Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-08-24 / 34-35. szám
2 • 2014- augusztus 24. Az élet kenyere Az Útitárs figyelmes olvasói bizonyára tudják, hogy a fenti rovatcím alatt igehirdetések, elmélkedések jelennek meg a lapban. Ezúttal azonban nemcsak a rovatnak a címe a jézusi öndefiníció, hanem - az augusztus 20-i ünnep kapcsán — magának az igehirdetésnek is. Augusztus 20-át az államalapításon túl az új kenyér ünnepének is tekintik, sőt a kereszténység szempontjából legkevésbé sem előremutató kommunista diktatúra idejében az ünnepnek ezt a dimenzióját emelték ki elsősorban. Alábbi írásunk egyfajta kordokumentum is. Mert ezek a sorok még jócskán az előbb említett kor előttről származnak, mégis mutatják, hogy nekünk, keresztényeknek mennyivel összetettebb jelentésű a kenyér szimbóluma. Dr. Joó Sándor református lelkész 1943-ban elhangzott igehirdetésének rövidített, ám átvett részeiben változatlan szövegét közöljük. (Szűcs Petra) ÜT/TÁRS^j ÚT, UTAK A BIBLIÁBAN Két út „Én vagyok az életnek kenyere. ” (Jn 6,48) Keresztyén Testvéreim! Ősi, áhítatos magyar szokás az, hogy a magyar ember, akinek az élete a földdel nőtt össze, az új termésből készült mindennapi kenyér első darabját hálaáldozatul leteszi az Úr asztalára. Lehet, hogy e szép szokás legmélyebb gyökerei a pogány aratási ünnepek emlékeibe nyúlnak vissza, de csak annál féltőbben kell őriznünk e hagyományunkat, hiszen éppen azt mutatja, hogy e régi szép magyar népi szokást a keresztyénség nem irtotta ki, hanem ellenkezőleg: megszentelte. Most, hogy az új kenyér itt van előttünk az Úr Jézus asztalán, teljék meg a szívünk boldog hálaadással a kegyelmes Isten iránt, hogy ímé, a háború ötödik esztendejének a küszöbén is kimérte számunkra a legfontosabbat, a mindennapi kenyeret. Igaz, hogy sok ezer magyar paraszt kérges keze dolgozott addig, míg most itt, a templomban és otthon, a házainkban megszeghetjük Negyedikes hittanosaimmal Jeremiás prófétáról és az ő szimbolikus cselekedetéről tanultunk, mikor is rá kellett döbbennem, hogy bár csak huszon-egynéhány év van közöttünk, mégis két teljesen különböző világban szocializálódtunk. Erre akkor jöttem rá, amikor láttam, hogy az én kis drágáimnak elképzelésük sincs, hogy miről is beszélek, mikor a történetben előforduló „iga” szót emlegetem. Az egyik kisfiú vissza is kérdezett: „Eszter néni, nem »gigát« akart mondani? Mi csak azt a szót ismerjük.” Aztán néhány nappal később még inkább megijedtem a köztünk tátongó generációs szakadéktól, amikor a másodikosoknál tudakozódtam a hárombetűs szócskáról. Nem ismerték. Miután elmagyaráztam nekik, milyen mezőgazdasági eszközt jelent a szó, egyik gyerek azt kérdezte tőlem: „Amikor te születtél, éltek még a dínók?” Azoknak is, akik már a gigák és a digitális eszközök világában születtek, és azoknak is, akik még tudják, hogy néz ki egy iga (és akikről feltételezhető, hogy születésükkor még dínók népesítették be a földet), hoztam egy rövidke történetet, amely talán minden generáció számára érthető. Az egyszeri öregasszony a poros úton igyekezett hazafelé a rőzsegyűjtögetésből. Arra hajtott a szekerével az egyik falujabeli, és odaszólt a meggömyedt idős asszonynak: „Hé, öreganyám, pattanjon föl