Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)

2014-08-17 / 33. szám

8 ■m 2014- augusztus 17.

PANORÁMA

Evangélikus Élet

H

i

á

n

y

c

i

k

k

Nagyon zajos, lármás világban élünk. A repülőterek közelében lakók szinte megszakítás nélkül alig is hallják a saját hangjukat. Köz- és vasutak mellett élők tesznek gyakran kísérletet, hogy hozzászokjanak az ablakuk alatt elszáguldó járművek dübörgő zajához. A végén beletompulnak. Zajos az utca, a munkahely. Van, akinél szünet nélkül szól a rádió, be van kapcsolva a tévé. Nem kevés idősebb pedagógus hagyja el idő előtt a pályáját, mert idegei nem viselik már el a tanulók lármáját. Sok fiatal még a hangversenyt is csak akkor szereti, ha a hangereje az elviselhetőség határát messze túllépte. Miniszter fenyegette meg sztrájkoló ellenfeleit olyan ordítással előadott hordószónoklattal, hogy kénytelenek voltunk halkabbra állítani a tévét.

Zaj, lárma, hangoskodás, ordítás. Kutatások állapították meg, hogy például az amerikai ifjúság igen nagy százaléka hallássérült, még mielőtt elérné a felnőttkort, s nyilván európai társaikkal sem más a helyzet. Hiánycikk a csend felbolydult világunkban.

% * *

Megpróbáltam utánanézni, mit is mond a csendről a Szentírás. Első pillanatra csalódást okozott, hogy sem az Ó-, sem az Újszövetség nem „értekezik” a csendről. Sőt: az Ószövetség héber s az Újszövetség görög nyelvének egy-egy ritkán használt szava van a csend szóra, és ez mind a kettőben csak egyszer fordul elő. Salamon részesül abban az isteni ígéretben, hogy békességet és csendet kap uralkodása idejére (szeketh - iKrón 22,9). Timóteus pedig mesterétől azt az utasítást kell megszívlelje, hogy a Krisztus követői fáradhatadanul imádkozzanak a politikai felelősökért, „hogy nyugodt és csendes életet élhessünk.. .” (éremosz - íTim 2,2).

Hát ez bizony nem sok a csend kérdésével kapcsolatban! De eszembe jutott egy ismert zsoltárvers: „Csendesedjetek el.. ’.’(Zsolt 46,11) Ez a mondat pedig abban a zsoltárban olvasható, amely ezzel fejeződik be: „A seregek Ura velünk van, Jákob Istene a mi várunk’.’ Ebből nem nehéz rájönnünk, hogy Luther Márton erre építette fel gyönyörű énekét, amely mintegy a reformáció himnuszává lett: „Erős vár a mi Istenünk...”

Fontos tehát látnunk, hogy az elcsendesedésre való felhívás - vagy talán parancs - mindenképpen az Istenhez kapcsolódik. Nyilván így értjük meg a maga mélységében Jézus időnkénti „elvonulásait” is: ott egymagában, csendben kereste mennyei Atyjával a kapcsolatot. Különben az evangéliumok szerint körötte mindig történt valami, ami sok beszéddel, zajjal, lármával, sőt félreértéssel és meg nem értéssel járt. Ebből „menekült” el az Úr, hogy Isten előtt elcsendesedve erőt kapjon további munkájához. Nem csoda hát, hogy amikor a csendből visszatért tanítványaihoz, ugyanezt ajánlotta nekik is:„. ..amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz... Amikor imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, mint a pogány ok..!’ (Mt 6,6-7)

Tudom, a két idézet egyikében sincs a csend szó. De ha engedelmeskedem Jézus kérésének, akkor úgy imádkozom igazán, ha csendben állok meg Isten előtt. De semmiképpen nem tartok neki bőbeszédű értekezést. Ennek engedelmeskedve mondta a reformátor, hogy a gyónásnál egyáltalán

nem fontos a bűneim részletes felsorolása. Annál fontosabb viszont a bibliai vallomás: „Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek!” S aztán csendben figyelek rá.

