Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)

2014-09-07 / 36. szám

2 -m 2014. szeptember 7.

FORRÁS

Evangélikus Élet

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 12. VASÁRNAP - ROM 3,28-31

És lesz igazság!

A VASARNAP IGEJE

nem abban leli kedvét, ha büntethet és kárhoztathat. Istennek szerető atyai szíve van, és szíve szerint nem akar se büntetni, se kárhoztatni. De ez nem azt jelenti, hogy kompromisszumot köt a bűnnel, és lemond az igazság érvényesítéséről. Az igazságnak érvényesülnie kell! És lesz igazság! A kérdés csak az, hogy az igazságtétel bennünket hogyan fog érinteni, ránk nézve milyen következménye lesz.

Isten azt szeretné, hogy az igazságszolgáltatás napján ne kelljen elvesznünk. Ezért áldozta fel irántunk való mentő szeretetének jeleként, bizonyítékaként, de egyúttal eszközlőjeként is egyszülött Fiát, Jézus Krisztust. Azt szeretné, ha hit által az ő halála szüntelenül bennünk munkálkodna, hiszen Krisztus „azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt” (2Kor 5,15). Isten azt szeretné, ha Jézus halála valósággal véghezvinné bennünk, hogy meghaljunk a bűn számára, hogy ő maga élhessen bennünk, és kezünket fölhasználva naponta ő maga cselekedje mindazt, ami Isten törvénye szerint igaz és jó, hogy - miként Luther mondja - az ítélet és igazságtétel napján kegyelemből mindezt nekünk tulajdoníthassa.

Pál is erre gondol, amikor a Római levélben azt írja, hogy bár hit által igazulunk meg, kegyelemből, a törvény cselekedeteitől függetlenül, de ez mégsem jelenti azt, hogy érvénytelenné tesszük a törvényt, hanem ellenkezőleg: éppen így szerzünk érvényt neki!

Mert a törvény cselekedeteket követel, hogy cselekedetek által érvényesüljön a földön az igazság. Más szóval a törvény olyan cselekedeteket követel, amelyek által Isten akarata lesz meg a földön. Mert a földön akkor érvényesül az igazság, ha mindenben Isten akarata érvényesül. Aki az Isten szerinti jót cselekszi, az nem csupán a törvénynek szerez érvényt, hanem Isten akaratát teszi meg. Ezért mondja Jézus: „Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát” (Mt 7,21)

De az ember személyét mégsem az teszi igazzá és elfogadhatóvá Isten előtt, hogy az igazságot, azaz Isten akaratát cselekszi. Ezek a cselekedetek a földön növelik az igazságot, aminek következtében az isteni igazságszolgáltatás kevésbé lesz elviselhetetlen. Az Ószövetség népe pont ezt értette félre, és Pál erre emlékezteti, amikor a Római levél 9. fejezetében ezt írja: „Hiszen (Isten) így szól Mózeshez: »Könyörülök, akin könyörülök, és irgalmazok, akinek irgalmazok.« Ezért tehát nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené” (Róm 9,15-16) „Mit mondjunk tehát? Azt, hogy a pogányok, akik nem törekedtek az igazságra, megragadták az igazságot, mégpedig azt az igazságot, amely hitből van; Izráel viszont, amely kereste az igazság törvényét, nem jutott el a törvényszerinti igazságra. Miért? Azért,

„Imádkozom: legyek vidám”

Oratio

oecumenica

Mindenható Istenünk! Megváltó Jézus Krisztus! Megszentelő Szenüélek! Hálát adunk neked mindazért az üzenetért, bátorításért és intésért, amit a mai nap kaptunk tőled. Mindazokért a válaszokért, amelyeken keresztül vezetni akarod a mi életünket megpróbáltatásokon és örömökön át az üdvösségre vezető keskeny úton.

Köszönjük, hogy neked mindig gondod van ránk. Köszönjük, hogy te élő Istenként kitárod felénk oltalmazó karodat, és mindenki, aki hozzád menekül, nálad megnyugvást és reményt kap, ami Jézus Krisztusban nemcsak földi életünk idejére szól, hanem az örök életre.

Hálát adunk neked az új kezdetért, a szeptemberi iskolakezdésért, a tanulás lehetőségéért, hogy pár napja már újra megkezdődhetett, folytatódhatott az a fajta tudást felhalmozó élet, amelyben sokan értelmesen és nyitottan figyelve és tanulmányozva a teremtett világot és eseményeit, megsejthetik a jelenlétedet, eljuthatnak tehozzád, rád ismerve alkotásaidban és megtartó szeretetedben.

Kérünk, te urald szavainkat, gondolatainkat, tetteinket, bármilyen új élethelyzet vagy lehetőség elé kerülünk, hogy hűségesek maradjunk tehozzád.

Hozzád könyörgünk gyógyulásért, megerősödésért; személyes és családi életünkben, gyülekezeti szolgálatunkban, a veled való kapcsolatunkban. Kérünk, add, hogy nyitott és imádságos szívvel tudjunk a világban terólad beszélni - az örömhírt hirdetve sokak számára.

Könyörgünk hozzád a világ békéjéért és jó rendjéért, a világban dúló sátáni feszültségek és fegyveres összecsapások, a keresztényüldözések megszűnéséért. Add, hogy hitből vagy hit által tudjon téged az egész világ Urának és Megváltójának vallani. Ámen.

SEMPER REFORMANDA

„Szeretném tudni, hogyan állsz lelked ügyeivel. Nem tanulja-e meg végre lelked, hogy megelégelvén saját igazságát, Krisztus igazságában találjon megnyugvást, és teljesen reá bízza magát? A mi korunkban sok embert valami tüzes vakmerőség kísért, kiváltképpen az olyanokat, akik minden erejükből arra törekszenek, hogy igazak és erényesek legyenek. Csak az Isten igazságát nem ismerik, amelyet Krisztusban bőséggel és ingyen kapunk. Ők saját erejükből törekszenek jó cselekedetekre mindaddig, míg meg nem bizonyosodnak afelől, hogy most már erényeik és érdemeik díszruhájában megállhatnak Isten előtt - holott ez lehetetlen. Nálunk te is ebben a hitben éltél, vagy sokkal inkább: ebben a tévelygésben. Én is benne voltam, most már azonban harcolok e tévhit ellen. Harcom még nem ért véget. Kedves Testvérem, ismerd meg Krisztust, éspedig a megfeszítettet. Tanuld meg őt dicsérni, és tanulj meg kétségbeesni önmagad miatt. És aztán szólj hozzá így: »Kedves Jézus, te vagy az igazság számomra, de én a te számodra a bűn vagyok. Te magadra vetted, ami az enyém, és nekem adtad, ami a tiéd. Ami nem voltál, azt vetted magadra, és nekem adtad azt, ami nem voltam.«” M Luther levele Georg Spenleinnek, 1514. április 8.

(Csepregi Zoltán fordítása)

Pál apostolnak - és nyomában Luthernak - a megigazulásról tett kijelentéseit egyoldalúan úgy szokták magyarázni, mintha ebben a kérdésben egyedül az ember igazsága, illetve igazzá válása lenne a tét. Mintha az lenne a fő kérdés, hogy miként igazulhat meg az ember Isten előtt. A fő kérdés azonban nem ez. Pál apostol - és nyomában Luther - számára is a fő kérdés az, hogy Isten miként szerez érvényt az igazságnak, illetve hogyan nyilvánítja ki a maga igazságát. Pál - és nyomában Luther - számára alaptétel, hogy Istennek mindenben és mindenkor igaznak kell bizonyulnia, de legfőképpen akkor kell igaznak bizonyulnia, amikor ítéletet tart.

Miután az ember bűnös, ösztönösen fenyegetve érzi magát, ha Isten igazságszolgáltatásáról hall. Ezért nem is szeret róla hallani. Az egyház igehirdetői - ma már felekezeti különbség nélkül - éppen ezért nem is nagyon beszélnek Isten igazságszolgáltatásáról. Csak Isten szeretetéről és kegyelméről prédikálnak, de haragjáról és ítéletéről mélyen hallgatnak. Ez ma kiváltképpen veszedelmes dolog, hiszen nem kizárt, hogy - a bűn eddig soha nem látott mértékű elhatalmasodása miatt - Isten haragja és ítélete nemsokára teljes súlyával fog rászakadni a világra.

Mert az igazságnak érvényesülnie kell! Isten előbb-utóbb igazságot fog tenni a földön. De éppen ezért nem mindegy, hogy egyházát és egyháza népét milyen állapotban találja az a nap, amelyen az igazságtétel bekövetkezik.

Pál - és Luther - meggyőződése, hogy Isten nem gonosz Isten. Miként a próféták szavával világossá tette,

Érdemes lenne kinek-kinek egy jelképes tükörbe nézni és szembesülnie azzal, hogy imádságaiban - tudatosan vagy önkéntelenül - milyen kérdéseket fogalmaz meg.

Az istentiszteleten felcsendülő kötött imádságaink, az énekeskönyvben vagy más imakönyvben leírt imádságok, a közös könyörgésekben másoktól hallott imádságok ugyan mindmind minták számunkra, mégis minden Isten elé álló ember kialakít magának egy szokásrendet, hogyan és miért imádkozik. Talán édesanyámtól, talán nagyszüleimtől, talán másoktól tanultam imádkozni. Imádságom iskolája mindenekelőtt a Miatyánk, hiszen abban Jézus kimondottan tanító-nevelő szándékkal válaszol a tanítványok kérésére: „Uram, taníts minket imádkozni”. (Lk 11,1) S a tanítványok - ha tanítványok tudnak maradni egy életen át - állandó, mindvégig napirenden lévő tantárgyként tekinthetnek, gondolhatnak az imádságra. A leckék sorában állandó tétel az, amit évtizedekkel ezelőtt naponta olvastam édesapám imakönyvében. A címe: Imádkozom: legyek vidám. Azután megtudtam, hogy Áprily Lajos csodálatos verse a címadó. Azóta a verset is sűrűn (talán mégsem eleget) olvasgatom.

Én Istenem, legyek vidám, hogy házamat vidítni tudjam. Mosolyogjak, ha bántanak és senkire se haragudjam.

Arcom ne lássa senkisem bánkódni gondon és hiányon. Legyen szelíd vasárnapom, ha mosolyog a kisleányom.

Én Istenem, legyek vidám, ma minden gondot tűzre vessek. Nyújtsam ki kincstelen kezem s szegényen is nagyon szeressek.

Tudom, sokat bűvölt a gyász, a hollós téli bút daloltam.

A bátrakkal hadd mondom el: panaszkodtam, mert balga voltam.

Én Istenem, legyek vidám, ujjongjon újra puszta lelkem, mint rég mikor falum felett az első forrásvízre leltem.

Ködökbe csillanó sugár, víg fecskeszó bolond viharban, tudatlan gyermekhang legyek a jajgató világzavarban.

Nem tudom, hogy megtanultam-e eléggé már, de morcos, bal lábbal kelő reggeleken, fáradt napokon, lehangolt időszakokban újra meg újra mondom, kérem. Uram, hadd legyek vidám. Nem pszichológiai fogás ez, amely az önhangolás technikája volna. Ellenkezőleg. Nem én hangolom magam, hanem tudom, egyedül Isten adhat olyan örömöt, olyan biztonságot, olyan megnyugvást, amely vidám szívet teremt. Egyedül ő adhatja meg azt a látásmódot, amely nem ragad le a napi problémáknál, hanem miközben azok megoldásával foglalkozik, távlatokban, sőt az örökkévalóság távlatában tud gondolkodni. így felül tud emelkedni elkeserítő tényeken, megfelelő rálátással át tudja értékelni az események tartalmát, súlyát, jelentőségét, összefüggéseiben tudja látni a vele történteket. Innen már a következő lépés a derű. Nem a harsány jókedv, amely egy-egy poén nyomán felcsattan, hanem az a belső lelki attitűd, amely nyomán a mosoly belülről fakad. Mert Isten közelében mindig több az ok az örömre, mint a szomorúságra.