ide mellém, a bakra! Könnyebb lesz itt az út hazáig.” Az öregasszony megköszönte a felajánlást, és ha nem is pattant, de lassan fölkászálódott a szekérre. az új kenyeret, de az Úr adta a föld termő erejét, az esőt, a napsugarat, a termést, az eredményt, az áldást a munkára, s az Ő kegyelméből válik az elfogyasztott kenyér újra munkává, akarattá, gondolattá, erővé, életté! ímé, a kenyér útja, a kenyér élete! A hívő ember nem is tehet mást, mint hogy kezében egy darabbal belőle eljön a templomba, és dicsőíti a kenyéradó gazda kegyelmes jóságát! Jézus pedig felhasználja az alkalmat, hogy a kenyér élete példájával elmondja nekünk az Elet Kenyeréről szóló nagy tanítását. Rámutat a kezünkben tartott kenyérdarabra, s azt mondja: Nézd ezt a kenyeret, és értsd meg, amit mondok, hogy én vagyok az Életnek Kenyere! Jézus itt most nem gyógyszert, hanem eledelt kínál nekünk. Jézus nemcsak gyógyítani akarja a betegeket, látóvá tenni a vakokat, járóvá a sántákat, feltámasztani a halottakat, hanem azt akarja megértetni, hogy a mindennapi élet békés, nyugodt, kiegyensúlyo-Mikor már mentek egy ideje, a hajtó észrevette, hogy az asszony még mindig a vállán tartja a köteg rozsét. „Rakja le már azt a rozsét, öreganyám! Nem lesz annak semmi baja.” Az asszony önfeláldozó hangon így válaszolt: „Dehogy teszem, édes fiam! Ha már segítettél, legalább a rőzsémmel legyen könynyebb a szekered!” A mi életünk is sokkal könnyebb - vagy legalábbis kicsit könnyedebb - lehetne, ha néha-néha odatennénk magunk mellé a rőzsekötegünket. Tudom, látom és hiszem, hogy nekünk is meg kellene tanulnunk elengedni a rőzsénket: a görcsösen szorított dolgainkat. Amikor Jézus arról beszél, hogy „vegyétek magatokra az én igámat”, akkor azzal azt is mondja, hogy engedjünk el, tegyünk le valamit. Tegyük le terheinket, félelmeinket és mindazt, ami megkötöz minket. Legalább néha-néha. Legalább esténként. Legalább éjszakánként. Vagy hétvégente... Annyi szomorúság, annyi beteg ember, annyi, annyi gond és baj van körülöttünk. Valakit nemrégiben megkérdeztem a hogyléte felől, és csak ennyit válaszolt: „Húzom az igát.” zott, boldog folytatásának is Ő az egyetlen táplálója. A legtöbb ember ott téveszti el a dolgot, hogy végső mentsvárnak tekinti Jézust, akkor fordul hozzá segítségért, amikor már felettébb megnövekedett a baj az életében. Az orvosok is váltig azon panaszkodnak, hogy idült és elhanyagolt bajokkal mennek hozzájuk a betegek, amikor a kóros tünetek már annyira elhatalmasodtak rajtuk, hogy már válságossá vált a helyzet, sőt már késő a gyógymód. Sokkal helyesebb a betegséget rendszeres élettel, megfelelő táplálkozással megelőzni, mint már a kész bajt gyógyítani. Csoda-e, ha a kellő vitamintartalmú táplálkozás hiányában legyöngül egy szervezet, és melegágyává lesz minden bacilusnak?! Éppen üyen természetes, ha az Élet Kenyerével nem rendszeresen táplált lélekben elszaporodnak a legkülönbözőbb bűnök bacilusai, és valósággal mint bacilusgazdák járkálnak a világban, terjesztve maguk körül mindenütt a ragályt. (...) Ugye nem tudod, hogy az a kenyér, amit megeszel, milyen módon válik erővé, látássá, szaglássá, életfunkcióvá benned, de kétségtelenül érzed a hatását. Nos, a bűnbocsánat és örök élet bizonyossága is ilyen lelki kenyér. Én nem tudnám megmondani, miként válik ez mozgássá, cselekedetté, erővé, jósággá, szeretetté, de az kétségtelen, hogy akik ezzel táplálkoznak, azoknak az életében ez a táplálék csodálatos módon hatni kezd, azoknak az életét ennek a tápláléknak az ereje áthatja, átalakítja és megszenteli. Ezt tesszük mindannyian. Ki üyen, ki olyan igát. Jézus azt mondja, húzzuk együtt. „Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű, és megnyugvást találtok telketeknek. Mert az én igám jó, és az én terhem könnyű. ”(Mt 11,29-30) A legtöbb iga, amelyet valamikor őseink az állatok nyakára tettek, dupla iga volt, és akkor működött jól, ha ketten húzták. Azt az igát, amelyről Jézus azt mondja, hogy magunkra kell vennünk, én csak ilyen dupla igaként tudom elképzelni. Ahol nem kell egyedül lennünk. Ahol nem kell egyedül cipelnünk életünk terheit. Ahol mindennek megvan a maga rendje és értelme. Már kétezer éve hangzik az evangélium: „ Vegyétek magatokra az én igámat...” Húzzuk együtt, ha le tudtuk tenni kezünkből a rőzsénket! Húzzuk együtt, bármelyik generációhoz - akár az igát, akár a gigát jobban ismerőkhöz - is tartozunk! Vagy húzzuk akár rőzséstül is, de húzzuk! Húzzuk együtt az igát Jézussal, mert ő maga bátorít bennünket: „Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű, és megnyugvást találtok telketeknek. Mert az én igám jó, és az én terhem könnyű. ” Heinrichs Eszter Már amikor az Úr útjairól szóltunk, megemlítettük, hogy az Ószövetség hangsúlyozza Isten útjainak az emberekéivel való szembeállítását. Isten útjai igazak, ezzel szemben az emberi utak a veszedelembe vezetnek. Idéztük a prófétai igét: „Hagyja el útját a bűnös... Térjen az Úrhoz. ..a ti utaitok nem az én utaim...” (Ézs 55,7-8) Már csak azért is tovább kell foglalkoznunk az utak egymáshoz való viszonyával, mert mind a két szövetségben ismételten szó van „két útról”, amelyek alapvetően különböznek egymástól, illetve kizárják egymást. Az egyik az Úrhoz vezet, vagyis ez az élet útja. A másik vége a veszedelem, a halál. Mire gondolhatott Jézus, amikor Hegyi beszédében (Mt 5-7) két útról beszélt? Mindenekelőtt tudjuk, hogy az ókori irodalomban már használták a két út képét. Egy Prodikusz nevű görög filozófus írt mesét Héraklészről, erről a mitológiai rosszcsontról és isteni, legyőzhetetlen hősről, amely a későbbiekben így vált ismertté: „Héraklész a válaszúton.” Ez a „tanmese” nyilván az emberi élet egyik jellemző momentumából indult ki, hogy tudniillik a halandó emberek, mi magunk szinte naponként ki vagyunk téve a választás, a döntés örömének vagy kényszerének. Prodikusz hőse tehát válaszút elé kerül, és döntenie kell, hogy az erény vagy a rosszaság, a gonoszság útjára lépjen-e. A döntés igencsak fontos, mint ahogy nem kevésszer a mi döntéseink is meghatározhatják egész életünket. A nem csak a görög világban ismertté vált mese tanulsága: fáradságot és erőfeszítést kell annak magára vállalnia, aki - Héraklész módján - az erényt választja. Bármilyen ismert lehetett ez a tanmese, mégsem valószínű, hogy Jézust befolyásolta volna. Ennek semmi nyomát nem találjuk. Jézus az Ószövetség világában élt, amelytől nem volt idegen a két út képe. Tudott