Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)

2014-09-28 / 39. szám

Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2014. szeptember 28. » 3 Emléktábla az egykori akadémiának ► Budapesten a VI. kerület, Lendvay utca 28. szám alatti épület Dózsa György úti homlokzatán szeptember 20. óta emléktábla hirdeti: itt mű­ködött az Evangélikus Teológiai Akadémia. A 19. század végén sze­cessziós stílusban épült egykori Groedel-palota 1919-ben a román had­sereg tábornokainak szállása lett, 1952 és 1962 között pedig az evan­gélikus lelkészképzésnek adott otthont. A terézvárosi palota 1962-ben az Állami Egyházügyi Hivatal székhe­lye, azaz a kommunista vallásüldö­zés központja, a rendszerváltozás után pedig a Fiatal Demokraták Szövetségének székháza lett; a Fidesz később eladta, majd visszavásárolta, így jelenleg is a polgári párt a tulaj­donosa. Az akkori nevén Evangélikus Teo­lógiai Akadémia - ma Evangélikus Hittudományi Egyetem (EHE) - és a Magyar Népköztársaság kormánya között 1950. augusztus 30-án kelt egyezmény értelmében az Erzsébet Tudományegyetem szervezetéről le­választották az evangélikus lelkész­képzést. Ezt megerősítette az 1950. évi 23. számú törvényerejű rendelet is, amelyben az állam egy évre bér­be adta az akadémiának a soproni fa­kultás épületét, és egyben kötelezte az intézményt, hogy - a határ közel­sége miatt - költözzön el Sopronból. 1951 őszén Budapesten a fasori evangélikus gimnázium egyik szár­nyában kezdte el tanévét az akadé­mia, míg a hallgatók a város másik részén, Budán, a Fébé Diakonissza­egyesület hűvösvölgyi anyaházának egykori épületében nyertek elhe­lyezést. A fasori épületet két év múlva - politikai döntés következ­tében - el kellett hagynia az akadé­miának. Az állam ekkor a Lendvay utcai palotát jelölte ki számára. Itt 1962-ig folyhatott az evangélikus * * h js I j Ü • - . . SM I i # :1*~.r-j.. -w I lelkészek képzése, majd az intéz­ménynek az Üllői út 24.-be - ma egyházunk országos irodája műkö­dik itt - kellett költöznie, míg a Lendvay utcai ház az Állami Egyház­ügyi Hivatal székháza lett. Az egye­tem 1974-ben költözött jelenlegi épületébe, a zuglói Lőcsei útra. A volt diákok és az Evangélikus Hittudományi Egyetem oktatói és hallgatói a Lendvay utcában eltöltött egy évtizedre emlékeztek, amikor szeptember 20-án emléktáblát he­lyeztek el az épületen. Történetét dr. Reuss András - egykor itt tanuló di­ák, az Evangélikus Hittudományi Egyetem professor emeritusa - is­mertette a jelenlévőkkel. D. Szebik Imre nyugalmazott evangélikus püspök igei szolgálatá­val, valamint visszaemlékezésével hívta fel a figyelmet arra, hogy a lel­készképzés ebben az épületben olyan oktatókkal és hallgatókkal valósult meg, akik a kor egyházellenességé­­vel szembemenve képviselni tud­ták hitüket. Az emléktáblát Kutyej Pál nyugalmazott evangélikus lel­kész, egykori hallgató avatta fel. Szövege: „Isten igéje örökké megma­rad. Itt működött az Evangélikus Teológiai Akadémia 1952 és 1962 kö­zött. Professzoraira is emlékezve ál­líttatták az egykori hallgatók - 2014.” Az emléktábla-avatás után az épü­letben fogadással folytatódott az ün­nepség, melyen az Evangélikus Hit­­tudományi Egyetem énekkara is szol­gált. Házigazdaként Kubatov Gá­bor, a Fidesz - Magyar Polgári Szö­vetség országos pártigazgatója kö­szöntötte a jelenlévőket. Hangsú­lyozta: „Az itt tanult és tanított evan­gélikus lelkészek példaképeink lehet­nek, hiszen egy