Önképző feladatunk tehát nem az, hogy magunknak mondogassuk: vidám leszek, vidám leszek, csak azért is, mindennek ellenére vidám leszek - hanem az Istent kérjük vidám szívért és lélekért. Ezt tették már az Ószövetség emberei. A zsoltárok szerzői maguk is rácsodálkoztak a vidámság titkára és ajándékára, az Isten humorára. Tanítványok, egykoriak és maiak, ha elmélyedünk Jézus példázataiban, újra meg újra találkozunk finom humorral. Az Ószövetség bölcse frappánsan fogalmaz, amikor arra tanít: „A vidám szív a legjobb orvosság...” ( Péld 17.22)

Ezt az orvosságot kérjük Istentől - Morus Tamás imádságával: „Uram, unalomtól mentes, zsörtölődést, sóhajtozást, panaszt nem ismerő szívet adj nekem. Ne engedd, hogy túl sok gondot fordítsak pöffeszkedő énemre. Ajándékozz meg derűs lélekkel. Kegyelmedből hadd értsem mindig a tréfát. Add, hogy az élet kis boldogságfoszlányait is felfoghassam, sőt másoknak is juttassak belőlük.” (EÉ 750. o.)

Mi, magyarok különösen is hajlamosak vagyunk arra, hogy nekibúsuljunk, orrunkat lógatva járjuk az utunkat, és a panaszkodás is szinte életformánkká vált. Talán történelmünk, talán alkatunk nyomán vagyunk ilyenek? Ki tudja.

Hiszem, vallom, tapasztalom, hogy fontos, sőt kiemelt szolgálat az

mert nem hit, hanem cselekedetek útján akarták ezt elérni, beleütköztek a megütközés kövébe, amint megvan írva: »íme, a megütközés kövét, a megbotlás szikláját teszem Sionba, és aki hisz őbenne, az nem szégyenül meg.«” (Róm 9,30-33)

Az ember tehát a maga igazságát nem szolgálhatja azzal, hogy Istent szolgálja, Isten akaratát cselekszi, a törvénynek szerez érvényt. Egyáltalán: aki a maga igazságáért tesz bármit, az Isten előtt nem lehet igaz!

Jézus, aki mindvégig igaz volt Isten előtt, soha semmit nem tett a maga igazsága érdekében, hanem mindent Istennek engedelmeskedve tett, hogy az Isten szerinti igazság érvényesüljön a földön, mindenekelőtt Isten és ember viszonyában.

Jézus a maga - eközben látszólag elvesző - igazságát Istenre bízta, és Isten húsvétkor napfényre is hozta. Ezt jelenti, amit ellenségei vádként hangoztattak ellene: „Bízott az Istenben: szabadítsa meg most, ha akarja...” (Mt 27,43)

Az Isten előtt igazságként beszámított hit nem más, mint ez a magát Istennek feltétel nélkül kiszolgáltató bizalom! Ez az a hit, amely nem szégyenülhet meg. így bízott Istenben Ábrahám, akit Pál ezért minden hívő atyjának nevez. Egyedül ez a hit tehet bennünket is igazzá Isten előtt.

■ Véghelyi Antal

Imádkozzunk! Urunk, ne engedd, hogy kegyelmed elbizakodottá tegyen bennünket, hanem add, hogy erejévelfelismerjük és megutáljuk bűneinket, és naponta harcoljunk ellenük, és bizton higgyük, hogy ez a küzdelem Krisztusban nem reménytelen. Ámen.

RÉGI-ÚJ LITURGIKUS SAROK

emberek arcára mosolyt csalni, a kedvetleneket felvidítani, a szomorkodókat derűre vezetni. Környezetemben sokan néznek rám furcsán, amikor szinte sportot űzök abból, hogy hideg-rideg szívű és ábrázatú embereket mosolyra próbálok fakasztani. A morgó pénztárosnak kedvesen szólni, a flegma ügyintézőnek barátságos feleletet adni, a piszkálódó munkatársnak derűsen válaszolni, a morgó, panaszkodó időseknek kedvesen megmutatni, hogy minek lehet örülni, a dühösen ránk szólónak barátságosan felelni, és sorolhatnám... Kicsit módosítva így lehet gyakorolni a „ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel” evangéliumi gondolatot. Megdobnak hántással, válaszolj derűvel!

Ismerjük jól az úrvacsorái liturgia communiót bevezető két imádsága közül azt, amelyet így kezdünk: „Urunk, add meg mindenkinek azt, amire szüksége van...” Majd soroljuk a kéréseket: „a kételkedőnek hitet..., a gyengének állhatatosságot, a szomorkodónak vigasztalást...”

S bátran folytathatjuk, kérve magunknak és másoknak: a kihűlt, egykedvű szívünknek, lelkűnknek, gondolatainknak adj vidámságot. Imádkozom: legyek vidám!

■ Dr. Hafenscher Károly