tehát Jézus arról a kettősségről, amelyet Isten állított fel, különösen is a tíz törvényben. „Mivel én vagyok a te Urad, te pedig a szövetséges társam, kövesd azt az utat, amelyet én tárok eléd, hogy élj. Ez az én utam, amelyen biztosan eléred a célodat, az üdvösséget. És veszedelembe rohansz, ha a magad feje szerint lépsz a rossz útra.” Itt van tehát a két út és a választás lehetősége. Egymással párhuzamosan fut a két út, de az egyik végén a keskeny kapu vár, a másiknak a romlásra nyílik széles kapuja. Igen fontos, hogy Jézus ezt a képet éppen a Hegyi beszédben említi nyomatékkal. A választás jelentőségét az is kiemeli, hogy a beszéd végén Jézus még egy másik hasonlattal is él. Ebben szó van arról, aki meghallgatta Jézus örökkévaló üzenetét, és annak megfelelően rendezte be az életét. Vagyis meghallotta az üzenetet, s a meghallóttat élete alapjává is tette. Szemben áll vele a másik ember, aki szintén hallotta a jézusi evangéliumot, de - ahogy azt Jakab írja levelében - nem lett megtartója annak (Jak 1,23). Mind a két képpel döntés elé állítja Jézus minden tanítványjelöltjét. Mintha csak magára alkalmazná Atyja kijelentését: „Lásd, én ma eléd adtam az életet és a jót, de a halált és a rosszat is. ” (5MÓZ 30,15) A szép magyar népdalbeli legénynek két szeretője között kell választania: „Két út van előttem, melyiken induljak, / Kettő a szeretőm, melyiktől búcsúzzak?” Aki viszont Jézust szeretné követni, az nem takaríthatja meg magának a saját döntését. Itt pedig életről vagy halálról van szó. Jézus tanítványának nem lehetnek illúziói. Ne tévessze meg, amennyiben a széles utat választotta, hogy feltűnően sok utastársra talál. A tömeggel együtt menetelés önmagában még nem garanciája a jó végnek. A széles út után ugyanis keskeny kapu várja, de ez nem az ő számára és a vele menetelők számára nyílik, hanem a másik út gyér számú vándorainak. Nem a tömeg, a bármilyen többség biztosítja a boldog célba érést. Ugyancsak óvakodnia kell Jézus tanítványának, nehogy vigyázatlan könnyelműséggel lépjen a keskeny útra. Mert a keskeny úton járóknál sem működik valamiféle automatizmus. Mintha az illetékesek örülnének annak, hogy legalább - ha kevesen is, de - választották a keskeny utat. A keskeny útnak is megvannak bőséggel a maga buktatói: könnyen lehet „mellélépni”, letérni róla, elhagyni. Lehet fél szívvel Jézus követésére jelentkezni, de aki ezt teszi, annak nem sok kilátása van az életre rányíló keskeny kapu elérésére. És végül nem szabad az Urat okolni, ha tudatlanul vétettük el az útválasztást. Jézus Hegyi beszédében elmondott mindent, ami megfigyelendő és elintézendő a keskeny úton való vándorlás ideje alatt. A nagyvonalú Úr pedig még a döntés szabadságát is megadta. Nem kényszerít rá senkit a jó választására. Csak vár, és reméli, hogy nem hamis szirénhangok után futkosó és tájékozódó az ő tanítványvárományosa, hanem kizárólag azon az alapon dönt, amit jövendő Ura tárt elé. Aki a keskeny utat választja, az Úrral menetel: „Velem vándorol utamon Jézus...” A Jézussal menetelőt ő óvja, védi, tanácsolja. Sőt az megtapasztalja az apostoli üzenet igaz voltát: „...többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem... ” Gémes István Az iga meg a giga
