Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-09-07 / 36. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2014. szeptember 7. » 3 Luther almafája és a fasori alma mater 1^ Folytatás az 1. oldalról Balog Zoltán jelezte, hogy szeptember í-jével kétszáztizenötezer diák kezdi a tanévet egyházi iskolában, s az elmúlt négy évben csaknem megduplázódott az egyházi intézmények száma. (Mint ismeretes, evangélikus egyházunknak jelenleg negyvenhárom oktatási-nevelési intézménye van.) „Mindennek van múltja, de nem mindennek van jövője” - vezette be köszöntőjét dr. Glatz Ferenc, aki a múltba való visszatekintés helyett a jövőbe vetett hitre helyezte a hangsúlyt. Ennek illusztrálására Luther híres mondását („Ha tudnám is, hogy holnap elpusztul a világ, még akkor is ültetnék egy almafát’’) idézte fel az akadémikus, aki 1989-ben művelődési miniszterként segédkezett abban, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház visszakaphassa nagy hírű intézményét. A Magyar Tudományos Akadémia korábbi elnöke beszédében felhívta a figyelmet a lutheránus hit öt évszázados alapelveinek versenyképességére. Ezután a jelenleg több mint félezer diákot oktató gimnázium igazgatója, Hajdó Ákos a harminchét éves kényszerszünet alatti újjászerveződés lelkületétől áthatva méltatta az egykori diákok hűséges és kitartó küzdelmét, amely a nyolcvanas évek végén eredményre vezetett. Az igazgató a tanévnyitón először részt vevő ötödikeseket szólította meg, akik a jelenben is a jövőt képviselik, és tovább éltetik azt a reményt, amelyet megannyi tehetséges volt tanuló váltott be, akár világraszóló teljesítménnyel Neumann Jánostól kezdve Wigner Jenőn át egészen dr. Bogsch Árpádig. Utóbbi az ENSZ Szellemi Tulajdon Világszervezetének főigazgatójaként öregbítette a gimnázium hírnevét. A róla készült szobor leleplezése előtt dr. BendzselMiklós, a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatalának elnöke idézte meg elődjének alakját az iskola aulájában. Az avatást követően a díszteremben gyűltek össze a vendégek, ahol Prőhle Gergely, a Magyarországi Evangélikus Egyház országos felügyelője mondta el rövid pohárköszöntőjét. Kötetlen beszélgetés vette kezdetét, egymást üdvözlő öregdiákokkal, akik mintha nem is a múlt megjelenítőiként, hanem nagyon is élő és jelen lévő, jövőbe tekintő fasori iskolatársként találkoztak volna újra az alma materben. Valahol Luther magasra nőtt almafája alatt... ■ Papp Máté Dr. Bogsch Árpád mellszobra - Borbás Tibor szobrászművész alkotása Konferenciával kezdődött a munkaév Búcsúzik a nyár. Ennek egyik „bizonyítéka” hogy evangélikus egyházunk lelkészi kara augusztus 26-28. között, kedd déltől csütörtök délig munkaévkezdő konferencián vett részt Szarvason. A helyi Szent István Egyetem Gazdasági, Agrár- és Egészségtudományi Kar Tessedik Campusának épületében megtartott tanácskozáson mindhárom kerület lelkészei képviseltették magukat, de Erdélyből is érkeztek az eseményre. A résztvevők száma így elérte a kétszáz főt. A lelkészeket Gáncs Péternek, egyházunk elnök-püspökének igei intonációja köszöntötte. Üdvözölte a konferencia résztvevőit Babák Mihály, Szarvas város polgármestere, valamint dr. Bíró Tibor egyetemi docens, megbízott dékán is, majd vendéglátóként Lázár Zsolt, a Nyugat-békési Egyházmegye esperese ismertette a legfontosabb tudnivalókat. Az értekezlet főelőadója, Carina Sundberg a svédországi Linköping Egyházkerületből érkezett. Az egyházkerület teológiai referensét — aki prédikációtannal foglalkozik - tavaly ismerhették meg a lelkészek, amikor egy révfülöpi tanácskozáson tartott nagy hatású előadást. Az akkori sikerre való tekintettel hívták meg őt újra, ezúttal Szarvasra. A teológus asszony a tanácskozás első napján bibliatanulmányt tartott, majd másnap A teremtő és életadó Lélek és az igehirdetés útja címmel a konferencia főelőadását tárta a hallgatóság elé. A korreferátor dr. Percze Sándor győr-ménfőcsanaki lelkész volt. Carina Sundbergen kívül még dr. Szabó Lajos, az Evangélikus Hittudományi Egyetem rektora tartott bibliatanulmányt. Az elhangzott előadást és bibliatanulmányokat több csoportban, műhelymunka keretében gondolták tovább a lelkészek. A teológiai munkán túl változatos és üdítő programok várták a konferencia résztvevőit. Mindjárt első este a Körös partján, varázslatos helyen felépített vízi színpadon zajlottak az események. A Békéscsabai Jókai Színház művészei Ady Endre, József Attila és Nagy László megzenésített verseit adták elő. A szarvasi gyülekezet Luther’s Roses nevű énekegyüttese pedig ifjúsági énekeket és sprituálékat énekelt. Itt jelentette be Kutyej Pál békéscsabai lelkész, hogy 2017- re, a reformáció kezdetének ötszáz éves jubileumára a békéscsabai gyülekezet a Jókai Színházzal közösen egy nagyszabású Luther-színdarabot fog színpadra állítani. Az előadás rendezője Fekete Péter, a teátrum igazgatója lesz. A nap záróáhítatát a vízi színpadon felállított kereszt előtt Fabiny Tamás, az Északi Egyházkerület püspöke tartotta. A konferencia másnapján a sport, a kulináris élvezetek és a beszélgetések kerültek előtérbe. Elsőként a Holt-Körösön rendeztek az egyházkerületek között sárkányhajóversenyt. A húszfős sárkányhajókba nagy (mentő)mellénnyel szálltak be a lelkészek, hogy eldöntsék, melyik kerület hajója a leggyorsabb. A parton szurkolók kiegyenlített futamokat láthattak. Szemmel nem érzékelhető különbségek alakultak ki a célnál. Végül célfotó döntött a déliek javára, akik győzelmükért egy serleget is átvehettek. Miután megszáradtak a lelkészek, az Ótemplomban esti áhítaton vettek részt, amelyet Lázárné Skorka Katalin mezőberényi lelkésznő tartott. Az áhítat végeztével különleges program várt az egybegyűltekre. Bár különlegesen finom volt a gulyáságyúban időközben elkészült babgulyás is, de a meglepetés csak ezután következett! A békésszent - andrási Szent András Sörfőzde erre az alkalomra elkészítette a pilseni típusú, 1517 - Luther elnevezésű sörét. A „folyékony kenyér” csapolt és üveges variációban is rendelkezésre állt. Az üveges sört sajátos címkével látták el, amely olyan jól sikerült, hogy aranyérmet nyert egy nemzetközi csomagolásdizájn-versenyen. A sört Bukovinszky Béla, a sörfőzde ügyvezetője mutatta be. A kóstolás előtt azonban még dr. Lackner Pál püspöki tanácshoz rendelt referens tolmácsolta Orosz Gábor Viktor egyetemi docens gondolatait „a sör teológiájával” kapcsolatban. Az első csapolást Gáncs Péter és Szemerei János püspökök, illetve dr. Bíró Tibor együtt végezték. A kellemes hangulatot a szarvasi Benka Gyula Evangélikus Általános Iskola és Óvoda diákjainak rövid fellépése tette még hangulatosabbá. A munkaévkezdő konferencia utolsó napján Kodácsy-Simon Eszter egyetemi adjunktus mutatta be a Luther Kiadó három új hittankönyvét. Erre a tanévre készültek el az elsős, az ötödikes és a kilencedikes tanulók számára az új könyvek. Amióta Krámer Györgyöt nevezték ki az országos iroda élére, ez volt az első olyan esemény, ahol mindhárom kerület lelkészei együtt voltak. Ezért az irodaigazgató kihasználta az alkalmat, hogy ezen a fórumon is elmondja elképzeléseit arról, milyen gyülekezet-központú, szolgáltató országos irodát szeretne kialakítani. Bemutatkozott a nemrégiben megalakult gyülekezeti és missziói osztály új vezetője, Németh Zoltán is. A konferencia úrvacsorás istentisztelettel fejeződött be. Ezen az igehirdetés szolgálatát Szemerei János püspök tartotta. A liturgiában két püspöktársa, illetve Lázár Zsolt segédkezett. ■ Kiss Miklós V Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük” ÉGTÁJOLÓ (Ml 18,20) „Oktalan próbálkozás múltunktól elfordulnunk, hogy csak a jövőre gondoljunk. Már az is veszélyes illúziókkal jár, ha csak lehetőségeket látunk is a jövőben. Szembeállítani a múltat a jövővel teljesen értelmetlen. A jövő nem hoz számunkra semmit, nem ad nekünk semmit: épp miránk vár a feladat, hogy adjunk neki, és sokszor az életünket is föl kell áldoznunk, hogy a jövőt megalkossuk. De hogy adni tudjunk, lenni is kell miből. És nincsen más életünk, más életnedvünk, csak az, amit a múltból öröklött értékekből feldolgoztunk, magunkévá tettünk, újjáteremtettünk. Az emberi lélek valamennyi szükséglete közül nincs egy olyan eleven, mint a múlt szükséglete. Több évszázada már, hogy a fehér ember ott pusztítja a múltat, ahol csak tudja, ostobán és elvakultan, saját országában éppúgy, mint másutt. Ha néhány területen fejlődés mutatkozott is ez időszak alatt, nem ebből származott, hanem éppen ellenkezőleg. A múltnak kevés elevenen hagyott sugalmából. A szétrombolt múlt sohasem tér vissza. Megsemmisítése talán ezért a legszörnyűbb vétkek közé tartozik.” (Simone Weil) „Ha tudnám is, hogy holnap elpusztul a világ, még akkor is ültetnék egy almafát.’’ (Luther Márton) Nem véletlen, hogy jelen írásom címéhez egy evangéliumi igét, bevezetőjéhez pedig két idézetet választottam. Az sem véletíen, hogy az evangélium került az élre, hiszen olvasatomban most ez határozza meg a másik kettőt. Ugyanakkor ez határozza meg az életünket és az egyház életét is. Nyilvánvaló, hogy nem minden emberi cselekedetet, gondolatot az evangélium motivál. Dobálózhatnék itt példák sorával, de nem teszem. Nem az a célom, hogy ujjal mutogassak a világ viselt dolgaira, és végképp nem szeretnék messzemenő következtetéseket levonni. Az evangéliumi ige számomra azért is fontos, mert egy szórványgyülekezetben nevelkedtem, és most is ott élek. Egy olyan szórványgyülekezetben, amely látott már jobb napokat is. Közel száz évvel ezelőtt Szatmárnémetiben mintegy ötszáz lelket tartott nyilván az egykori statisztika. A viharos idők, a történelmi fordulatok azonban úgy csapódtak le a gyülekezetben, hogy a küencvenes évek végére ötvennégy lélekre csökkent az egykor virágzó, életerős közösség... Jézusnak a címben idézett mondatát nagyon sokszor átéltem, hiszen sajnos nemegyszer volt olyan alkalom, amikor valóban szinte csak ketten-hárman voltunk egy-egy istentiszteleten. És akkor éreztem át ennek a mondatnak a súlyát. Akkor éreztem azt, hogy annak a két-három embernek szüksége van arra a biztatásra, amely az evangéliumból árad. Ugyanakkor értettem meg azt is, hogy nem feltétlenül szükséges nagy és erős gyülekezetben élni ahhoz, hogy az ember átélje, megélje az evangélium erejét. Két-három ember is tud közösséget teremteni, sőt közösséget vállalni, ha a közösségnek megvan az összetartó ereje. Megélhettem és megértettem: ha egy közösséget Jézus kovácsol össze, akkor nem a statisztika a fontos, nem a telt ház a mérvadó, hanem az együvé tartozás. Simone Weil francia filozófus idézete összefügg a jézusi mondattal, hiszen akár a kicsi, akár a nagy közösségnek - ha úgy tetszik - egyfajta világi utat mutat. Nagyon sokszor elgondolkodom Simone Weil gondolatain. Azt látom magam körül, hogy rombolják a múltunkat, romboljuk a múltat. t Most nem szeretnék ujjal mutogatni, és nem szeretném Erdélyre sem tenni a hangsúlyt. Ha azonban visszatekintek az időben, és fürkészem szüleim és az egykori egyháztagok életét, tetteit, azt látom, hogy ők is a múltból merítkezve építették apró, de nagyon stabil léptekkel a jövőt. Próbálom a múlt közösségeit is vizsgálni, és azt látom, hogy komoly, mély és erős kötelékekről van szó. Ha nézem az országban a templomokat, az egyházi iskolákat, óhatatlanul arra kell gondolnom, hogy odaadással, közmunkával és áldozattal épültek. Fontos volt a közösségek számára, hogy legyen templomuk. Mindenki adott valamit a közösségért - ki többet, ki kevesebbet. És itt sem a mennyiség számít, hanem a lelkűiét, az, ahogyan tették. Ezt kell nekünk is megtartani a múltból, akár kicsi, akár nagyobb közösség tagjai vagyunk. A magunkénak kell érezzük az egyházat, a közösséget. S ha ez megtörténik, akkor a két-három ember számára már van biztos pont, amelyre bármikor, bármilyen helyzetben lehet építeni. Végül pedig itt van Luther Márton gondolata, aki ezelőtt közel ötszáz évvel látta, hogy csak egy cselekvő egyház tud életképes lenni. Úgy gondolom, idézett mondata tükrözi legjobban identitásunkat. Luther azt tanítja: nem az a feladatunk, hogy emberfeletti dolgokkal foglalkozzunk, adott esetben azon gondolkodjunk, mikor lesz vége életünknek, vagy azt elemezzük, hogy mikor pusztítjuk el teljesen a világunkat. Ő pragmatikus kereszténységre sarkall! Mindentől és mindenkitől függetlenül nekem fát kell ültetnem! Egy olyan fát, amely meghozza a maga gyümölcsét: az önzetlen szeretetet, az odafigyelést, a közösségépítést, az áldozatot és a mindennapi hálát. Hálát azért, hogy van még remény, vannak még olyan emberek, akiknek szükségük van egymásra, még akkor is, ha csak ketten vagy hárman gyűltek, gyűlnek és fognak összegyűlni... Riedl Rudolf egyetemes felügyelő Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház
