Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-08-24 / 34-35. szám
Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2014. augusztus 24-31. » 5 AUGUSZTUS Múltidézés - jelen időben vekig se kiköpni, se lenyelni nem tudták. Mai szóhasználattal „lenyúlták” Szent István ünnepét, de bő negyven év sem volt elegendő, hogy elfeledtessék az államalapító nagy királyt. Jól tudták a helytartók, hogy hiábavaló lenne minden ilyen igyekezetük. Megoldhatatlan feladat lett volna még számukra is Szent István kiiktatása, s a szívük mélyén ők sem hitték, hogy alkotmányukat ünnepük akkor, amikor a Gellért-hegyről fellőtt tűzijáték-rakétákat csodálják a tömegek. Még a fővárosi helynevek is sokat mondanak: a Gellért tér és a Gellérthegy nevéből kimaradhatott a „szent” jelző, de a Szent István körút végig emlékeztethetett a nagy király hittérítő tetteire. Aczél György is tétlenül kellett tűrje, hogy lakása a Szent Istvánról elnevezett szép parkban van. A görögkeletiek is elismerik Szent István királyt, az ő személyisége kivételnek számít, pedig az országot nem Bizánc, hanem Róma felé közelítette. Számunkra, protestánsok számára a „szent” hitvallásunk szerint mindenképp közösséget jelent, de Szent István tisztelete sosem volt kétséges a szemünkben: nem könyörögtünk hozzá, de tudtuk mindig, hogy a mai napig hatnak tettei. Az nem lehet kérdés, hogy miért nem kapott kiemelkedő szerepet az elmúlt rendszerben az államalapítás és az apostoli múlt. Ez utóbbit nem kell magyarázni, a keresztény hitvilág sosem volt kedves a „tudományos szocializmusnak” hódoló urak számára, tehát a nyugati kereszténység elfogadtatása legfeljebb szükségszerűség lehetett az ő szemükben. Az államot pedig - emlékszünk még jól - csak ideiglenes formációnak tekintették, amelyet felvált majd egy magasabb értékű társadalmi szerveződés. Szent István tehát számukra a régmúlt volt, csak néhány száraz oldal a történelemkönyvekben. A Szent Korona hazatérését pedig csak tűrték, örömük nem volt őszinte. Annál érdekesebb a Szent Istvánkultusz újraéledése idején tapasztalt indulatáradat: a Szent Jobb tetemcafat lehetett, a Szent Korona pedig sapka. A Szent Jobb-körmeneten való állami részvétel ezekben a körökben totális elutasítással találkozott, szitokáradat zúdult a rendszerváltás idején megtartott első ilyen áüami alkalom szervezőire és résztvevőire. Az István, a király rockopera hatalmas sikerével sem tudtak mit kezdeni azok, akik sosem álmodtak a Szent István örökségére építkező jövőről. Álmuk nem volt szép akkor sem, ma pedig már mindenképp szertefoszlik a szabad piac mindenható voltát hirdető eszmeviláguk. Az augusztus 20-i ünnep néhány éve több halálos áldozatot követelő trópusi viharba torkollott, a felelősök mentegetése és mentegetőzése pedig jól mutatta, milyen csalárd volt az ünneplés szervezése azokban az években. Manapság már nem ebből az irányból érkeznek indulatos támadások: a hun magyarság elvakult hívei nevezik az államalapítót árulónak, aki szerintük tönkretette az ősi kultúrát, tűzzel-vassal irtotta a hitükhöz ragaszkodó magyarokat. Nem kétséges, hogy a vele szemben élethalálharcot vívó Koppány felnégyelése, a tisztes temetés megtagadása akkor sem volt megszokott ítélkezés. A nagy király államalapítása azonban bizonyára csak ilyen szigorral volt lehetséges, Vazul megvakítása pedig kegyelemnek számíthat, hiszen a merénylő büntetése amúgy halál lett volna. A király halála után hosszú ideig tartó zűrzavar múltán Szent László szilárdította meg a középkori államot. A Szent István-i szigorú törvénykezés, az Intelmek szelíd elvei nélkül aligha lett volna ez lehetséges, és István király kultuszát sem lehetett volna sikerre vinni. Az első király öröksége biztos alapokra, a kereszténységre épült, akkor ezért élhette túl a magyarság a német és besenyő támadásokat. Az 1938-ban, Szent István halálának kilencszázadik évfordulóján megtartott emlékév jól mutatja, hogy milyen élő volt akkor az államalapító tisztelete. Még igazán szépek voltak a bélyegek, nem voltak lepedőméretű és szabálytalan formájú sorok és blokkok. Mi nagybátyám ajándéka jóvoltából az 1938-ban kiadott jubileumi bélyegsorokat nézve döbbenhettünk rá, mit jelentett Szent István apáinknak, nagyapáinknak. Hogy milyen mélyen hathat Szent István öröksége, azt leginkább a csángó népénekek tükrözik. Idegen nyelvi környezetben, idegen papok misézése ellenére is megmaradtak a