# *

Az elmondottakból már arra is következtethetünk, hogy a csend nem azt jelenti, hogy semmi nem történik. De a csend feltétele annak, hogy meghalljuk Isten feloldozó bűnbocsánatát, és így szoros kapcsolatba kerüljünk vele. És ez nem is olyan egyszerű!

Sok évvel ezelőtt úgynevezett meditációs napokat tartottam fiatal német lelkészkollégáknak a Fekete-erdőben. Nekünk, lelkészeknek és lelkipásztoroknak, akiknek hivatásával, szakmájával együtt jár a beszéd, a kommunikáció, nekünk igen nehezünkre esik, hogy éppen a meditációhoz elengedhetetlenül hozzá tartozó szótlanságra, a hallgatásra, a csendre „rászokjunk” Kezdő lelkész koromban biztosan sok tanácskérőt ábrándítottam ki, vagy okoztam neki csalódást, mert úgy gondoltam, elég, ha én beszélek, s a tanácsomat kérő hallgat. Nos, a feketeerdei kísérlet után is több résztvevő vallotta be, hogy lelkileg is sokat nyert a három nap alatt, de a csend, a hallgatás nehéz feladat volt számára...

Hát nem ez legtöbbünk tapasztalata is? Zajos világunkban mindig tennünk, csinálnunk kell valamit, minden időnket aktivitással kell maradéktalanul kitöltenünk, nem lehet „üresjárat” ez az elvárás! De valljuk be, hogy sokszor könnyű a dolga a világnak, nem kell, hogy ránk erőltessen bármit is. Ha nincs is ez a külső kényszer, mi magunk is mindent elkövetünk, csak csendben ne kelljen maradnunk!

Gondoljunk csak a technikai kelléktárunkra: nem nehéz eszközöket találnunk, hogy egyetlenegy gombnyomással végleg elűzzük közelünkből a csendet! Valószínűleg minden ilyen lépéssel megfosztjuk magunkat az annyira fontos pihentető és termékeny alkalomtól.

• * %

„Csendesedjetek el...!” Ez a felhívás továbbra sem hagyott nyugtot, és tovább kellett kérdeznem. Rájöttem, hogy az a héber szó (rápáh), amelyet fordítóink az elcsendesedés szóval ültettek át nyelvünkre, eredetileg azt jelenti, hogy „megszűnni valamitől, valamit abbahagyni”

Csend tehát ott lehetséges, ahol abbahagyunk beszédet, tevékenységet, lázas sürgés-forgást. Bebizonyosodna akkor, hogy míg a beszéd, a cselekvés aktív-produktív állapot - amellyel ma az emberek értékét mérjük! -, addig a csönd által passzivitásra, semmittevésre vagyunk ítélve? így érti ezt a jelenkori szótár is: „A csend olyan állapot, amelyben zaj, hang nem hallatszik.” Tehát semmi nincs „benne”. Tényleg üresjárat a csend? Semmire sem való, sőt esetleg káros is lehet?

Azt gondolom, hogy erre a kérdésre választ kapunk, ha ennek a zsoltárversnek az egészét egyvégtében olvassuk: „Csendesedjetek el, és tudjátok meg hogy én vagyok az Isten!” (11. v.) A 46. zsoltár Istent nemcsak hatalmáért, földet megrázó mennydörgéséért és erejéért dicsőíti, hanem főleg azért, mert ez a hatalmas Isten a parányi embér rendelkezésére áll mint „oltalom és erősség, mint biztos segítség a nyomorúságban” Különben a zsoltár harcias hangja abban csúcsosodik ki, hogy már csak a segítése, gondoskodása miatt sem érdemes kikezdeni ezzel az Istennel, nem szabad lebecsülni őt, sőt idegen „istenségek” után futkosni a vele való kapcsolattartás helyett. Mintha csak ezt mondaná: szűnjetek meg örökösen kételkedni az ő gondviselésében, segíteni akarásában, velünk való törődésében!

