Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-08-24 / 34-35. szám
6 * 2014- augusztus 24-31. KULTÚRKÖRÖK Evangélikus Élet „...csak értelem és szorgalom árán tarthatod meg hazádat...” Száz esztendeje hunyt el „az utolsó polihisztor” ► „Ritka volt az olyan kényesen - már-már látványosan - becsületes ember az akkori magyar politikusok között, mint Herman Ottó... Mert ő ragaszkodott hozzá, hogy nem fogad el a pártkasszából egy fillért se. Se más kasszából... Kossuth ezért is sokra tartotta. Úgy gondolta: ha megérné valaha, hogy a függetlenségiek vehetik át a hatalmat, Herman Ottóra bizonyosan számíthatna. O kristálytiszta jellem, nem lehet rágalmakkal kikezdeni...”- olvashatjuk Herman Ottóról Varga Domokos közel öt évtizede írt művében. Herman minden túlzás nélkül „kristálytiszta jellem” volt. Az a jeles magyar tudós, akit rendkívül széles érdeklődése, elfoglaltságai mellett Kossuth Lajos leghűségesebb követőjeként tartottak számon, aki páratlan tehetségével, vasszorgalmával küzdötte fel magát igencsak alulról a „Hermanságig” a széles hazában való ismertségig. Eredeti nevén Herrmann Károly Ottó 1835. június 26-án látta meg a napvilágot az ősi arany-, ezüst- és vasbányászatáról, számos reneszánsz eredetű épületéről, no meg jeles személyiségeiről híres kisvárosban, Breznóbányán (ma Szlovákia, Brezno). Előtte olyan példaadó személyiségek koptatták a kisváros köveit, mint Chalupka János (1791-1871) evangélikus író, lelkész, püspökhelyettes vagy Kuzmány Károly (1806-1866) evangélikus püspök, teológiai tanár. „Tücsköt-bogarat összeszedett” Hermanék evangélikus hitben éltek. Az apa, Károly volt a breznóbányai kamarai chirurgus (felcser, sebész). A foglalkozásával járó szerény jövedelméből tartotta el soktagú családját. Szabad idejében a természetnek élt, előszeretettel „bogarászott” s korának kitűnő ornitológusaival tartotta a kapcsolatot. így nem csodálkozhatunk azon, hogy gyermekének figyelme is korán a természetre terelődött. A százhuszonöt esztendeje született, népszerű paleontológus, Lambrecht Kálmán (1889- 1936) írta kitűnő munkájában (Herman Ottó - Az utolsó magyar polihisztor élete és kora): „...vad természet volt, aki kerülte a társaságot, kereste a természet vadonját, tücsköt-bogarat összeszedett, fára mászott, madárfészket - nem szedett, de figyelt, és apja, a jó nevű ornithológus mellett megtanult madarat is tömni. Maradása sohasem volt otthon; amikor csak tehette, megszökött hazulról. Nyaranta az erdőt bújta, mezőt járta, a hegyvidéket barangolta be, télen irongált, csúszkált és korcsolyázott. Anyja, a meghűléstől féltve, egy ízben eldugta csizmáját - hogy otthon tartsa -, a kis Ottó tehát mezítláb futott ki a jégre. Effajta apró meghűlések mind hozzájárultak ahhoz, hogy hallása már egészen fiatal korában megtompult, idővel pedig csaknem teljes süketséggé fokozódott..." Sajnos valóban maradandó egészségkárosodást szerzett gyermekként, de nem keseredett el. Nagy lelkesedéssel vágott neki az iskolának, és Breznóbányáról való elköltözésük után is eminens maradt. A miskolci ágostai hitvallású esperesi középtanodában a rá igencsak nagy hatással lévő Máday Károly (1821-1870) evangélikus igazgató tanár, szuperintendens által kiállított bizonyítványa alapján: „Magyar Nyelv: kitűnő. Erkölcstan, egyházi történet, tértan: kitűnő. Szónoklattan, költészettan, latin remekírók, német nyelv, római történetek és régiségek: első osztály. Görög nyelv: első osztály után következő. Erkölcs: első osztály." Kátonadolgok 1848 forradalmi szele természetesen Miskolcra is eljutott. A miskolci nép - s vele együtt a tanulóifjúság - hamar a forradalmi tettek mezejére lépett; nemzetiszínűre festették az őrbódékat, az oskolában pedig Máday forradalmi verseket másoltatott és sokszorosíttatott az ifjakkal. Rövidesen a környékről önként jelentkező nemzetőrök, hazát védeni induló honvédek Vonulását lehetett látni. Köztük volt Máday is. Herman is követni akarta szeretett tanára példáját; megtudta, hogy fiatal ágyútisztogatókat keresnek a tüzérségnél. Megszökött. Az alig tizenhárom esztendős, gyenge, vézna fiút - atyja írásbeli beleegyezése hiányában - hazaküldték. Nem léphetett a tettek mezejére, nem lehetett Kossuth katonája, azonban rendkívül nagy figyelemmel várta a küzdelmekről tudósító híreket. A sikertelenség óriási trauma volt számára. Ettől kezdve már a tanulás sem érdekelte. Lakatosinasnak állt, majd a korompai gépgyár munkása lett. Nem szégyellte ezt, ám egyszer csak elhatározta, hogy továbbképezi magát, hátha mérnök lehet belőle. El is utazott a császárvárosba, be is ült a bécsi politechnikum tanulópadjába, de hirtelen félbeszakadt minden. Apja meghalt, odahaza a család súlyos megélhetési gondokkal küszködött, támogatnia kellett őket. Immár családfenntartóvá vált, hamar újabb állást vállalt; újfent lakatosmunkás lett belőle. Szabad idejében viszont előszeretettel ragadott tollat, ceruzát, szívesen rajzolt. De nem is akármiket: rovarokat, madarakat, a természet apró szépségeit. Ezért is kívánt mind többet a természetrajzi múzeum termeiben ücsörögni. Újabb akadály tornyosult elé: a kötelező katonai szolgálat. Negyvennyolcas vére nem vált vízzé: márpedig ő az osztráknak nem fog szolgálni - jelentette ki dacosan -, nem is fog megjelenni a sorozóbizottság előtt. A makacsság hamar visszaütött: szökevénynek nyilvánították, majd kényszerrel vitték be sorozásra. Ott meg gyermekkorából eredő nagyothallását titulálták szimulálásnak. Büntetésként nem kevesebb mint tizenkét év katonai szolgálatot róttak ki rá. Ezen időszakról figyelemre méltó részletességgel számolt be naplójában, később pedig Adriai képek címmel a Vasárnapi Újságban megjelenő tárcasorozatában. Hermanból az osztrák seregben nem lett elveszett ember. Amellett, hogy kellemetlen viselet volt számára a katonazubbony, hálát adott a sorsnak, hogy láthatta a dalmát tengerpartot, bejárhatta Fiúmét, Zárát, Raguzát. A szolgálatból való leszereléséig — mely nem tartott ki a büntető tizenkét évig - az ezredirodán írnokoskodott. A jól viselkedő leszerelő obsitos nem sokáig nyugodott. Hallva az újonnan fellángoló mozgalmak híreit, kész volt forradalmi zászlók alá állni a Milánó környékén harcoló olasz szabadcsapatoknál, majd lengyel földön az ottani meg a litván fiatalok által az orosz besorozás ellen kezdeményezett gerillaháborúban. Ám végül Herman elkeseredetten élte meg harcainak kudarcát, az oroszok véres megtorlását. Fényképész és égetni való lutheránus Fájó szívvel tért haza magyar földre. Most aztán már semmi sem akadályozta abban, hogy természetet járjon, halásszon, vadásszon, madarakat preparáljon, mígnem az akkoriban különleges „divatként” hódító technika meg