Szent Istvánhoz szóló énekverseik, könyörgéseik. A messzi Csángóföldön, Pusztinán pedig Szent István alakját szép oltárkép idézi fel - kész csoda, hogy megmaradhatott. A történelemkönyvek ilyen ismereteket nem adtak, Szent Istvánt csak családi szájhagyomány örökíthette át az évszázadok folyamán. Családunkban Szent István ünnepe mindig közvetlenül hatott: édesanyám augusztus 20-án született, s nem véletlenül kapta a legitimizmusban reménykedő nagyapámtól a Stefánia nevet, bátyám pedig szintén nem véleüenül lett István. Augusztus 20-a nagy ünnep volt nálunk: születésnapi ajándékozással, balatoni szederszedéssel, görögdinnyézéssel. Tűzijátékot mi, Balatonon nyaraló gyerekek akkortájt csak filmhíradókban láttunk, de igazán sosem hiányzott. Amikor pedig a Balatonról hazaautózva hallgattam Sík Sándor drámájának rádióváltozatát Szent István végnapjairól, végképp közel került hozzám az ország sorsáért aggódó s a halálra készülő király. Mindenkit arra kért, hogy őrizzék meg a kereszténység „zsenge vetését” Negyven évig tartó pogány uralom és huszonöt év átmenet után ma sincs szebb feladat. ■ B. Walkó György A kenyér illata Minden évszaknak megvan a maga számomra kedves illata. Szeretem az őszi avar, a csillagfényes, fagyos téli éjszaka és az eső áztatta tavaszi föld illatát. A nyárhoz két illatélményem is fűződik, mindkettő még gyermekkori, szünidei. Hatéves koromtól érettségiig nyaranta legalább egy hónapot, olykor kettőt is a gránicon túli Szatmárban töltöttem, apai-anyai nagyszülőknél vakációzva. Mivel már hétéves koromban jól tudtam olvasni, kedves estvéli elfoglaltságommá lett apai nagyszüleim szerény házi könyvtárának böngészgetése. Tizennégy éves koromra aztán végigolvastam az összes fellelhető Tamási-, Nyirőmeg Wass Albert-kötetet. Nekem életre szóló élményt jelentettek s jelentenek ma is. Ha semmi más érdemük nem volna nevezett íróknak, csak az, hogy nemzedékekkel szerettették meg az olvasást, már ezért is méltányolandó munkásságuk. De a kezdet kezdetétől fogva tart a könyvek illata is, s tán ezért van, hogy ha kézbe veszek egy új kötetet, először beleszagolok. A másik, még ennél is régibb s erősebb illatélmény a frissen sült kenyéré. Olyan korban élhettem, amikor még három asszonynemzedék varázsolta asztalunkra a mindennapit. Anyai dédnagyanyám hajnalban sütött. Hogy mikor dagasztotta s kelesztette, arra már nem emlékszem, de arra igen, hogy gyakran ébredtem friss kenyérillatra. Reggelire meg megkaphattam a „galambot” azt a kis vekni alakú, kétoldalt késsel ívesen meghasított, egyik végén két kukoricaszemmel fejet formázó kenyérfélét, amelyet a maradékból, a vakarából formázott Ágnes mama, s a tüzes kemencében valóban madárformát öltött. Nagymamám csak sátoros ünnepeken süthetett otthon. Az ő nemzedékének munkaerejével s idejével már javarészt a kollektíva (Romániában így hívták a termelőszövetkezetet) rendelkezett, de akkor is minden héten kétszer került friss kenyér az asztalra. Otthon megdagasztotta, megkelesztette, végül szakajtókosárba tette - vászonkendővel szépen leterítve - a sütnivalót, majd nagyobb unokáira bízta, akik aztán a megbeszélt időpontra kis kerekes kocsin elhúzták a pékségbe. Amíg kisültek a kenyerek, a fiúk bandáztak, a lányok fogócskáztak, de leggyakrabban sutyorgással töltötték az időt. S milyen jó volt törni egy kicsit az illatos, még forró kenyérből - minden otthoni tilalom ellenére -, utána meg inni egy jót az artézi kút vizéből. Még édesanyám is dagasztott kenyeret, s gyakran énekelt közben zsoltárokat, dicséreteket meg leánykorának kedves dalait - ilyenkor talán túloldali szülőfalujára gondolt. A Hadd menjek, Istenem... volt a legkedvesebb számára, mert azt szinte mindig elővette. Kemencénk ideát nem lévén, szívességből a szomszéd néni sütötte ki sajátjával együtt a mi kenyerünket is. Irma néni különleges béleseket készített emellett, hol káposztával, hol meg édes tengerikásával töltötteket, melyek ízére s illatára mindmáig emlékszem. Ha megcsapja orromat ez a mással össze nem téveszthető, friss kenyérillat, megállók ma is, legalább egy percre, s ilyenkor emlékezetem vetítővásznára idézem boldog gyermekkorom rég elsüllyedt világát. Hallom, olvasom, hogy augusztus húszadikára - nagyszerű közadakozásból - elkészült újra a magyarok kenyere, s nagyobb is, mint a tavalyi. Kívánom, hogy jusson belőle mindenkinek - legalább egy madárkányi! ■ OzSVÁTH SÁNDOR
