évtizedes szolgálat után egyre jobban izgulok minden istentisztelet előtt. Sokszor kérem hát Istent, hogy ne váljék ez az izgalom a szolgálat kárára, de csak annyit vegyen el belőle, amennyivel felszabadultabban szólhatok, de nem könnyedén. Ez nem pszichológiai fogás, ez a küldetés tartalmának következménye. Akik nyomon követik rovatunk írásait, korábban olvashattak már azokról a kötött imádságokról vagy imádságmintákról, amelyek az Agendában, illetve a Liturgikus könyvben a lelkész felkészüléséről szóló fejezetben találhatók. Az alábbiakban elsősorban a gyakrabban használt szabad imádság lehetőségeit, alapgondolatait vesszük sorra. Ahogy az istentiszteletet imádságos csend előzi meg, úgy az a méltó és helyénvaló, ha a szolgálattevők ugyanebbe a helyzetbe érnek vissza: istentisztelet után egyéni vagy közösségi imádságra. Mi minden hangzik az istentisztelet után? - tegyük fel most a kérdést. RÉGI-ÚJ LITURGIKUS SAROK Ugyanúgy a bűnbánat, a köszönet, a hálaadás és a reménység hangja. Ismertem olyan lelkész testvért - ma már nincs a földön küzdő egyház tagjai között, hisz előrement -, aki ezt a rövid mondatot mondta akkor is, amikor lejött a szószékről, és akkor is, amikor kilépett a sekrestyébe: „Uram, bocsásd meg nekem!” Vajon nem akadályozta az igét a mi hibáink valamelyike, nem álltunk személyiségünkkel, gesztusainkkal az evangélium útjában, nem rontottuk le az Úristen nagyszerű mondandóját gyenge szavainkkal, pontaüan megfogalmazásainkkal, ügyeden megnyilvánulásainkkal? Isten bocsássa meg mindezt, hogy mindennek ellenére legyen hatása annak, ami elhangzott, annak, ami történt. De nem maradhat el a lelkész hálaadó imádsága sem. Van miért hálát adni, mert Isten csodálatos eljárásaival mindig talál módot arra, hogy megszólítson embereket, hogy szétossza ajándékait, hogy megtapasztalhatóvá tegye áldásait. Még a „nem sikerült” istentiszteleteknek is - mert legyünk őszinték, vannak ilyenek - ezer áldása lehet, mert Isten mindenből tud jót előhozni. S ezért hangzik a reménység hangja és kérése az istentisztelet utáni imádságban: „Adj, Uram, folytatást, ne hagyd abba munkádat közöttünk, kísérd lépteink, kísérd életünk, hívj újra, hogy veled találkozhassunk.” Amikor megérkezünk a templomba, tudatosítsuk, hogy a sekrestyeajtó mögött valaki imádkozik... Imádkozik a szolgálatért, a gyülekezetért. Imádkozik mindannyiunknak áldásért. ■ Hafenscher Károly
