Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)

2014-08-17 / 33. szám

Evangélikus Élet PANORAMA 2014. augusztus 17. » 9 Házat épített egy fiatal házaspár a szocialista tervgazdálkodás idején Magyarországon. A ház felépült, így buzgón nekikezdtek a berendezésé­nek: szekrényeket, asztalokat, széke­ket, egyebeket vásároltak. Ment is a dolog simán, a maga rendje szerint, egy ponton azonban minden elakad­ni látszott: kiderült, hogy a bútorgyá­rak éppen abban az évben nem gyár­tottak ágyat. Mert ez az aktuális öt­éves tervben nem volt előirányozva. Hiába futottak egyik bútorüzletből a másikba, az eladók mindenütt szét­tárták a karjukat: „Ágyat szeretnének? Az nincs, mert hiánycikk. Tessék majd talán jövőre megpróbálni...” A várakozás igen kellemetlenül érintet­te a fiatalokat: hat hónapot kellett vár­niuk az áhított ágyakra. Hiánycikk minden olyan szükséges termék, amelyet nem tudok megvá­sárolni, annak ellenére, hogy meglen­ne hozzá az anyagi tehetségem. Mai világunkban is - az anyagi bőség el­lenére - igen sokszor döbbenünk rá arra, hogy a normális emberi, társa­dalmi együttélést hiánycikkek ne­hezítik meg, vagy teszik éppen lehe­tetlenné. Fedezzük fel együtt együttélé­sünk hiányait. Azaz a hiánycikkeket. Hiszen gyakran szembesülünk azzal, hogy fájdalmasan, bosszankodva vagy kétségbeesve kell megállapíta­nunk: amit lázasan keresünk, az éppen - esetleg tartósan is - a hi­ánycikkek listájára került, nem kap­ható. Persze itt nem hiányzó búto­rokra vagy egyéb berendezési tár­gyakra gondolok elsősorban, ha­nem például biztonságra, becsület­re, mértéktartásra, j ólneveltségre, csendre, szégyenérzetre, bizalomra, rácsodálkozásra, őszinteségre. Hi­ánycikkek ezek társadalmainkban, keresnünk kell tehát őket, és meg kell kísérelnünk, hogy kiküszöböl­jük a hiányukat. # # * Apostoli irataink nem fáradnak be­le a tanácsadásba, miként tegyük együttélésünket ebben a világban szebbé, jobbá, igazabbá, tehát „élvez­hetőbbé” Mert hiszünk abban az Is­tenben, aki jól megépítette vilá­gunkat - hiánycikkek nélkülivé. En­nek ellenére igaza van magyar szo­ciológus testvérünknek, Bállá Bá­lintnak, aki szerint állandóan szűköl­ködünk, és egész életünket a „szű­kösség” jellemzi. Talán éppen ezért is vagyunk a hiánycikkek előterem­tésére elhívottak. Kezdetnek ezúttal az elégedett­ségnek, a megelégedésnek kelünk nyo­mába, amelynek hiányát szinte na­ponként érezzük. Nemcsak a társa­dalomban, hanem magunkon is gyakran. Hát nem az a tapasztala­tunk, hogy igen-igen sok kortár­sunk él körülöttünk úgy, hogy elége­detlen? No és magunk talán kivételt képezünk? # * * Az Európai Unió időről időre meg­kérdezi tagországai lakosait, hogy mennyire elégedettek az életkörül­ményeikkel, saját sorsukkal, országuk közállapotaival. Az egyik legutóbbi felmérésnek az volt talán a legmeg­lepőbb eredménye, hogy minél gaz­dagabb egy ország, annál elégedetle­nebbek a lakói - míg a szegényebb országok lakosai inkább bizakodók, esetleg még elégedettebbek is. Ám nem csak a felmérések a bi­zonyságai annak, hogy a megelége­désnek, az elégedettségnek társa­dalmaink legtöbbjében nem valami magas az árfolyama. Elégedetlenek vagyunk azzal, amink van, azzal, ami körülöttünk történik, sőt igen gyakran vagyunk önmagunkkal is elégedetlenek. Elégedetlenek a poli­tikai kormányzattal, az állásunkkal és a fizetésünkkel, a házastársunkkal vagy szüléinkkel vagy gyermekeink­kel, a testfelépítésünkkel, külsőnkkel. Van, aki a nemével nincs megeléged­ve. Százezrek hagyják el szülőföldjü­ket, mert azzal sincsenek megeléged­ve. Ha pedig mégsem találnánk sem­mi hiánycikket, akkor is mindig elé­gedetlenek vagyunk - legalább az időjárással. Rossz volt az elmúlt év, elégedettséget remélünk az újtól. Hogy ez nem speciálisan mai jelen­ség, azt az is mutatja, hogy nem csupán a Szentírás óv az elégedetlen­ségtől, hanem az ókori világ szinte minden társadalmi, filozófiai irány­zata küzdött ellene. Egyeseknél ke­gyes óhaj volt, hogy az ember eléged­jék meg azzal, amit az istenek osztot­tak ki neki, ez az egyedüli normális hozzáállás az élethez. Másrészt a kívánást próbálták megfékezni, és va­lóságos erénynek az elégedettséget hirdették meg. Legyen az ember elégedett, és ne kívánjon többet, s fő­leg ne a másét. Még a tíz törvény kö­zé is bekerült az óvó figyelmeztetés, hogy ne kívánd meg a másét. Általában ismert volt a bölcs mon­dás: elégedj meg a meglevőddel! S aki tartotta magát ehhez, azt tekintették ideális polgárnak. Még a bibliai Jákob is megelégedést ígér, de ahhoz - nagy ügyesen - garanciákat is... „Ha velem lesz Isten..., ha ad nekem éte­lül kenyeret és öltözetül ruhát..., ak­kor az Úr lesz az én Istenem” (íMóz 28,21) Mégsem az a benyomásunk, hogy mindig betartotta volna az ígé­retét... Úgy is összegezhetnénk tehát, hogy a régiek erénynek tekintették a megelégedést, amire viszont töreked­ni is kell. Kérdés, hogy ezt az erényt nem lenne-e érdemes előásnunk a múlt idők almáriumából. Megeléged­nénk azzal, amink van, nem tekinte­nénk - ma divatosan kergetett — em­beri jogaink megsértésének azt, ha valami nem adatott meg nekünk. Boldogabbá, kiegyensúlyozottabbá válna így az életünk a „hiánycikkek vi­lágában”? * * * Szóban forgó igénk ugyan körülbe­lül szintén osztja az ókori világ böl­csességét, de egy ponton meglepő fordulatot tartogat számunkra. Még­pedig azzal, hogy a megelégedettsé­get a kegyesség, a vallásosság szerves részének tekinti: „Valóban nagy nye­reség a kegyesség megelégedéssel” Magyarul: az Istenben igazán hívő ember nem lehet elégedetlen. Megbomlott elméjű és az igazsá­got elvető embereknek tartja azokat, akik ugyan elméletileg okoskodnak és vitáznak a vallásról, a hitről, de va­lóban ugyanakkor visszaélnek az is­tenhitükkel. Nem a véget nem érő vi­tákban és torzsalkodásokban me­rülhet ki a vallásosságunk, a kegyes­ségünk, hanem abban van az ereje, hogy Isten közelségében élve elég­szünk meg azzal, amit úgyis tőle kaptunk. És hálásak vagyunk neki mindazért, anélkül hogy vásárra vin­nénk a buzgóságunkat, a hitünket. Ennek az évnek a vezérigéje értelmé­ben: „De nekem olyan jó Isten közel­sége!” (Zsolt 73,28a) S itt bármikor hivatkozhatunk Jé­zusra; aki igen magasra helyezte a mércét: „Ne aggódjatok tehát, és ne mondjátok: mit együnk, vagy mit igyunk, vagy mit öltsünk magunkra? Mindezt a pogányok kérdezgetik; a ti mennyei Atyátok tudja, hogy szüksé­getek van minderre” (Mt 6,31-32) Vagy hivatkozhatunk Pál apostolra is, aki örült, hogy filippi gyülekeze­te anyagi támogatást küldött neki a börtönbe. Ugyanakkor nem mu­lasztotta el megnyugtatni őket, hogy „én megtanultam, hogy körülmé­nyeim között elégedett legyek. Tudok szűkölködni, és tudok bővölködni is..” Sőt ennek a kiegyensúlyozott­ságnak az okát és garanciáját sem tú> kolja el: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem!’ (Fii 4,11-13) Mintha csak visszhangozná a ké­rést, amelyet Mesterükhöz intéztek annak idején a tanítványok: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és az elég nekünk!” (Jn 14,8) S mintha csak visszaemlékezne az apostol által is gyakran imádkozott zsoltár ígéreté­re: „...akit az Úr szeret, annak álmá­ban is ad eleget’.’ (Zsolt 127,2) Tudni­illik hogy ezzel Isten nevében tény­leg elégedett legyen. Testvérek, itt tehát a tükör, amely­be belenézhetünk: tényleg együtt jár a kegyességünkkel a megelégedés? Rá tudjuk-e magunkat úgy bízni az Istenre, akinek „van hatalma, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok, hogy mindenütt mindenkor minden szükségessel rendelkezzetek, és bőség­ben éljetek minden jó cselekedetre”? (2Kor 9,8) Nem úgy, hogy ha hiszünk, akkor a „terülj asztalkám” naivságá­­ban bizakodunk, hanem abban az Is­tenben, aki Jézus Krisztusért mindent odaadott nékünk. Még a megélhetés­hez szükségeseket is: ételt, italt, ru­házatot. * * * De hát van-e még mai világunkban vevő erre a „portékánkra”? Hiszen a mi világunknak rengeteg olyan csá­bító eszköze van, amellyel örökösen az elégedetlenségünket kívánja fokoz­ni és állandóan magas szinten tarta­ni! Mintha úton-útfélen azt kiáltaná a fülünkbe: „Ne légy megelégedett! Többre viheted, mint amid van!” Receptekkel tömnek bennünket a jobb, a szebb, a fiatalosabb, a boldo­gabb, a modernebb eléréséhez. Kívánj csak bátran, mi kielégítünk! És vall­juk be: nem mindig könnyű ellenáll­ni az ilyen csábításoknak! Erre épít a kereskedelem, a reklám. Az ő „ideál­ja” az örökké elégedetlen, kielégítet­len vásárló. Sőt még néhány lépéssel tovább is mehetünk: ez a többre, jobbra, szebb­re való törekvés még például a kuta­tás, a tudományok hajtómotorja is. Hol lenne ma az emberiség - így hangzik gyakran a megokolás -, hogyha nem támadtak volna olyanok, akik nem elégedtek meg többé a kő­baltával és a kezdetleges-primitív kuruzslással? Felfedezéseikkel tény­legesen biztonságosabbá, jobbá, könnyebbé tették az életünket. Aztán vég nélkül lehetne sorolni azokat, akik nem elégedtek meg sze­gényes sorsukkal, ezért elindultak, hogy többre vigyék. Valóságos legen­dák övezik azokat, akik önerőből, sa­ját szorgalmuk révén, mondjuk, konyhai mosogatóból milliárdosok lettek. Hát nem éppen az hajtotta őket, hogy egyáltalán nem voltak a szegénységükkel megelégedve? Mit szólunk hát ezekhez a mi megelége­dettségi receptünkkel? Nem gondolom, hogy mai igénk figyelmeztetése, intése ezekről szól­na. Hiszen mindnyájan tudjuk, hogy az emberi élet normalitásához tény­leg hozzátartozik a kívánás, a törek­vés a megelégedésre. Ám mai igénk­ben egy tapasztalt tanító fiatalabb