Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-08-24 / 34-35. szám
2 -m 2014. augusztus 24-31. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica Úr Jézus Krisztus! Látod, milyen nagy szükségünk van a te bűnbocsátó kegyelmedre. Nélküled az életünkben minden romba dől, szétesik, meghal. A szívünk tele van békétlenséggel, erőtlenséggel, pártoskodással, meg nem értéssel. Bűnünk következménye, hogy ember emberre, nemzet nemzetre támad gondolatban, szóban és tettben. Palesztinában, Ukrajnában, Irakban egyre több emberéletet követelnek az önigazságok és az önigazolások viszályai. Te szabadítóként jöttél a háborúságokkal megkötözött világba, hogy beragyogd a halál sötétjét, hogy ördögi köreinkből oldozz minket. Kérünk téged, hozd el békességedet és a megbocsátás örömüzenetét a harcoló felekhez. A te fényed oszlassa a gyűlöletet, és gyógyítson ott, ahol csak az elhordozhatatlan sebek fájdalmai uralkodnak. Teremts ott békességet, ahol a széthúzás az úr! Te fékezd meg a gonosz pusztító erejét. Irgalmazz nekünk! Megszentelő, megerősítő áldásodat kérjük egyházadra, gyülekezeteinkre is. Te azért jöttél, hogy bizalomra ébressz sokakat mennyei Atyánk iránt, mert nélküle mind halottak vagyunk bűneinkben, hitetlenségünkben. Nem akarod, hogy kárhozatban legyen részünk. Ezért a szeretetedért kérünk, küldd el Szentlelkedet, hogy tanítványaid bizonyságtételein keresztül egyre többen hallhassák meg evangéliumod drága üzenetét. Teremtsd meg sokakban a hit csodáját, hogy egyre többen ismerjék fel benned életük megváltóját, Krisztusát! Te készíts ezekhez a szolgálatokhoz alkalmakat, helyeket! Tégy bennünket is alkalmassá a szolgálatra. Látsszon meg életünkön is, hogy nem e világból, hanem a te kegyelmedből vagyunk, élünk! Te adj nekünk ehhez a küldetésünkhöz hitet, bátorságot és erőt! Szeretetedbe ajánljuk legkisebb közösségeinket, a családjainkat is. Te maradj velünk a szabadságunk ideje alatt is. Add, hogy kikapcsolódásunk közepette ne csupán önmagunkra és egymásra, hanem rád is figyeljünk, hogy igazán töltekezhessünk. Légy velünk, hogy a pihenéskor is arra törekedjünk, ami kedves előtted, amiben növekedhetünk. Add, hogy most is a te neved drága ismeretére nevelhessük gyermekeinket, hogy az ő életükben is te légy az Úr. Te őrizd meg szeretteinket a testi, lelki veszedelmektől. Ragyogtasd ránk szeretetedet. Jöjj, Jézusunk! Ámen. SEMPER REFORMANDA „De amikor azt tanácsolod, hogy a keresztyének minden körültekintés nélkül fáradozzanak munkájukban, s arra szólítod fel őket, hogy az örök üdvösség elnyerésének kérdésében legyen számukra közömbös, hogy mire képesek, és mire nem - ez már valóban megbocsáthatatlan. A keresztyének ugyanis nem fogják tudni, hogy mit tegyenek, ha nem tudják, hogy mire képesek. Ha pedig nem tudják, hogy mit tesznek, képtelenek lesznek a bűnbánatra, amikor vétkeznek. A bűnbánat nélkül azonban vétkük megbocsáthatatlan. íme, ide vezetett a te híres, mértéktartó és mindent és mindenkit elbizonytalanító teológiád!” H Luther Márton: A szolgai akarat (Jakabné Csizmazia Eszter, Weltler Ödön, Weltler Sándor fordítása) SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 10. (JERUZSÁLEM) VASÁRNAP - JN 8,21-30 Nézz a keresztre! „Ti lentről származtok, én pedigfentről származom; ti e világból származtok, én nem e világból származom. Ezért mondtam nektek, hogy meghaltok bűneitekben: mert ha nem hiszitek, hogy én vagyok, meghaltok bűneitekben” Kemény beszéd. Ezen a vasárnapon évről évre arról emlékezik meg az anyaszentegyház, hogy Kr. u. 70-ben beteljesedett Jézusnak a mai nap óegyházi evangéliumában (Lk 19,41-48) olvasható, Jeruzsálemről szóló próféciája. Titus légiói hosszú és keserves ostrom után 70 augusztusában elfoglalták Jeruzsálemet; a várost elpusztították, a templomot lerombolták és felégették. Idén János evangéliumából olvassuk fel Jézus szavait, amelyek az akkori hallgatóságra nézve Jeruzsálem pusztulásának napján váltak valóra. A Jézussal vitatkozó, őt mindenestül elutasító írástudókról és farizeusokról, a nép vallási és szellemi vezetőiről van szó, akik nem ismerték fel Jézusban az Istentől küldött Messiást, ezért azon a napon bűneikben kellett meghalniuk. Elutasításuk egyik fő oka az volt, hogy Jézus az isteni hatalmát és küldetését nem a rómaiak kiűzésével akarta bizonyítani. Ezért a leghazugabb vád alapján - mint „Róma elleni lázadót” - halálra ítéltették Pilátussal, és helyette olyan messiást vártak, aki valóban szabadságharcot indít a rómaiak ellen. Ez a várakozásuk a Kr. u. 65-ben kirobbant - a Josephus Flavius művéből „zsidó háborúként” ismert - szabadságharc idején már-már beteljesülni látszott. Hiszen a római légiók éveken át a Rómában dúló és a birodalomnak kevés híján végső pusztulását okozó polgárháborúval voltak elfoglalva. Ezért nem volt se idejük, se lehetőségük a Jeruzsálemben elszigetelődött római helyőrséggel, de még a segítségére siető szíriai prokonzul seregével is könnyen leszámoló és a Júdea függetlenségét kinyilvánító szabadságharcosok ellen komolyabb erőt összevonni. Erre csak 70-ben kerülhetett sor, amikor Vespasianus Rómában konszolidálta a hatalmát, és fiát, Titust bízta meg a zsidó szabadságharc leverésével. Ekkor szinte szó szerint beteljesedtek Jézusnak a virágvasárnapi bevonuláskor Jeruzsálemről mondott szavai: „Bárfelismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el van rejtve a szemeid elől. Mert jönnek majd reád napok, amikor ellenségeid sáncot húznak körülötted, körülzárnak, és mindenfelől szorongatnak; földre tipornak téged és fiaidat, akik benned laknak, és nem hagynak belőled követ kövön, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét’.’ (Lk 19,42-44) De vajon beteljesült-e Jézus másik jövendölése: „Amikorfelemelitek az Emberfiát, akkor tudjátok meg hogy én vagyok..!’? Jézus akkori vitapartnerei - úgy tűnik - nagypénteken sem ismerték fel, hogy Jézust valóban Isten küldte, és Isten mindvégig vele volt, mert mindent Istennek engedelmeskedve tett. Nagypénteken csak a két lator egyike és a kivégzést felügyelő római százados ismerte fel, hogy Jézus ártatlanul, igazként hal meg, illetve hogy ő Isten országának királya, Isten Fia. A lator és a századós nyomán aztán az elmúlt kétezer év hívő keresztényei is a Golgota keresztjére tekintve vallják, hogy Jézus valóban Isten Fia, és az ő tanítása Isten tanítása, amelyet a hívőknek egész életükben követniük kell. Jézusnak ez a jövendölése tehát másokon teljesült és teljesül be, mint akiknek mondta. Amíg az ítéletes prófécia azokon vált valóra, akik hallották, addig az üdvösség ígéretét hordozó prófécia nem a hallgatóin teljesül, hanem azokon, akik hisznek benne. Jézus ítéletet hirdető kemény szavai nem olyanok, mint a nehéz kő, amely repül, és „ki tudja, hol áll meg s kit hogyan talál meg” Hanem a megkeményedett szívű írástudók és farizeusok Istentől elhatározott végzetét hirdeti: „meghaltok bűneitekben”. Az üdvösség ígéretét hordozó prófécia ezzel szemben a végső ítélet napjáig, illetve halála órájáig minden embernek szól: a Krisztus keresztje alatt, a Krisztus keresztjével szembesülve fölismerheti az igazságot, megtérhet, és örök életet nyerhet. Amíg Jézus egykori ellenfelei elől Isten döntése nyomán már el volt zárva a megtérés lehetősége, el lett rejtve előlük a békességre vezető út, mert nem ismerték föl meglátogatásuk idejét, addig mindenki másnak élete végéig, illetve a végítélet napjáig nyitva áll az út a Krisztus keresztjéhez, az igazság megismeréséhez, a megtéréshez és az üdvösség elnyeréséhez. De egy bizonyos: ezen az úton a Krisztus keresztje, a Krisztus keresztjével lélekben átélt szembesülés nem kerülhető meg. Aki akár fenyegetéssel, akár egyoldalúan csak a feltámadott Krisztusra fókuszáló szép ígéretekkel másoknak a Krisztus keresztjéhez vezető útját torlaszolja el, az az üdvösségükhöz vezető egyetlen lehetséges utat állja el és rejti el a szemük elől. Pál apostol nem véletlenül írta a korinthusi gyülekezetnek: „...úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről!’ (íKor 2,2) És azt is pontosan tudta, hogy a galáciai gyülekezetnek miért kell ilyen szemrehányást tennie: „Ó, esztelen galaták, ki igézett meg titeket, akiknek szeme előtt úgy írtuk le Jézus Krisztust, mintha közöttetek feszítették volna meg?” (Gál 3,1) Bár eldöntött tényként Jézus csak az akkori vitapartnereinek hirdette az ítéletet, de ez nem azt jelenti, hogy ne lettek volna és ne lennének minden időben olyanok, akik bűneikben halnak meg. De nekik ez nem az Istentől elrendelt végzetük, hanem annak következménye, hogy - akár önhibájukból, akár másokéból - egész életükben elkerülték a Krisztus keresztjével való szembesülést, vagy ha felnéztek a keresztre, akkor mégsem ismerték fel Jézusban az Istentől küldött Megváltót, és nem hittek benne. Hogy nekünk, akik ma élünk, mennyi időnk van még, hogy a Krisztus keresztjével lélekben szembenézzünk, és utána az üdvösséges következtetéseket levonjuk, azt egyikünk sem tudja. Ezért számunkra egészen biztos, hogy ma van az a nap, amikor nem szabad megkeményíteni a szívünket, ha a kereszt igéje szól hozzánk. ■ Véghelyi Antal A VASÁRNAP IGÉJE „Emlékezzél, hogy mi történt, Uram, mirajtunk...” Kevés történelmi esemény hagyott közvetlen nyomot az egyház liturgikus életében. Az egyik ilyen a Szentháromság ünnepét követő tizedik vasárnaphoz kapcsolódik, amelyen hagyományosan Jeruzsálem és a templom pusztulására emlékezünk. Maga az esemény Kr. u. 70. augusztus 10-éhez köthető, amikor Titus légiói döntő és sikeres rohamot intéztek a Róma ellen fellázadt zsidók által erődítményként használt jeruzsálemi templom ellen. A jól működő hadigépezet - miként azt a később apja, Vespasianus székébe ülő Titus római diadalívén is láthatjuk - legázolta az elcsigázott védőket. A túlélőket rabságra vetették, a várost földig rombolták, és innentől kezdve Jeruzsálem helyén egészen a Római Birodalom bukásáig csupán Aelia Capitolina katonai tábort jelezték a térképek. Mivel hosszú időn keresztül pünkösdöt követően az egyházi esztendőben mindössze egy „ünneptelen” félévet láttunk, ezért Jeruzsálem pusztulásának legfeljebb érintőleges reflexiói tükröződnek korábbi liturgikus gyakorlatunkban. Az Agendában például a vasárnap bevezető zsoltára az 55. zsoltár mondataiból összeállított „montázs”, amely a nehéz helyzetben lévő ember imádságával szólítja meg Istent. A vasárnap témáját összefoglalni hivatott - ezúttal az Istennek tetsző könyörgésről szóló - kollekta imádságba is legfeljebb beleérthetjük a figyelmeztetést, amelyre Jeruzsálem pusztulásának képe hív minket. A Liturgikus könyv introitus zsoltára már hagyományosan a Jeremiás siralmaiból vett képekkel tárja elénk a pusztulást, ráadásul oly módon, hogy abban egyértelműen Istennek a vele szembeszegülő választott nép feletti ítéletét kell látnunk: „Emlékezzél, Uram, mi történt velünk, tekints ránk, és lásd meg gyalázatunkat! Az Úr akarta, hogy lerombolják Sión várfalát, feldúlta hajlékát, lerombolta ünneplése helyét. Elvetette oltárát az Úr, elhagyta szentélyét, odalett Sión leányának minden ékessége. Véghezvitte az Úr, amit eltervezett, valóra váltotta, amit megmondott.” (A zsoltár helyett akár 403. énekünk - az „Emlékezzél, hogy mi történt, Uram, mirajtunk...” kezdetű - is énekelhető ezen a napon mint részben ezen igék parafrázisa.) A zsoltár antifónája, keretverse ugyanakkor azt a reménységet is felvillantja, amelyet Krisztus népe - a Krisztust elvető Jeruzsálemmel szemben - bátran a magáénak tudhat: „Szeret az Úr, azéít nincs még végünk! Irgalma nem fogyott el, megújul reggelre kelve.” A kollektában - átformálva az Agenda egyik szövegét - arra kérjük Istent, aki megengedi, hogy házában összegyülekezzünk: „Ébressz bennünk hitet, hogy megbecsüljük a helyet, ahol igédben és szentségeidben találkozol velünk.” Ez a megfogalmazás teszi nyilvánvalóvá, hogy itt nem egyszerűen a templom épületéről van szó, hanem a bennünket megszólító Isten, illetve az ige komolyan vételéről, ami nélkül a választottak akár el is pusztulhatnak. Nem a gondosan felújított templomok, hanem az Ige által újjászületett szívek jelentik a menedéket Isten haragja elől! A vasárnapra ajánlott általános könyörgő imádságban azért esedezünk, hogy „törvényedet és evangéliumodat mindig komolyan vegyük” illetve hogy „ne engedd, hogy az evangélium világosságától elforduljunk, a magunk útját járva hűtlenül megtagadjunk, és kemény szívvel lázadozzunk ellened". Isten tisztán értett - tehát Krisztus személyéhez és keresztjéhez kötött! - igéje nélkül nem maradhat meg a hívők közössége. E gondolat jegyében érthető az is, hogy a Liturgikus könyv imádságai között - bár ez némelyek szemében bizonyára érzékeny kérdés - helyet kap a zsidóságért való könyörgés is: „Add, hogy az üdvözítő Krisztusban felismerjék a Messiást, és benne megtalálják a békesség útját.” Krisztus nélkül ugyanis az egykori választottság haszontalanná, sőt veszedelmessé vált az Ószövetség népe számára, és így egyfelől üldözöttekké lettek, másfelől viszont - miként éppen napjaink híradásai is mutatják - az erőszak és a békétlenség (egyik) forrásává. Isten hívása ellenére a választott nép még nem érte el célját, mert az egyedül Krisztusban teljesedhet be. Jeruzsálem romjai pontosan erről a Krisztus nélküli árvaságról prédikálnak. Fontos odafigyelnünk Jeruzsálem pusztulásának emléknapján erre a figyelmeztetésre a Krisztus keresztjében rejlő reménységgel együtt. Amint Az egyházi év útmutatása című könyvében a 20. század nagy liturgusa, Jánossy Lajos összefoglalta: „Krisztus gyülekezetéből is vezet út a kárhozatba, ha megvetjük Krisztus kegyelmét, aki itt j ár-kel közöttünk az Igében és a szentségben, és keres bennünket, hogy magánál, az anyaszentegyház ölén megtartson! Az, ami Jeruzsálemen 70-ben beteljesedett, Isten ítéletének végrehajtása volt egy hitetlenségében megátalkodott nép felett. A test szerint való Izrael történetének rettenetes példája indítsa szüntelenül az egyház népét Isten színe előtt a kegyelem éhezésére: vigyázz, Isten-látogatás van, egyetlen elszalasztott alkalom se tér vissza többé!” ■ Tubán József RÉGI-ÚJ LITURGIKUS SAROK