olyan korszakban áll­tak ki, és képviseltek igaz ügyet, melyben mind a politikai rendszer, mind mindennemű tényező ellenük volt. Ők mégis helytálltak, és ezáltal megerősítették munkájukkal, szolgá­latukkal a társadalmat.” Szabó Lajos, az EHE rektora kö­szöntőjében kiemelte: „Ez a kor­szak nemcsak a társadalomnak, ha­nem az egyháznak is nagy próbája volt, viszont éppen egyházunk is mutatja, hogy meg tudott maradni az a folytonosság, mely az evangéli­um szolgálatában állók képzését je­lenti. Ezért is büszkék vagyunk elő­deinkre, akik képesek voltak minden körülmények között kiállni és kép­viselni az evangélium üzenetét.” A Lendvay utcai épület Dózsa György úti homlokzatán így ma már két emléktábla olvasható. Az egyik a kommunista vallásüldözés ál­dozataira emlékeztet, míg a másik - mostantól - azt hirdeti, hogy a val­lásüldözés idején is voltak professzo­rok és hallgatók, akik az üldözött egyházban is vállalták a szolgálatot. . ■ Galambos Ádám Evangélikus.hu Apostagi apostolok ► Apostag, ez az ezredéves Bács-Kiskun megyei község Jézus tanít­ványairól kapta a nevét. A település központjában szeptember 20-án - a 19. Ladik fesztivál és a hozzá kapcsolódó első apostagi családi nap rendezvényeinek sorába illeszkedve - felavatták Rohonczi István szob­rászművész tizenkét apostolt ábrázoló szoborcsoportját. Az avatóünnepségen Zakar Zoltán polgármester elmondta, hogy a Nem­zeti Kulturális Alap pályázatán nyert támogatásból felállított kompozíci­óhoz hasonló alkotások fontos sze­repet játszhatnak az adott település identitáskeresésében, ami kulcsa a vi­dék megmaradásának. A polgármester köszöntőjét verses­zenés műsor követte, majd a község címerében is szereplő három történel­mi keresztény egyház képviselői meg­áldották az alkotást: Gáncs Péter evangélikus püspök, Hegedűs Béla re­formátus esperes, Vass Huba római katolikus plébános, Szanyi Ferenc református lelkipásztor és Selmeczi Géza evangélikus lelkész. Az apostagi családi nap program­jainak sorában (még a szoborpark avatása előtt) az érdeklődők a zsina­góga épületében hallgathatták meg Gáncs Péter püspök Isten családjá­ban címmel tartott előadását. A Déli Egyházkerület lelkészi vezetője elgon­dolkodtatónak nevezte azt a tényt, hogy bár Istennek nyilván végtelen választási lehetősége lett volna, hogy közénk jöjjön, mégis egy kiszolgálta­tott, gyámoltalan csecsemő formájá­ban lett emberré egy egyszerű zsidó családban. Az evangélikus elnök-püspök nyíltan és őszintén tette fel azt a so­kak számára zavarba ejtő kérdést, hogy „Mennyire családbarát Jé­zus?”, hiszen földi pályája során a Megváltó több alkalommal látszó­lag elfordult rokonaitól. Jézus azon­ban ezekben a történetekben való­jában nem elfordult családjától, ha­nem kiszélesítette, újraértelmezte a család fogalmát. A püspök ezért új­rafogalmazta a kérdést: „Mennyire Jézus-barát a családunk?” Gyerme­keink elé élt mindennapjainkban van-e valóban helye Jézusnak, vagy csak a hagyomány és a megszokás mondatja étkezéseink előtt, hogy „Jövel, Jézus, légy vendégünk...”? Az apostagi Ákos-kertben dél­után a Ladik fesztivál könnyűzenei programjai várták az érdeklődőket. ■ Kiss Tamás Hegyeket és tornyot mozdító hit A múlt heti Égtájolóban Szemerei Já­nos püspökkollégám a Fejér-Komáro­mi Egyházmegye táboraiban 1988 és 1994 között készült videók kapcsán osztotta meg gondolatait az olvasók­kal. Úgy tűnik, a rovat lassan átalakul „filmkritikái műhellyé” ugyanis most magam is egy ilyen élményemről írok. Egy különleges amatőr filmre buk­kantam ugyanis az evangélikus egy­ház honlapján (http://goo.gl/bWKoff). Az akkori sopronbánfalvi lelkész, idősebb Foltin Brúnó készítette 1967- 68-ban. A gyülekezetei a németek háború utáni kitelepítése már éppen eléggé megtizedelte, a közösség azon­ban akkoriban újabb próbatételek elé került. A soproni városi tanács elvet­te templomukat, és csereingatlanként a korábbi katolikus iskolát kapták meg. Ennek az épületnek nem volt tornya, ami persze fájdalmasan érin­tette a bánfalviakat. És ezen a ponton kezdődik egy. csodálatos történet. Az eseményeket a lelkész nyolc milliméteres kamerá­jával napról napra filmre vette, az anyagot pedig aztán egy német tévé­­csatorna Die Kirche bleibt im Dorf (A templom a faluban marad) címmel sugározta 1987-ben. A narrátor ma­ga Foltin Brúnó. A film mintegy tízperces összefoglalóját az idei sop­ronbánfalvi ünnepségen is levetítet­ték. (Heinrichs Eszter írása lapunk múlt heti számában. - A szerk.) Az itt-ott beégett és ugráló, mára már megfakult felvételeken valami egészen hősies küzdelem tárul a né­ző szeme elé. Tanúi lehetünk annak, hogy a hívek saját kezűleg, szinte minden külső segítség nélkül lebont­ják a régi tornyot, majd az új helyen tégláról téglára és gerendáról geren­dára újjáépítik. Mindezzel nemcsak különleges önfeláldozásról tesznek tanúbizonyságot, de mintegy be is tel­jesítik a bibliai Prédikátor könyvének igéjét: „Megvan az ideje a kövek szét­szórásának, és megvan az ideje a kö­vek összerakásának’.’ (Préd 3,5) Az első képkockákon a régi temp­lom ablakán keresztül teszik ki a karzat padjait, mert már tudják, hogy abból a fából fogják majd meg­erősíteni a gerendákat. Előbb néhány fejkendős asszony próbálja megtar­tani a padot, de mivel túl súlyosnak bizonyul, svájcisapkás férfiak sietnek segítségükre. Aztán hirtelen „lábra kel” az oltárkép - Tichy Kálmánnak a megfeszített Jézust ábrázoló alko­tása -, hiszen azt is ki kell menekí­teni a régi épületből. Egy kordészerű eszközre további bútorokat raknak: mintha a temetőben használatos Szent Mihály lova lenne. Valóban, halálra ítélt épületről van szó, amelynek bizony meg kell adni a vég­tisztességet. A bútorokkal zsúfolt jár­mű ugyanakkor a kitelepítés drámá­ját is felidézi bennem: az itteni szor­gos segítők szomszédai, családtagjai bi­zony ilyen körülmények között kellett, hogy elhagyják az országot, amelyet pedig magukénak tekintettek. Újabb megpakolt szekér bukkan fel, a lovon peckesen ül egy hat év kö­rüli legényke. A következő képsoron viszont azt látjuk, hogy ló híján az emberek önmagukat fogják be a csé­­za elé. Egy micisapkás ember szájá­ban cigaretta. Az egész olyan, mint egy korai Milos Forman-film. Szívszorító az a jelenet, amelyben csörlők segítségével a templom két harangját eresztik le. Rákosi Viktor Elnémult harangok című regénye jut az eszembe. A szorgos munka azonban látszólag szenvtelenül foly­tatódik: előbb azt látjuk, hogy apró­lékosan szedik le a torony cserepeit, majd vagy hatan cipelnek egy hosszú gerendát. Aztán egyesével bontják a torony tégláit. A díszesebb darabo­kat óvatosan, mint egy kisbabát, ad­ják kézről kézre. Egy szomorú ló mögé fogott kocsin szállítják el eze­ket, azért, hogy aztán tucatnyi asszony egyenként tisztogassa le ke­fével vagy éppen puszta kézzel. A legfiatalabb munkás a két és fél éves Attila, a lelkész