Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-09-28 / 39. szám
2 •« 2014- szeptember 28. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 15. VASÁRNAP - APCSEL 8,14-25 Simónia Mennyei Atyánk! Krisztus Urunk arra biztatott, hogy ne aggódjunk a holnapért, mégis: eléd állva imádságainkkal nem tudjuk elfedni aggodalmainkat, félelmeinket. Tudjuk, Atyánk, te nem is azt várod el tőlünk, hogy ne vegyük komolyan mindazt, ami félelemmel tölt el bennünket, hanem ezeket nálunk is mélyebben ismerve, a félelemtől való szabadság útját akarod megnyitni számunkra. Köszönjük neked, Atyánk, hogy kimondott kéréseink és hálaadásunk által is a benned való szabadság útját egyengeted számunkra. Köszönjük neked, hogy imádságunkban erősítesz bennünket: mindenünk a te kezedben van. Kérünk, segíts újra és újra megerősödnünk abban, hogy nem a természet erőitől, az emberi indulatoktól, gonoszságtól függ az életünk, hanem te tartod kezedben. így kérünk: hadd helyezzük a te kezedbe mindazt, ami nélküled fogva tartana bennünket. Könyörgünk a teremtett világért. Taníts bennünket felelősséget vállalni azért a környezetért, amelyet otthonunkká teremtettél. Tápláld bennünk az igényességet, hogy ne engedjük szennyezetté, lakhatadanná válni otthonunkat. Könyörgünk a félelmeinek kiszolgáltatott emberiségért. Te egymás felelősségére, szeretetére bíztál bennünket, mi egymás ellenségeivé lettünk. Oly nehezen tudjuk rendezni megtört kapcsolatainkat, oly nehezen tudjuk összehangolni érdekeinket. Kérünk, segíts, hogy az indulatainkból, félelmeinkből táplálkozó veszekedés és háború egyre kevésbé nyomorítsa meg életünket. Könyörgünk azokért, akik az emberi gyűlölködés miatt veszítik el otthonukat, szeretteiket, jövőjüket. Ne engedd, hogy mindezt téüenül nézzük. Könyörgünk azokért, akiket betegség vagy magány gyötör. Add, hogy meglássuk: általunk is akarod enyhíteni a szenvedést. Könyörgünk egyházadért. Ne engedd, hogy megszokjuk a benned való biztonság ajándékát. Ne engedd, hogy igéd üres szólammá legyen ajkunkon. Éleszd fel bennünk újra és újra az élő hitet, a rólad szóló bizonyságtétel lelkét. Add, hogy élni tudjunk azzal a felelősséggel, amelyet egyházadra bíztál. Adj egymást építeni képes közösségeket, olyan alkalmakat, ahol megerősödhetünk a veled és a testvéreinkkel való kapcsolatban. Könyörgünk, Atyánk, magunkért. Félelmeinket, aggodalmaskodásunkat csak te törheted meg életet adó igéddel. Bátoríts, biztass, ints igéddel, hogy mindig keressük a benned való megnyugvás ajándékát. Köszönjük, hogy mindenünket a te kezedbe rakhatjuk le, és te hordozod életünket, hogy nekünk adhasd az élet teljességét, amelyet elkészítettél számunkra Jézus Krisztus, a mi Urunk által. Ámen. „Ha tehát hisszük, hogy az ősbűn annyira megrontott minket, hogy még azoknál is, akiket a Lélek vezérel, igen nyomasztó nehézségeket okoz azáltal, hogy a jó ellen harcolnak, úgy világos, hogy azon emberekben, akik Lélek nélküliek, semmiféle erőlködés nem maradhatott meg a jóra, hanem csakis a gonoszra.” M Luther Márton: A szolgai akarat (Jakabné Csizmazia Eszter, Weltler Ödön, Weltler Sándor fordítása) A középkori egyházban a Szentlélek ajándékát összekapcsolták az egyházi tisztségekkel. Úgy vélték, hogy aki elnyert egy egyházi tisztséget, az automatikusan elnyerte a betöltéséhez nélkülözhetetlen lelki ajándékot is. Ezért az egyházi tisztségek és hivatalok pénzért való vásárlását nevezték simóniának, Simon mágus bűnére utalva. Mivel a római katolikus egyházban az egyházi rendet (ordo) a hét szentség közé sorolják, a római katolikus egyháztörténeti művekben, illetve lexikonokban a szentségárulás kifejezés is előfordul a simónia meghatározásaként. Az árulásnak itt árusítás értelme van, hiszen a fölszenteléssel elnyerhető egyházi méltóság adásvételére utal. Simon mágus azonban nem egyházi méltóságot vagy tisztséget akart vásárolni. Se apostolságot, se püspökséget nem kért felkínált pénzéért. Simon mágus bűne ennél sokkal súlyosabb volt. Isten Szendéikének ereje fölött akart rendelkezni. Mert abból, hogy az apostolok kézrátétele nyomán betöltötte a Szentíélek a megkeresztelt hívőket, Simon arra a következtetésre jutott, hogy az apostoloknak hatalmuk van a Szentlélek fölött. Hatalmuk van annak adni a Lélek ajándékát, akinek akarják. És ez a hatalom kísértette őt, ezt a hatalmat akarta megszerezni. Mert Simon mágus nem számolt azzal, hogy a Szentlélek lényege és természete szerint Isten. Isten fölött pedig senki sem szerezhet hatalmat. Az apostoloknak sem volt hatalmuk a Szentlélek fölött. Ellenkezőleg: ők álltak a Szentlélek hatalma alatt. Mert maradéktalanul alárendelték egész életüket és vele önmagukat a Szentléleknek. Kézrátételük A VASÁRNAP IGÉJE nyomán nem a Szentlélek engedelmeskedett nekik, hanem ők engedelmeskedtek a Szentléleknek, amikor valakire rátették a kezüket. Mivel értelmük is a Szentlélek irányítása alatt állt, képesek voltak felismerni, hogy a Szentlélek kiket akar betölteni, és csak azokra tették a kezüket. Nem ők irányították „kézi vezérléssel” a Szendéiket, hanem a Szentlélek vezette „kézen fogva” őket. Óriási különbség! Azokat a pápákat, akik a középkorban hajlandók voltak pénzért bíborosokat „kreálni” és püspököket „installálni”, bizonyosan nem a Szentlélek vezette. Ám akiktől ezért pénzt vagy más világi javakat fogadtak el, azok nem a vágyott egyházi tisztséggel járó lelki hatalmat akarták megvásárolni - ez a legkevésbé sem érdekelte őket -, hanem azt a tekintélyt, rangot, javadalmat és nem utolsósorban világi hatalmat akarták megvenni, amely abban az időben az egyházi méltóságokat megillette. Valójában tehát nem Simon mágus bűnét ismételték, még ha a későbbi korok egyhá^történészei simónia vádjával illetik is őket. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lettek volna és ne lennének ma is olyanok, akik valóban Simon mágus bűnében vétkesek. Valójában a simónia bűne mindannykmk kísértése. Annál inkább, minél komolyabban vesszük a hitünket. Mert a simónia kifejezetten a hívők kísértése. Mert akik nem hisznek a Szentlélek hatalmában és erejében, azok arra sem éreznek kísértést, hogy az irányításuk alá vonják. Ám bennünket, akik hiszünk, naponta megkísért, hogy Isten erejével és hatalmával próbáljuk megoldani azokat a hétköznapi gondjainkat, amelyekkel egyébként nem tudunk megküzdeni. Imádságaink is gyakran erről a törekvésünkről tanúskodnak. Ahol a mi erőnk kevésnek bizonyul, ott Isten erejét és hatalmát szeretnénk igénybe venni. Egyszerűen fogalmazva: a magunk céljaira akarjuk használni a lelki ajándékokat. „Legyen meg az én akaratom - a te segítségeddel!” - így szoktunk imádkozni. És éppen ez a simónia lényege. Simon mágus is pont ezt szerette volna, ezért kínált fel pénzt az apostoloknak. Mi persze nem ilyen durván tesszük. De tőlünk sem idegen, hogy néha kisebb-nagyobb adománnyal adjunk nyomatékot az imádságunknak. Istennel azonban nem lehet üzletelni. Igaz, hogy Jézus azt ígérte tanítványainak, hogy az ő nevében bármit kérhetnek. De az ő nevében való kérés kizárja a saját céljainkat. Az ő nevében kérni annyit jelent, mint az ő ügyében járva, az evangélium terjedésének, a misszió előmenetelének érdekében kérni. Simon mágus azonban nem ezért akart hatalmat szerezni a Szentlélek ajándéka fölöd. Simon - pestiesen szólva - magát akarta fényezni ezzel a hatalommal. A leghatalmasabb mágus akart lenni ennek a hatalomnak a segítségével. Nem akarta átadni magát a Szendéteknek, hogy a Lélek hatalma irányítsa az életét, hanem ellenkezőleg: kedvére és tetszése szerint akarta használni a Lélek isteni hatalmát, ami nem kevesebbet jelent, mint hogy eszközként akarta használni magát az Istent. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez minden hívő kísértése! Simon mágusból teljesen hiányzott az Istennel szembeni alázat. Mert nem akarta gyermeki bizalommal és engedelmességgel Isten kezébe tenni az életét, hogy Isten használja fel őt és a tehetségét, a tudását az evangélium ügyének szolgálatában. Simon mágusnak esze ágában sem volt az evangélium ügyét szolgálni! Ő nem szolgálni akart, haném tündökölni. Mai szóval: celeb akart lenni az ókori világban. Ehhez kellett volna neki a Szentlélek hatalma. Mi persze szerényebbek vagyunk. Mi csak az életünk ügyes-bajos dolgait akarjuk megoldani, a karrierünk vagy egyéb céljaink elé tornyosuló akadályokat akarjuk leküzdeni Isten erejével, a Szentlélek hatalmával és ajándékaival. De a lényeget tekintve mi is Simon mágus bűnébe esünk, mert használni akarjuk az Istent. Mert belőlünk is hiányzik az Istennel szembeni igaz alázat. Mert nem így imádkozunk: „Itt vagyok, Uram, tied az életem, használj engem szent céljaid érdekében tetszésed szerint. Rendelkezz fölöttem és az egész életem fölött!” Ez lenne az igaz alázat imádsága. Erre akar ma megtanítani mindannyiunkat Isten Szentlelke, amikor Simon mágus elrettentő példáját tükörként tartja elénk. Mert Isten nem a pénzünket akarja, nem kisebb-nagyobb áldozatokat vár tőlünk, hanem azt várja, hogy gyermeki bizalommal tegyük kezébe az életünket, és nap mint nap neki engedjük át a „volánt”, hogy ő vezessen, és ő adjon célt az életünknek. ■ Véghelyi Antal Különös kéréseim: Időt adj, Uram, időt! ► Sokszor hangzik el a kérés. Néha hosszabb imádságban, néha csak egy-egy felsóhajtásban. Ez is olyan imádsággyakorlat, amelyen érdemes elgondolkodnunk. Bármely oldalról közeledünk hozzá, hitéletünk fontos területére és kérdéseihez érkezünk. Az alábbi sorok nem akarnak valamiféle kerek egész tanítást adni, csupán szeretnének elindítani gondolatokat, személyes meditációt, és biztatni akarnak tépelődő, majd megnyugvást hozó imádságra. Van, aki élete végét érezve - kora vagy betegsége miatt - kiált fel: „Uram, adj még időt. Nem vagyok még elkészülve a nagy útra, nem tudtam még mindent elrendezni életem ügyeiből, szeretném még látni, megélni ezt vagy azt. Fogy az időm, érzem, adj még nekem, Uram.” Van, aki a határidők szorítása, rendezetlen ügyeinek tisztázatlansága miatt könyörög így. Vizsgaidőben, munkahelyi feladatokkal küzdve, családi ügyeket intézve. Már csak néhány nap, pár óra vagy csupán néhány perc kellene. Akkor elintézném, akkor befejezném, akkor oda tudnék érni... Ami van, az nem elég, sőt már kifutottam belőle, ezért kérlek, adj nekem időt! Van, aki állandó időzavarában szokott ezekkel a szavakkal imádkozni: „Időt adj, Uram, időt!” Érzi a csuklóján az órának nevezett időbilincs szorítását. Mintha minden úgy működne, hogy az idő korlátozza. Soha nem tudom elvégezni a teendőimet, soha nem jut idő a szeretteimre, soha sincs lehetőségem elég pihenésre. Nemcsak azok éreznek így, akik túl vannak terhelve feladatokkal, hanem azok is, akik - függetlenül tennivalóik mennyiségétől - mindig mindenhonnan elkésnek, mindig időszűkében vannak, nem tudják beosztani az idejüket. Azután mindenki rájön, hogy sok mindent az uralmunk alá hajthatunk, de az időt nem. Egy életen át tanuljuk, azzal kísérletezünk, hogy jobban be tudjuk osztani. Az idő - így érezzük - néha áldás, néha átok. Ki tudjuk-e mondani szívből, őszintén, hogy pont ennyi elég? Egy hirtelen elment fiatalasszony temetésén hangzott el nemrégen: bár emberi mértékkel mérve derékba tört s rövid volt az életút, mégis teljes volt az élete. Idős barátom érzi és már meg is fogalmazza négyszemközti beszélgetésben: már elmenne a minden halandók útján, de valamiért még itt van, és ez azt jelzi, van még feladata. Az itt levők, a búcsúzók, a fiatalok és idősek ajkán egyaránt felcsendül ismételten a kérés: „Időt adj, Uram, időt.” Mire jó ez a kérés? - kérdezte tőlem a minap valaki kicsit fásultan, kicsit cinikusan. Annyi van, amennyi. Visszafordítani, megrövidíteni, megnyújtani, átrendezni nem lehet. Változtatni nem tudunk. Ember nem rendelkezik felőle. Ez van, ezt kell szeretni. Valóban sok fejtörést okoz az idő. A keresztény ember tisztában van vele: „Életem ideje kezedben van..." Valljuk ezt a zsoltárossal együtt (31,16; Károli-ford.). Henry van Dyke az idővel való viaskodásunk lényegét foglalja össze: „Az idő... túl lassú azoknak, akik várnak, túl gyors azoknak, akik félnek, túl hosszú azoknak, akik gyászolnak, túl rövid azoknak, akik örvendnek. Ám azoknak, akik szeretnek, az idő nem számít.” Michel Quoist francia pap költő imádsága a hatvanas években vált ismertté hazánkban. Többféle fordítása arról tanúskodik, hogy aki eredetiben vagy más nyelven olvasta, érintettként mélyen elgondolkodott rajta. Lényege szerint ugyanarról tanúskodik, amiről van Dyke néhány sora: akik szeretnek, azoknak az idő nem számít. Azaz akik Isten szeretetének erőterében élnek, akik rábízzák magukat Isten - számunkra nem mindig érthető, de mindig bölcs - döntésére, azok tudják: Isten adott annyit, amennyire szükség van. Kinek-kinek más és más mennyiségben, de mindenkinek elegendőt. Az időhiányban Isten közelségének hiánya, az iránta való bizalom hiánya jelenik meg. Ez nem azt jelenti, hogy nem küzdünk, nem vergődünk az idővel, nem futunk életünk utolsó szívdobbanásáig versenyt vele. De azt RÉGI-ÚJ LITURGIKUS SAROK jelenti, hogy kérhetünk tőle bölcsességet, hogy a kapott időt jól felhasználjuk. Ezért érdemes ismételten elővenni az alábbi imádságkölteményt, és Michel Quoist-val imádkozni: „Te, Uram, aki kívül vagy az időn, csak mosolyogsz, amikor látod,'hogyan viaskodunk mi vele. Jól tudod, mit csinálsz. Nem követsz el hibát, akkor sem követtél el, amikor kiosztottad az időt az embereknek. Mindenkinek adtál időt, hogy kiszámíthassa, mit is akarsz vele. Igen, van időm, Uram. Minden idő az enyém, amit nekem adtál: életemnek évei, éveimnek napjai, napjaimnak órái. Az én dolgom csupán, hogy nyugodtan és tisztán töltsem; hogy megtöltsem úgy, ahogyan te kívánod, hogy engedelmeskedjem neked, aki a vizet borrá változtathatod, mint egykor Kánában tetted... Uram, többé már nem időt kérek tőled, hogy ezt vagy azt tehessem. Csak kegyelmet kérek tőled, hogy a nékem adott időben azt tegyem, amit te akarsz.” (Te mérted ki az időt) ■ Dr. Hafenscher Károly
