Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-08-24 / 34-35. szám
2014- augusztus 24 • 3 ÚT/TfíR5^\ ÚTI-TÁRSALGÓ „Magyar evangélikusnak lenni nem erdélyi sajátosság” Az idén Soltvadkerten megrendezett io. Szélrózsa országos evangélikus ifjúsági találkozó idején zajlott beszélgetés körülményei nem mondhatók igazán szokványosnak. Diskurálásunk alatt egy ízben tó'lünk néhány méterre feldőlt egy utánfutó, benne nagyobb rakomány, közvetlen közelében egy törékeny hölgy. Interjúalanyom a másodperc törtrésze alatt avatkozott közbe, megelőzve a komolyabb bajt. Néhány perccel később fiatalokból álló népesebb csapat érkezett, hogy jelentse, visszatértek városi sétájukról. Koszta Istvánnal, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház ifjúsági referensével beszélgettünk.- Milyen feladatokat lát el az erdélyi evangélikus egyház ifíúsági tanácsosaként?- Fő feladatom a koordináció, a párbeszéd elősegítése az egyházmegyék, egyházközségek között az ifjúsági munka területén. Konkrét feladataim közül a legjelentősebb adminisztrációs munkát az országos ifjúsági táborok megszervezése igényli. Ilyen találkozó az idén Krizbán lesz mintegy száz fiatal részvételével. Tavaly nagy fába vágtuk a fejszénket, ugyanis megszerveztük a Köz-Ep-Pont ifjúsági találkozót, mely mindent egybevetve nagyon jól sikerült. Jó volt látni, hogy van rá igény, és hogy kihasználva a helyi lehetőségeket, tartalmas rendezvényt sikerült tető alá hozni.-A két esztendő alatt, amióta ellátja az ifjúsági referensi feladatokat, milyen tapasztalatokat szerzett?- Azt látom, hogy nehéz összefogni a fiatalokat. Nem könnyű felvenni a versenyt a vüággal és az egyház keretein belül valamüyen többletet nyújtani. Nálunk is széles körben elterjedt jelenség az úgynevezett „kikonfirmálkodás”. Gyermekként még csak-csak, de később már nagyon nehezen jutnak el a fiatalok egyházi közösségekbe. Ugyanakkor azt is látom, hogy bőven van lehetőség ebben a munkaágban is. Annak ismeretében, hogy Erdélyben mintegy huszonötezer magyar evangélikus él, kijelenthetjük, hogy jócskán ezres nagyságrendű azoknak a száma, akiket meg tudunk, meg szeretnénk szólítani. Ez tehát nagy felelősség is egyben. Az erdélyi evangélikusság szíve egyébként a Barcaságban dobog, hozzávetőleg az összevangélikusság hetven százaléka él itt.-A mostani Szélrózsa találkozóra mennyien érkeztek Erdélyből?- Százhatvanketten vagyunk itt, négy busszal jöttünk. Négyen vagyunk lelkészek, a többiek fiatalok. Sokan közülük frissen konfirmáltak, tehát először vannak itt a Szélrózsán. Mindenki magyar anyanyelvű, viszont akadnak olyanok is közöttük, akik életükben először járnak Magyarországon. A részvétel feltétele valamely gyülekezethez való tartozás volt, lelkészi ajánlást is kértünk a jelentkezés mellé.- Milyen hozadékai vannak a találkozón való részvételnek?- Azt láthatják az itt levők, hogy magyar evangélikusnak lenni nem erdélyi sajátosság. Hogy itt van a „nagy testvér”, és ennek felismerése mindenki számára gazdagodás. Az anyaországiaknak azért, mert megélhetik, hogy így teljes az egyház, nekünk pedig azért, mert az itt szerzett élmények erőt, bátorítást adnak, hogy lássuk, érdemes otthon is, kisebbségben is megélni evangélikus kereszténységünket magyar anyanyelvű közegben.