unokája. Kicsi kezével és apró kalapáccsal, ám an­nál nagyobb műgonddal, felelőssége teljes tudatában tisztogat egy téglát. A családtól tudom, hogy ő később a soproni pályaudvar főforgalmistája lett, és a csernobili katasztrófa ide­jén - mit sem sejtve a veszélyről - ő fordította vissza a Bécs felől érkező vonatokat. A térség fölé érkező nuk­leáris felhő a halálát okozta... A ma már fájdalmas képsorok után biztatóbb felvételek jönnek: a másik épületnél alapot ásnak az új toronynak, majd elhelyezik az alap­követ. A presbitereken most nem kötény vagy munkásoverall van, hanem ünneplő ruha: kézről kézre adják a kalapácsot, és mindenki há­romszor koppant vele: „Az Atya, Fiú, Szentlélek nevében.” Ezután a bok­rétaünnepet látjuk, amelyen vígan lakmároznak és koccintanak az atyafiak. Az ugráló képkockákon aztán csörlő segítségével felfelé kúszik a ha­rang, csigával pedig vödröket húznak fel az állványzat tetejére. Vagy húsz méter magasan biztosítókötél nélkül dolgoznak a férfiak. Hiába a sok szekerce és csákány, fűrész és vakolókanál, itt korántsem csak egy torony épül. Hanem ma­ga a közösség is. Ahogyan Péter apostol írja: „...ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá...” (íPt 2,5). Foltin Brúnó a korabeli Evangéli­kus Életben (1968. október 13.) így írt: „Ez a torony a mi tornyunk. Mert mi építettük. Nem vállalat, nem építkezési vállalkozó, hanem mi. A kezünkkel meg a forintjainkkal. [...] A segítők között volt egyetemi tanár, hivatalsegéd, értelmiségi, iparos,, gyári munkás, művezető, napszá­mos, tavaly konfirmált fiú és 73 éves kőműves, aki 12 méter magas­ságban is falazta a párkányt. Voltak lányok, asszonyok, nyugdíjasok és éjszakai műszakból reggel 6 órakor távozó munkások, akik fél 7-kor már ott hordták a habarcsot, húzták fölfelé a téglát az épülő toronynál, az átdolgozott éjszaka után. Voltak evangélikusok és vegyes házas római katolikusok, akik evangélikus házas­társuk nevében jöttek, római kato­likus fiú, aki öreg evangélikus édes­anyja helyett állt be segíteni.” Évtizedek teltek el azóta. Tudom, ma is sok egyházi építkezés zajlik pél­damutató összefogással. Ugyanakkor arra is ismerek példákat, hogy egy kö­zösség mindent csakis állami vagy közegyházi támogatásból akar meg­valósítani. Kulcsrakész megoldásokat keres. A társadalmi munka, a kaláka kiveszőben van. Sorra kapom a leve­leket, amelyek szerint egy-egy pályá­zat ötszázalékos önrészét sem tudja kifizetni egy adott gyülekezet. Ilyen­kor azt szoktam mondani a híveknek: tudom, hogy egy kis közösségnek 2,5 ÉGTÁJOLÓ (í) millió forint igen nagy összeg, ám gondoljanak arra, hogy ennek fejében 47,5 milliót kapnak. Mióta ezt a fil­met láttam, egy újabb érvet tudok ne­kik mondani. Nézzék meg, hogyan fogtak össze a sopronbánfalvaiak a hatvanas években. Miközben a torony áthelyezését megörökítő képkockákat nézem, a hegyeket megmozgató hitről szóló evangéliumi tanítás visszhangzik bennem, „...semmi sem volna nektek lehetetlen”- mondja Jézus (Mt 17,20). Néhai Foltin Brúnó amatőr film­je a lelkész leleményéről és a közös­ség élni akarásáról tanúskodik. A soltvadkerti Szélrózsa ifjúsági talál­kozóról is ismert Kowalsky mega Ve­ga zenekar egy dalszövege jut még eszembe: „Nem aranyból, nem föld­ből, / Nem pénzért, nem kőből, / Va­lahol a szívemben majd új templom épül.” (Új templom épül) Fabiny Tamás püspök Északi Egyházkerület

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents