Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-09-21 / 38. szám
„Augustini Sámuel könyve úgy lett a ciganisztikai kutatás alapműve, hogy a szerző nevét néhány magyar tudománytörténészen kívül senki nem ismerte.” Evangélikus lelkész volt a cigánykutatás úttörője 10. oldal „A Bethánia Egyletben mindig fontos volt a laikus hívők szolgálata. A lelkészek mellett az ő munkájuk nyomán lett ébredés, terjedt a Krisztusban mint Megváltóban való hit.” Krisztusért és egyházáért W- 13. oldal „Szó se róla, de e sorok írója is megmentett tegnap három életet, ma pedig ennek tudatában nyugodtan tud foglalatoskodni arról szóló cikke megírásával, hogy a modern marketing eszköztárában szerepelnek hatékony és kedves eszközök.” Az adakozás örömteli útjai 15. oldal Életünk filmje... !► 3. oldal Interjú egy teológus informatikussal W- 7. oldal Testvéri teadélután 7. oldal Az elcserélt templom búcsúja ^ 8. oldal A hit és szeretet próbája !► 11. oldal In memóriám Székely Levente !► 14. oldal Továbbra is várja a hívásokat a 1353-as adományvonal. Az Ökumenikus Segélyszervezet a hívásonkénti 250 Ft-ból most elsősorban az árvíz sújtotta hazai települések károsultjait támogatja. Oázis az egyházban Évnyitó az Evangélikus Elittudományi Egyetemen ► Felújított kollégiumi szobák, frissen festett falak, modern napkollektorok. Megújult környezet várja a százharmincnégy nappali és ötvenhat levelező tagozatos hallgatót az Evangélikus Hittudományi Egyetemen (EHE). A tanévnyitó istentiszteletet és ünnepi ülést szeptember i2-én tartották a zuglói evangélikus templomban. A diákok és oktatók mellett munkatársak, családtagok és más egyetemek képviselői is osztoztak az ígéretes új év örömében. Adjátok vissza a szavainkat! A liturgiát Szabóné Mátrai Marianna, az EHE Gyakorlati Intézetének vezetője, egyházunk hitoktatásért felelős püspökhelyettese vezette. Az ünnepség igehirdetője Szemerei János, a Nyugati (Dunántúli) Evangélikus Egyházkerület lelkészi vezetője volt. A prédikáció alapjául választott textus Lukács evangéliumából így szólt: „Erre kivonták a hajókat a partra, és mindent otthagyva követték őt’.’ (Lk 5,11) Szemerei János elmondta, hogy a tanítványokhoz hasonlóan a lelkészeknek, hittanároknak is van „csónakjuk” amelyet hátra kell hagyniuk, ha Jézust akarják követni. A püspök saját tapasztalatairól is beszámolt, miszerint a lelkész nemcsak szolgál és ad, hanem maga is kap az ige által bátorító impulzusokat, ő is megtapasztalja, hogy Isten róla is gondot visel. Az első évet kezdő hallgatók mellett új munkatárssal is bővült a hittudományi egyetem közössége, hiszen az istentiszteleten beiktatták az egyetemi lelkészi szolgálatba Pángyánszky Ágnest. A lelkésziktatás liturgiáját Szemerei János végezte, majd a jelen lévő lelkészek egyenként kérték Isten áldását a pilisi gyülekezetből érkezett lelkésznő munkájára. Az egyetemi lelkész mellett - Korányi András egyháztörténészprofesszor személyében - az egyetem vezetősége új rektorhelyettest is választott. Az istentisztelet utolsó részében a hatodévesek „kiküldésére” került sor. Szabóné Mátrai Marianna a 90. zsoltár alapján biztatta arra a lelkészjelölteket, hogy legyenek láthatók, hogy Isten szeretete is láthatóvá válhasson rajtuk. Idén tizenegy hallgató kezdte meg gyakorlati évét a gyülekezetekben: Pfeiffer Ottó Sopronban, Bedecs Réka Budapest-Kelenföldön, Halasi András József Szombathelyen, Pápai Attila Csömörön, Bence Áron Budahegyvidéken, Kovács Katalin Ágnes Kecskeméten, Andrejek Mitja a szlovéniai Muraszombaton (Murska Sobota), Farkas Ervin Hévízgyörkön, Ciliké Eszter Kaposváron, Móricz Nikolett Pestújhelyen, Tóth Orsolya pedig Budapest-Zuglóban. Az ünnepi ülést Szabó Lajos rektor nyitotta meg. Mire jó a figyelmes együtt járás az egyházban? című beszédében a rektor kifejtette, hogy a teológusok saját tapasztalataikból is tudhatják, hogy az állandó, kitartó együtt járás Istennel mennyire nehéz tud lenni. Ezért két kérdésre kell választ adniuk: vajon jól hallották-e Isten hívását, hogy itt a helyük? Illetve: eléggé elkötelezettek-e arra, hogy ezt a szolgálatot vállalják? A rektor kérdésként fogalmazta meg, hogy milyen jövő vár az Evangélikus Hittudományi Egyetemre. Véleménye szerint ez a jövő ígéretes lehet, ha az innen kikerülő vezetőkről sugárzik, hogy ők maguk is Istentől vezetettek. A teológiai szakismeret és a személyes keresztyén életvitel együtt adják a szolgálat biztos alapját - emelte ki a rektor a leendő lelkészek és hittanárok két fontos tulajdonságát. Szabó Lajos a jelenről is lelkesen beszélt, hiszen az egyetem számos előrelépéssel büszkélkedhet. Az épületeket felújították, az épületenergetikai korszerűsítéseknek köszönhetően az intézmény működése gazdaságosabbá válhat. Mindezek megvalósításáért a rektor köszönetét mondott azoknak a dolgozóknak, akik nyáron is munkálkodtak az iskola fejlesztésén. Hangsúlyozta, hogy a külső megújulást belső, lelki megújulásnak is követnie kell az egyetem falain belül. Az ünnepi ülés végén kihirdették, hogy idén Szlovák Katalin teológus-lelkész szakos hallgató részesült köztársasági ösztöndíjban. Szabó Lajos hivatalosan is köszöntötte Elisabetta Ricci olasz vendéghallgatót, aki Rómából érkezett az Evangélikus Hittudományi Egyetemre. Bár a tanévnyitó ünnepély véget ért, a hallgatók számára a hétvégi csendesnapon érdekes előadásokkal folytatódott az új tanévre való lelki felkészülés. ■ Kovács Barbara I». A rektori beszéd lapunk 5. oldalán ■ Füller Tímea Olyan, mintha megloptak volna. Alattomosan, észrevétlenül. Csak most fedeztem fel, ennyi év sok-sok apró bosszúsága után, hogy mennyi mindent lenyúltak tőlem. Először a „homokos” szó tűnt el, amely - mint minden normális ember tudja - régen akkor hagyta el az ember száját, amikor egy gyerek a homokozás után nyakig koszosán előkerült. Ilyenkor általában a magából kikelt felnőtt rögtön megállapította, hogy az illető gyermek homokos. De ma már nem. Ha valakinek mégis kicsúszik ez a kifejezés a száján, a többiekpironkodva vagy vihogva fordulnak el. Zavarba ejtő. Aztán eltűnt a „meleg” szó. Középiskolásként meleg baráti üdvözletünket küldtük a szeretteinknek, amelyből mindenki kiérzett egy jó hátbaveregetést, ölelést, kézszorítást. Ma a „meleg” szó kerülendő. Teljesen más jelentést hordoz. Mintha mindenki más kimaradna a melegségből. Kínosan kerüljük a kifejezést, idétlenül vonogatjuk a vállunkat. Hova lett a melegség? Mit mondunk helyette? Miért kellett éppen a legjobb szavainkat megtölteni olyan tartalommal, amely nem illik hozzájuk? Azt, hogy a rózsaszín a kislányok kedvenc színéből cikis jelzővé fajult, már alig vettem észre. A szivárványra azonban felszisszentem. Egész gyerekkoromban szerettem és vártam, hogy ha nagyon esik az eső, legalább a végén süssön már egy kicsit a nap is, és legyen tele az ég azzal a sok színnel, az Isten mosolyával. És a szivárványról neveztük el a bábcsoportunkat, a gyerektáborunkat felnőttként. Olyan szép, magától értetődő, kifejező szó: szivárvány. Vagy más nyelvekben: esőív, esőíj. Milyen kedves szavak, mennyi játékosság van bennük. Nemrég egy használtruha-boltban szivárványos zászlót találtam. A felirata: pace. Aki hozzám hasonlóan olaszul tanult, rögtön tudhatja, hogy ez a szó békét jelent. (Aki angolul is tanult, az meg azt is sejti, hogy ott a menet, vonulás megfelelője...) Örömmel hoztam haza a zászlót. A lányok le is csaptak rá, a legélelmesebb fel is terítette a foteljére. Pont jó méretű volt. Elmosolyodtam, és azt gondoltam, lehetne a tábori zászlónk. (Na jó, van benne valami úttörős, elismerem, de mit tegyek, ha koromnál fogva fertőzött vagyok.) Végül elfelejtődött ott a fotelen az a zászló. Sose derült volna ki, hogy SEMPER REFORMANDA 'Mert téved Arisztotelész, hogy igazat cselekedve lennénk igazakká (legfelmegint tolvaj kerülget bennünket, ha nincs az iskolában év elején egy nagy futóverseny. A nagylányom lelkesen magával vitte ezt a zászlót, és mivel evangélikus gimibe jár, örömmel mutatta a többieknek, akik rögtön kitalálták, hogy fussanak ezzel együtt. Mert a szivárvány milyen jófejség. Nem, a szivárványt már nem! Kérek mindenkit, aki olvassa, hallja, velem együtt akarja: a szivárványt ne adjuk oda! Valószínűleg sokan rájöttek, mi volt a baj. Nekem külön el kellett magyarázni. Még most sem értem igazán, hogy is képzelhette bárki, hogy még ezt is eltűrjük. Nem, a szivárványt már nem adom! Kérek mindenkit, aki olvassa, hallja, velem együtt akarja: a szivárványt ne adjuk oda! Csak azért, mert néhány homoszexuális ember ilyen tarka, szivárványszínű zászlók alatt vonulgatott tüntetni, legyen ezután ez az ő jelképük? Hogy miért is vonultak, az már tényleg nem tartozik ide. A homoszexuális beállítottság sem. De a szivárvány nem szabad, hogy áldozatául essen egy ilyen ostobaságnak. Nem vehetik el tőlünk, butaság lenne odaadni. Nem szabad megtennünk. Őrizzük jobban a szavainkat, vigyázzunk rájuk, mert tolvajok settenkednek körülöttünk, és el akarják szedegetni tőlünk éppen a legkedvesebbeket, legértékesebbeket. Kérem, vegyenek komolyan. Ne hagyjuk magunkat! Használjuk bátran és nyugodtan a szavainkat igazi jelentésükkel! Igenis homokos a homokkal összemaszatolt gyerek, meleg a tea és a baráti ölelés. Rózsaszín az elsős lányom összes pulcsija, a szivárvány meg mindenkié, és senki nem sajátíthatja ki saját céljaira. Maradjon csak az Isten velünk kötött szövetségének az emlékeztető jele, a sokszínűség örömteli szimbóluma. Hadd legyen az, ami: égi ajándék, a föld egyik végétől a másikig érő tarka híd, egy csodálatos természeti jelenség, amelyet látva még felnőttként is gyönyörködve elmosolyodunk. És van remény. A Nóé bárkájáról csaklizott békegalamb-szimbólum is, lám, mára visszarepült a bibliai történetbe. A történelem során hatalomra törekvő ilyen-olyan mozgalmak jönnek és mennek. Az ige azonban marad. Kitartás! jebb a látszat szerint), épp ellenkezőleg, hogy így mondjam, igazakká válva és igazak lévén cselekszünk igazat. Előbb változik meg a személy, csak azután a cselekedetei. Előbb nyer tetszést Ábel, csak azután az ajándékai (íMóz 4,4).” H Luther levele Georg Spalatinnak, 1516. október 19. (Csepregi Zoltán fordítása)