Sőt egyes magyarázók még továbbmennek. Szerintük ez felhívás lenne mindenféle hamis istenséggel való kacérkodás azonnali megszüntetésére. Mi más lenne a parancsolat is, ha nem ez: „Ne legyen más istened!” Ne futkoss eszeveszetten loholva Ponciustól Pilátusig - egyik valláspóüéktól a másikig -, és ne vesztegesd el az idődet hiábavalóságra. Maradj csendben, és „tedd le a fegyvert”! Mert Istenedben megbízhatsz teljes szívvel.

Hát nem elgondolkodtató ez, ha mai helyzetünkre tekintünk ebben a világban? Hány kortársunk kergeti a boldogság kék madarát, épít fellegvárakat, keresi a csiklandozó misztériumokat, foglalkozik ködös tudományoskodással, és csalódásból csalódásba rohan, csak ne kelljen maradéktalanul a sokat ócsárolt, kinevetett, nem létezőnek is kijelentett Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyjával számolni?!

Ö nem tiltakozik hűtlenségünk, idegen istenségek utáni rohanásunk miatt. Ő vár csendben. Hátha észre térünk. Illés próféta is így menekült, mert úgy érezte, hogy bár ő az igaz Isten ügyéért égett, Isten nem nyújt neki elég garanciát. Igazán honorálhatta volna ezt Isten, saját kezével verhette volna le az őt üldöző ellenségeit. Illés duzzogva bújt el hát egy barlangban, de Isten ott is utolérte. Illés szemrehányást tett neki, Isten mégis maga elé állította. Elvonultatott előtte vihart, földrengést és tüzet, de Illés nem ezekben látta meg Istent. Hanem a végre előtte elvonuló „csendes és szelíd” szellőben. Ez a csend adta meg Illésnek az erőt ahhoz, hogy újra nekiinduljon, és teljesítse azt, amivel Isten megbízta.

Emlékezzünk arra az esetre, amikor Jézus tanítványai legszívesebben pusztító tüzet kértek volna egy samáriai falura, mert lakói nekik és Jézusnak nem akartak szállást adni éjszakára. Ám Jézus távolról sem gondolt arra, hogy kötélnek álljon. Mert az ő szerető Atyja nem a bosszúállás ura, hanem a csendben megbocsátó és szerető Isten. Gondolhatunk itt a költő szép verssorára is: „Mikor a lelkem roskadozva vittem, / Csöndesen és váratlanul / Átölelt az Isten.” (Ady: Az Úr érkezése) Vagy Paul Gerhardt szép énekére: „Légy csendes szívvel, légy békével, / Bízzál, ember, az Istenben! / Nála van öröm nagy bőséggel, / Vele célhoz érsz mindenben. / Ő minden áldásoknak Atyja, / A bút örömre fordíthatja: / Légy csendes szívvel!” (EÉ 34o)

Isten nem gyönyörködik öntelt hangoskodásainkban, nyüzsgésünkben, zajainkban. Vele azonban mindig találkozhatunk a csendben. Letehetjük ellenállásunk minden fegyverét, elbocsáthatjuk kételyeinket és hitetlenségünket, megszabadulhatunk kishitűségeinktől és mérgező bizalmatlanságainktól. Ő átölelhet, s a bút örömre fordíthatja. Csendben. Ezt tapasztalta meg a zsoltáros, és ennek adott boldogan hangot: „Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok segítséget” (Zsolt 62,2) Boldog, aki ezt szívből vele együtt tudja elmondani.

ük * *

Végül tartozom azzal a vallomással, hogy egész életemben nemigen kerestem a csendet. Inkább a mozgalmas, kreatív életforma vonzott, és abban általában jól is éreztem magamat. Soha nem tudtam megérteni azokat, akik - a múlt században ez nagy divat volt - „kiszálltak” a társadalomból, maguk mögött hagyva családot, otthont, hivatást. Elvándoroltak a világ legtávolabbi pontjára, hogy ott csendet, nyugalmat és lelki egyensúlyt nyerjenek.

Volt Cannstattban egy kollégám, aki huszonévesen mondott búcsút addigi életének, és hosszú, nyugtalan utazás után egy távol-keleti buddhista kolostorban találta magát. Ott tanulgatta a magány, a csend megszerzésének különböző technikáit és módszereit. Hosszú hónapokba került, mire rájött, hogy Isten nem arra teremtette, hogy a csendet magáért a csendért keresse. Kell, hogy a csendből mintegy „kinőjön” valami, amivel Istent és az embert szolgálhatja. Évek múltán visszajött - igen sok tapasztalattal elvégezte az egyetemet, és az egyik legaktívabb kollégám lett az egyházmegyében. Úgy látszott - ezt ő maga is így érezte -, hogy Isten a kolostori magányban annak látszólag passzív csendjét arra használta föl, hogy felkészítse őt nagy feladatok elvégzésére.

Hát nem ugyanezt tapasztalhatta Jézus is, amikor kivonult az őt körülvevő zajból, hogy imádkozzék? Ott töltekezhetett fel megváltó munkája jó elvégzésére. De az imádság alkalmain túl élete egyik kritikus helyzetében is a csendet kereste. Amikor a főpap elé vezették, ahol ellenségei hamis vádakkal illették, a vallató főpap megkérdezte tőle, hogy mivel tud védekezni. És kénytelen volt igen-igen elcsodálkozni, mert Jézus csendben maradt. Hallgatott - írják az evangélisták. Ahelyett, hogy vitába ereszkedett volna kis kaliberű vádlóival, a csendet választotta. Hiszen abból merített már addig is erőt a rámért feladat elvégzésére.

Ennek a hallgató, a csendet megőrző Jézus Krisztusnak lehetünk a tanítványai, ha keressük a csendet, ezt a hiánycikket a világ bármely zugában. Sőt életünk válságos helyzeteiben is. Ezért mondhatjuk, hogy a csend lehetősége Isten ajánlata számunkra.

„Csendesedjetek el...!”Istennek ezt az ajánlatát ismerték fel és ajánlották Krisztus-hívő testvéreiknek az apostoli iratok szerzői is. Pál például ezt üzente Thesszalonikába: „... tartsátok becsületbeli dolognak, hogy csendesen éljetek, tegyétek a magatok dolgát...” (iThessz 4,11) Meg ezt is érdemes megszívlelni: „... tartsatok könyörgéseket. .., hogy nyugodt és csendes életet éljünk teljes istenfélelemben és tisztességben’.’ (íTim 2,1-2)

Vagyis ezek a lelkipásztorok meg voltak győződve afelől, hogy a csendben eltöltött idő kihatással lehet az istenfélelemre, a tisztességre, azaz a mindennapi életünkre. Nem kell ahhoz se buddhista kolostorba menekülni, se karthauzi barátnak lenni, hogy szótlan csendben keressük életünk nagy feladatát, sőt értelmét is. Mert a csendben nyert erővel megküzdhetünk életünk nehézségeivel. S ha benne találkoztunk Jézussal, meghallottuk az ő hívását, akkor a csend nem üresjárat volt, és elvesztegetett idő sem. Hanem erőket szabadított föl bennünk.

Továbbra sem tartozom a nagy csendkeresők közé, bevallom. De például amikor heteken át forgatom agyamban és szívemben egy-egy elmondandó prédikáció gondolatait, viaskodom az írás nem mindig egyszerű és könnyű mondataival, és vigyázok, hogy el ne vétsem az „üzenetet” az a tapasztalatom, hogy vívódásaim nem mindig vezetnek eredményre. Ám kereső vívódásomban, magányomban - legtöbbször az éjszaka csendjében - megérint Isten Szentlelke, hogy értelme és haszna legyen igehirdető szolgálatomnak.

Már csak ebből a tapasztalatból kiindulva is merem ajánlani, hogy - zajos világunk ellenére - ne fáradjunk bele a csend keresésébe.

■ G.I.

A csend

(Zsolt 46,1-4.11-12)