- Már mint barcasági lelkésztől kérdezem: milyen helyzetben vannak az ott élő magyar ajkú evangélikusok, és melyek a legfőbb tennivalói az ott szolgálatot teljesítő lelkésznek?- A kisebbségi sors azt jelenti, hogy bár elsőrendű feladatunknak természetszerűleg a hitélet gyakorlását tekintjük, a gyülekezet a kultúra gyakorlásának helye is. Idetartozik az anyanyelv ápolása is. A mi feladatunk tehát az is, hogy biztassuk a hozzánk tartozókat: érdemes magyarságunkat nem feladni, arra büszkének lenni. Érdemes optimistán nézni a jövőbe még akkor is, ha ez korántsem könnyű. Itt szeretném megemlíteni azt is, hogy nekünk, erdélyi magyaroknak nagyon sokat jelent, hogy kettős állampolgárok lehetünk. Úgy érezzük, végre kaptunk egy kis jóvátételt az elmúlt majdnem száz év hányattatásaiért, nem is beszélve a 2004. december 5-én elszenvedett szégyenünkért. Az, hogy román polgártársaink úgyszólván az arcunkba nevettek akkoriban, hogy „lám, nem kelletek ti senkinek sem”, rettenetes érzés volt. Ehhez képest nagy változás, hogy érezzük: nem taszít ki minket az anyaország, sőt módunkban áll alakítani is a sorsát, mert jogosultak vagyunk választásra is. Igyekszünk ezt egyházi szinten is deklarálni. Nem másért, mint hogy szeretnénk méltók maradni elődeinkhez, akik meggyőződéssel képviselték az erdélyi magyar evangélikusság ügyét. Hogy csak egy nevet említsek: Szórády Lajos tatrangi lelkész-főesperesét, akinek közbenjárása jóvoltából alakulhatott meg a Romániai Zsinatpresbiteri Evangélikus-Lutheránus Egyház, melynek keretében mi is végezhetjük szolgálatunkat. Szűcs Petra Koszta István felesége, a szintén evangélikus lelkész Koszta Enikő társaságában Ha az „intelligens” termékek beszélni tudnának... Hétéves lányom a legtöbb ruháját, melyeket tavaly még javában hordott, kinőtte. Mit tehet ilyenkor az ember lánya? Új felvennivaló után néz. Ha a családból „örökölt” felhozatalban nincs olyan, amelyik megfelelő lenne az adott évszakra és az éppen aktuális méretre, akkor kénytelen a boltok polcain körülnézni. Ez meg is történik, kerül is néhány új textília a szekrénybe. Sietünk, öt perc van az indulásig. „Jaj, mit vegyek fel?” „Ha nincs más, legyen az új póló. Csak ne lenne rajta az a fránya cédula, gyorsan le vele, és már veheted is.” A cédula meg ott marad vala„Denk mit”- azaz:„ Gondolkodjunk együtt!” Vajon gondolkodunk ?! hol a ruhásszekrényen. Hasonló jelenetek a napok múlásával néhányszor megismétlődnek, már több kis papír is ugyanott pihen. Férjem egy szombati napon rendezi a gyerekszobát, és közben észreveszi a szekrényen éktelenkedő papírhalmot. Kissé ironikusan, de érezhető bosszankodással hangjában teszi fel a kérdést: „Nem lenne nagy baj, ha ezt a rengeteg ruhacédulát most kidobnám?” „Jaj nekem - gondolom -, nem lehetne valami olyan fityegőt kitalálni, amelyik a felvevés előtt hirtelen szublimál?” Nem sokkal ezután egy internetes hírre lettem figyelmes. A tudósítás egy bizonyos szabadalomról számolt be, mely egy nemzetközi innovációs verseny győztese lett. Éspedig nem másról volt szó, mint egy árcéduláról, melyet hordás előtt nem kell levenni a megvásárolt textiláruról, mert a mosógépbe téve víz hatására automatikusan mosóporrá válik. „Ez kellene nekem” - gondoltam. Még ugyanazon a napon egy tévéreklámra is figyelmes lettem, mely - ne vegye blaszfémiának az olvasó - egy olyan vécépapír megvásárlására kívánta ösztönözni a fogyasztót, amelynek gurigáját nem kell elvinni a kukáig, mert az a vécécsészébe dobva magától elbomlik. A vásárlásra felhívó szlogen pedig az volt, hogy ezáltal akár családi veszekedések sora is kiküszöbölhetővé válik. Kétségtelenül ügyes ötlet mindkettő. Nekem is jól jött volna, hiszen így elkerülhettem volna egy epés megjegyzést. Jobban belegondolva azonban mégis furcsa érzés lett úrrá rajtam. „Miféle világ az, ahol ezek a legfőbb legyőzendő problémák?” Tovább fejtegetve a gondolatmenetet azért arra is rá kellett jönnöm, hogy a cédulás szabadalomnak ökológiai szempontból van némi létjogosultsága. Az említett tudósítás beszámolt arról is, hogy a világon naponta hány tonna papírt gyártanak csak abból a célból, hogy cédulákként különböző ruhákra kerülhessenek. (És akkor itt gondolhatunk arra is, hogy nemcsak az újonnan vásárolt árukon lóg a kis papír, hanem az úgynevezett turkálók által kínált textíliákat is ilyen cédulákkal látják el.) Azután viszont egy másik szempont kerekedett felül bennem: „Nem lehet, hogy csupán olyan dolgokból csinálunk problémát, amelyek könnyűszerrel kiküszöbölhetők lennének egy kicsit környezettudatosabb gondolkodással?” Erről pedig eszembe jutott egy tréfás képeslap, melyet sok évvel ezelőtt láttam Németországban; magyar fordításban ez állt rajta: „A tanárok azok az emberek, akik olyan problémák leküzdésében segítenek, amelyek nélkülük nem is léteznének.” Nem ugyanerről van itt is szó - ezúttal komolyan - más kontextusban? Probléma lenne-e a vécépapír gurigájának kidobása, ha egy kicsit odafigyelnénk a dolgainkra és egymásra? Szükség van-e olyan, nyilván költséges és kevéssé környezetkímélő technológiák létrehozására, amelyek arra irányul-Miért is kellene azonnal megsemmisülniük, ha ilyen kreatívan is felhasználhatók? nak, hogy a felhasználó úgymond megvásárolja a már-már feleslegesnek mondható kényelmet? Az árcédulákkal kapcsolatban pedig talán még egyszerűbb a helyzet: nem lehetne azon a szemléleten változtatni, hogy a ruha nem is ruha, ha nincsen teleaggatva különböző papírokkal? Mindezen példák természetesen csak a jéghegy csúcsát képezik. Nehéz nem közhelyekben beszélni arról, hogy a fogyasztói társadalmat olyannyira jellemző felhasználói szemlélet - túl azon az egyáltalán nem elhanyagolható szemponton, hogy milyen károkat ejtünk ezáltal a természeten - milyen személyiségtorzulásokhoz vezet. Többek között a konfliktuskezelés terén. Ha már olyan világban élünk, ahol szinte elkerülhetetlen, hogy az ökológiai lábnyomunk - még ha próbálunk is tenni ellene - ne legyen irreálisan nagy, legalább azt ne hagyjuk, hogy a gondolkodásunkat is irreális mértékben deformálhassák. Tehát ne gondoljuk, hogy az eldobható vécépapír-guriga vagy a mosóporrá bomló árcédula fogja megoldani a konfliktusainkat. Mert ha az nincs, akkor majd lesz más. Konfliktusainkat igenis nekünk kell kezelnünk, nekünk kell gyarlóságainkkal felvenni a harcot. Mégpedig felnőtt emberek módjára. Nem gyermeteg lélekkel azt hinni, hogy majd a drága, „intelligens” termék megoldja helyettünk a gondjainkat.- gépéné -ZAVICSA ATTILA FELVÉTELE