nem ragadta... A gyorsan növekvő - elsősorban polgári - tömegigény kielégítésére zsáner-, portré-, páros és családi képek készítésére országszerte napfényműtermek nyíltak. Ő is akart ilyet nyitni. Két társával bele is fogott egy „fényirdai műtelep” kialakításába Kőszegen. Fényképészként kezdte járni a vidéket, az uradalmakat, a lelkészlakokat, a tanyákat, megörökítette a módos gazdákat és cselédeket, a papokat, a vándorcigányokat vagy éppen a legelésző nyájat. Mikorra tökéletesítette volna a fortélyokat, s belejöhetett volna a vállalkozásba, azzal kellett szembesülnie, hogy teljes ráfizetés az egész, társai pedig nem törték magukat az üzlet érdekében. Csőd fenyegetett, egyre égetőbbek lettek az anyagi gondok, sokat volt kénytelen koplalni... Mindezt addig, amíg össze nem találkozott egy számára rokon lélekkel, a megyei aljegyzőként ismert Chernelházi Chernél Kálmánnal (1822-1891), aki a tudásra különösen szomjazó öreg lokálpatriótaként minden fölös pénzét könyvekre költötte, s szabad perceiben imádott a természetben barangolni. Nagy terve is volt ennek a különleges nevű kőszegi úriembernek: ő akarta elsőként megírni városa monográfiáját. Herman egyből barátjául szegődött, estékbe nyúlóan diskuráltak, Chernél pedig sorban osztotta meg vele érdekfeszítő olvasmányait. Ottó habzsolta az új ismereteket: „Chernél Kálmán csak csodálkozott, mire vitte néhány hónap alatt.- Ha nekem ilyen fejem volna - mondogatta neki -, már rég megválasztottak volna római pápának!- Engem ez nem fenyeget - nevetett Ottó -, én lutheránus vagyok.- Az elég baj. Egy becsületes magyar ember vagy legyen pápista, vagy legyen kálvinista. De lutheránus! Igazuk volt a régieknek, amikor törvényt hoztak: »Lutherani comburantur!« (A lutheránusok égettessenek meg!) Én is ezt vallom. Csak hát már késő. Eljártak azok az idők. Ottó tudta persze, hogy ez a lutheránusirtó szándék csak az ő személyének szól. Őt akarta ugratni vele. Belement a játékba.- Hátha még nem volna késő? Bátyámuramnak annyi erdeje, annyi jó fája van. Rakassa meg azt a máglyát, én ráülök. Hadd örüljön a kőszegi nép, ilyet úgyis ritkán láthat” - szól ekképp Varga Domokos egy Herman számára igencsak tanulságos esetről. Ottó elképedve nézett az aljegyzőre, főként pedig akkor, amikor az kezébe nyomott egy helyi, száz évvel korábbi boszorkányperekről szóló iratköteget. Észveszejtőnek tartotta, hogy mire volt képes még őelőttük száz esztendővel is a vakhitű ember. Talán ettől fogva kezdett borzadni minden vakhittől, talán ezért akarta ettől kezdve leginkább a természet szeretetét hirdetni. Székelyföldi gyűjtőutakon A csődbe ment fotográfus válaszút előtt állt: valahogyan meg kellett élnie, meg kellett volna végre már állapodnia. De olyasmivel szeretett volna foglalkozni, amit végtére szerethet, ami érdekli. Chernél igénybe vette kapcsolatait: levelet küldött Kolozsvárra, ahol az ottani utolsó polihisztor, Brassai Sámuel (1797-1897) volt a legnagyobb hatással a közéletre. Bőd Péter (1712-1769) művének, Az Isten vitézkedő anyaszentegyháza (...) rövid históriájának nyomán itt végezte áldásos tevékenységét az Erdélyi Múzeum Egyesület. Itt kapott állást Herman: konzervátor lett. Kitörő lelkesedéssel vetette bele magát a munkába. Bebarangolta a Székelyföldet, gyűjtőútjainak eredményeként emlősökkel, madarakkal, hüllőkkel, halakkal, pókokkal, legyekkel, lepkékkel, darazsakkal gyarapodott a gyűjtemény. Ekkortájt még a szerelem is megérintette. Ám csalfa volt az idill, az öröm és a szerelem is... Újabb megélhetési gondok, újabb kétségek kezdték gyötörni, személyes konfliktusok nehezítették az életét. Mindjobban elvágyott Kolozsvárról. A végső lökést a távozáshoz kényes újságírói, illetve politikai megnyilvánulásai, kiváltképp a párizsi kommün eszméivel való azonosulása adta. Szerencséjére Pesten oltalomra talált, a Nemzeti Múzeumban nemcsak jövedelemhez, de szerény lakhelyhez is jutott. Élete hátralévő részét végre legfőképp a természettudománynak szentelhette. Köztiszteletre méltatva A Kárpát-medence szinte minden erdején, mezején, vizén megfordult, a Tátrára is felkapaszkodott. Szenvedélyesen gyűjtött tovább, közben megírta Magyarország pókfaunájáról szóló munkáját, a magyar halászat történetét, létrehozta és szerkesztette a Természetrajzi Füzeteket, számos könyvet adott ki. Kutatott, dokumentált a néprajz, a nyelvészet, a régészet körében; különösen az ősi hagyományok, a pásztorélet, továbbá a magyar nép arcai, jellemei felé fordult érdeklődése. Rajzkészségét sem vetette sutba, nemcsak természeti illusztrációkat, hanem politikai karikatúrákat is készített. Nyugalomra, kikapcsolódásra lillafüredi „Pele-lakjában” biztos családi háttérre pedig szeretett neje, Borosnyay Camilla (1856-1916) társaságában lelt. Még ha öregedett is, nem adott alább aktivitásából. A társadalmi állapotok jobbításáért nemcsak tudományos és újságírói tevékenységével igyekezett tenni, hanem a politika területén is mint az Országgyűlés több ízben megválasztott tagja. Kapcsolatban állt az agg kormányzóval: levelezett vele, illetve több ízben személyesen is felkereste őt turini „remeteségében” Ő is búcsúztatta. Óriási szerepe volt a Kossuth-kultusz megteremtésében. Az általa oly izgatottan, nagy reményekkel várt új század beköszönte nem hozott neki békességes öregkort. Balesetekből fakadó súlyos betegségek gyötörték, s akadályozták a további alkotómunkában. Az 1914-es, első háborús év utolsó napjait már nem érhette meg. 1914. december 27-én halt meg. Egy ország siratta. Evangélikus szertartás szerint temették el Budapesten, díszhelyen a Kerepesi úti temetőben. Végső nyugvóhelyre viszont csak szűk öt évtizeddel ezelőtt leltek porai miskolc-felsőhámori sírjában. # * * A „nagy szakállú polihisztor” elhunytának centenáriuma alkalmából emlékévet hirdettek hazánkban. Lebonyolításából tetemes részt vállalt a Vidékfejlesztési Minisztérium háttérintézményeként működő Nemzeti Környezetügyi Intézet. Dicséretre méltó kiállításokkal, koszorúzásokkal, fiataloknak szóló ismeretterjesztő alkalmakkal, vetélkedőkkel, érdekesebbnél érdekesebb programokkal hozzák közelebb a fiatalokhoz a szervezők Herman értékmentő példáját. Ne feledjük mi sem ezt az ezerarcú, nyílt szívű tudós evangélikust, szem előtt tartva máig ható gondolatait: „Jól tudod Te, édes Népem, hogy csak értelem és szorgalom árán tarthatod meg hazádat; hogy számbeli csekély voltodat csak eszed pallérozásával pótolhatod meg; hogy értelemből fakadó szeretettel kell közeledned mindnyájunk szülő anyjához, a természethez, mely alkotó, de romboló hatalmával is oktat, vezérel, hogy megtalálhassad a magad és cseléded kenyerét, hazád földjén boldogulásodat...” ■ Kerecsényi Zoltán