tanítványát, Timóteust szeretné óv­ni, és nem általános bölcsességről spekulál. Timóteus az evangélium szolgála­tának szentelte az életét. Minket pe­dig, akik az Isten igéjének szolgála­tában állunk, valószínűleg hatvá­nyozottabban kísért meg, hogy töb­bet kívánjunk, mint amennyink van. Elég talán utalnom az egyháztörté­nelem folyamán elhíresült kapzsi, zsugori vagy felelőtlenül pazarló egyházvezetőkre. Vagy éppen a lim­­burgi római katolikus püspök mai tragikus esetére, aki esztelenül esett a megelégedettség mindenáron való megszerzésének és biztosításának a kísértésébe, szórva a bizonyára nem erre a célra juttatott adó- és ado­mányösszegeket. Elsősorban nekünk szól a szokat­lanul kemény óvás: „Akikpedig meg akarnak gazdagodni, kísértésbe meg csapdába, sok esztelen és káros kíván­ságba esnek, amelyek az embereket pusztulásba és romlásba döntik”- ír­ja az apostol induló tanítványának nagy aggodalommal. És csak sejthet­jük, hogy mennyi keserű élettapasz­talat rejtőzhet egy ilyen kemény óvás mögött! Másrészt szerintem szerzőnk is tud arról, hogy általában nem azok lesznek gazdagok, akik eszeveszetten futnak a pénz után. Meg arról is, hogy vannak emberek, akiket szegény gazdagokként kell számon tarta­nunk, mert anyagi gazdagságuk elle­nére sem elégedettek. Bőségben van részük, dúskálnak, mégis elégedetle­nek az életükkel, elért eredményeik­kel. Náluk továbbra is hiánycikk a megelégedés. A középkorból szárma­zó szállóige mondja róluk, hogy „az istentelen pénzéhség”(„auri sacra fames”) nem engedi meg, hogy elé­gedetten és hálásan megálljának, hanem még többet és többet akar­nak. Ilyeneknél már a „pénz szerel­méről” kell beszélnünk, amely - igénk szerint „minden rossznak gyö­kere”. És eltávolíthat a hittől, mert el­válik tőle, és még a megelégedettség is öncéllá lesz. Erre mondta el ismert példázatát Jézus az új csűröket épí­tő bolond gazdagról (Lk 12,16-21). Ellenben három magatartásfor­mára gondolhatunk, ha nem akarjuk, hogy nálunk is hiánycikké váljék a megelégedettség. Az első magatartás az, hogy elismerjük esendőségünket, és bevalljuk magunknak is, hogy tá­volról sem vagyunk hithősök: nem mindig tudjuk összeegyeztetni a ke­gyességünket és a megelégedést. Ta­lán ehhez a magatartásunkhoz áll leg­közelebb a régi bölcs imája: „Se sze­génységet, se gazdagságot ne adj ne­kem! ...hogy jóllakva meg ne tagad­jalak... El se szegényedjek, hogy ne lopjak..” (Péld 30,8-9) A második szerint sokkal komo­lyabban kell vennünk a Miatyánk ké­rését: „...mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. . ’.’ Ezzel megvall­­juk hitünket abban, aki a mezők lili­omait és az ég madarait (Lk 12,22-32) arra méltatja, hogy minden elégedet­lenségüket megelégedéssé változ­tatja, és aki bennünket sem értékel kevesebbre ennél (Mt 6,26)! Végül a harmadik magatartás fel­tételezi, hogy mindenért, amink van, megpróbálunk hálásak lenni. Ab­ban a tudatban, hogy „Mid van, amit nem kaptál?” (íKor 4,7). Ha idáig el­jutottunk, ebben bizonyára benne foglaltatik a kapottak fölötti megelé­gedés is. Mert a megelégedés testvére a hálának. ■ Gémes István Megelégedettség (iTim 6,6-11)

Next

/
Thumbnails
Contents