Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-02-09 / 6. szám
Evangélikus Élet élő víz 2014. február 9. *• 11 Egy társaságban a politikai irányzatokról beszélgettünk. Egyikőnk megdöbbentő képpel érzékeltette a lényeget, amikor azt mondta valamelyik tömörülésről: „Azoknak más a fogsoruk!” Mivel annak idején biológusnak készültem, és Emi néni nagyon belénk verte a növény- és rovarhatározókon túl az állathatározót is, nem esett nehezemre megérteni a célzást: az emlősállatok többségét a fogsoruk alapján is meg lehet különböztetni. Ha a Bibliában oly sokszor szereplő két szimbolikus teremtményt vesszük, a bárányt és a farkast, egyértelmű az üzenet. Más a rágcsálók, a kérődzők, és más a ragadozók fogsora. Ó, de csodálatos a Személyes Tervező munkája, a teremtett világ! Ő mindent alapos átgondoltsággal teremtett. Az ember csak tanulhat tőle. S tudod, kedves Olvasóm, a mindenkori ember szeret fordítva gondolkodni. A fogsor esetében inkább szereti azt mondani, hogy a rágós nyers hús, a kemény inak, az ellenálló antilopbőr alakította ki a tigris fogsorát, ugyanúgy, mint ahogyan a bégetőét a fűcsomó. Talán a féltékenység miatt nem szeret arra gondolni, hogy egy személyes Valaki tervezte el, hogy az egyes letépendő és megrágandó táplálékhoz milyen harapóeszközt kell az állkapocsnak nevezett tokmányba foglalni. Ó, de csodálatos a Személyes Tervező munkája akkor is, ha az emberi fogsorra gondolok! Fogsor Kis unokáim sorra jelennek meg előttem lötyögő tej fogakkal és foghíjakkal. Amikor többszöri unszolás után alaposan meg kell vizsgálnom egy-egy kis kenyérpusztító berendezést, szinte fizikailag érzem én is a számban a lötyögő tejfogat, pedig már elpusztítottam a kenyerem és a fogaim javát. Még gyermekkoromban foglalkoztatott a kérdés, hogy a Teremtő miért aprózta el ennyire ezt az emberi „harapófogót” „A csudának kell harminckettő belőle! - véltem. - A teknősöké sokkal praktikusabb. Alul, fölül egyetlen fogkáva is megtenné.” Édesanyám vezette naplóból került elő a következő sztori, mely egy falusi lagzis élmény gyermeki nyomait őrzi. Idézet: „Jánoska és Péterke kedvenc játékkuckójukban beszélgetnek: »Nem esküsünk!« - jelenti ki szónokiasan az idősebb, mire ismétli a kisebb: »Nem esküsünk!« Jánoska folytatja: »Pelse hogy nem esküsünk! Minek az? Akkol olyan húst kell enni, ami a fogunkba megy!«” Bár általában egészségesek voltak a fogaim, hiszen tizennyolc évesen lyukadt ki az első, a későbbiek során ott, a fogorvosi székben ülve, a visító fúrómasinát hallva beláttam, így van ez jól. Nem az egészet veszíti el az ember egy lyukkal, hanem csak az egyharminckettedet. Sőt el sem kell veszíteni! Küzdeni kell érte, az eredetiért, a természetesért az utolsó pillanatig. Csodálatos a Teremtő precízsége a tejfogak esetében is. Tudja, hogy a szűk szülőkapun a legnehezebb a fej kibújtatása. Azt is tudja, hogy ezen az agyat magában foglaló „gömbön" később már nem nagyon lehet alakítani, nagyítani. Van ennek a „gömbnek” a kutacsokon kívül egy olyan része, mely aránylag flexibilis. Ez az arc és az állkapcsok eleje. Ezt a későbbiekben még lehet nagyobb arányban növeszteni. Innen már logikus a Mérnök munkája: az ideiglenes tejfogakat kihullajtjuk az egyre növekvő „tokmányból”, és helyükre kerülhetnek a megismételhetetlen, életre szóló alkatrészek, a végleges fogak. Zsolt 8,3: „A csecsemők és csecsszopók szájával erősítetted meg hatalmadat.. ’.’ - és tegyük hozzá: teremtő munkád csodálatát! A fogsor és a politikai irányzatok gondolatát hadd egészítsem ki végül a hűséges kutyámtól, Kittitől tanultakkal. Német juhász volt félelmetes hanggal és állkapoccsal. Könnyekig meghatott viszont az a gyengédség, ahogyan a kölykeit fogta ugyanazzal a félelmetes fogsorral, amellyel pusztítani tudott. Vagy az a remegő óvatosság, amellyel kezemből vette ki a falatokat. „Ez az állat tudja, hogy veszélyes szerszám a szája, és sebzékeny a gazdi keze!” - szögeztem le magamnak. Választás előtti üzenet. Nem az a baj, hogy vannak kérődző szelídek és félelmetes fogsorú radikálisok a politikában. A lényeg, hogy tudatosítsák mindnyájan, ha kinyitják a szájukat: a Gazda kezéből tápláltatnak, és mindnyájan a sebezhető Nemzet kölyköt tartják fogaik között. ■ Gyjs *vdm Ne hagyd, hogy megbénítson a félelem! Gyermekkoromban volt egy szomszédunk, Bill Moore. Mióta csak az eszemet tudtam, ő lakott velünk szemben. Sokáig családunktól bérelt egy nagyobb földterületet, ott legeltette a marhacsordáját. Nemrégiben hallottam halálhírét, kilencvenhét évesen hunyt el. Bili halála eszembe juttatta egyik hajdani kalandunkat. Hat-hét éves lehettem, amikor Bobby unokabátyámmal ügy döntöttünk, hogy kedvenc pecahelyünkhöz menet lerövidítjük az utat, és átvágunk Bili legelőjén. A csordában volt egy nagy, öreg, mogorva bika, amely feladatának érezte a többiek védelmét. Amikor látta, hogy átvágunk a „birodalmán” kinyilvánította nemtetszését, és hirtelen üldözőbe vett minket. Bobbyval pánikban menekültünk, végül egy szögesdrót kerítés alatt találtunk oltalmat. Nem emlékszem, vajon hátra mertünk-e pillantani, hogy mennyire közel került hozzánk a bika. Arra sem, hogy a bődülését hallva vagy lábainak kapálását látva fogtuk-e menekülőre. De arra igen, hogy valóban halálfélelmünk volt. Talán túl sok rajzfilmet néztünk, bennük tűzokádó, agresszív bikákkal, nem tudom. Az biztos, hogy a félelem volt az - ebben az esetben egészséges félelem -, ami kirántott minket a bajból. A félelem hatalmas ösztönző erő lehet, amely által elkerüljük a veszélyt, vagy elmenekülünk tőle; amely arra sarkall, hogy gyorsan keressük az oltalmat. A pszichológusok ismerik a „harcolj vagy menekülj” ösztönét, amely vészhelyzetekben nagyon hasznosnak bizonyulhat. Ugyanakkor a félelem bénítólag is tud hatni. Eltántoríthat bennünket álmaink kergetésétől vagy egy bátor lépéstől, például hogy egy hozzánk egyáltalán nem illő munkahelyet otthagyjunk; attól, hogy rádöbbenjünk: változtatnunk kell napi rutinjainkon. Nemrég láttam egy feliratot, mely szerint a félelem és a kudarc legyőzése a kreativitás kezdete. Szinte minden nagy emberi teljesítményt meg kellett, hogy előzzön a félelem legyőzése. Aki ilyesmire vállalkozott, annak először le kellett győznie a kudarctól való félelmet. A nevetségessé válástól való félelmet. Az attól való félelmet, hogy az előtte álló feladatok sokkal nagyobbak a vártaknál. A komfortzónánkon kívüli léttől való félelmet. A félelmet, amely ezt a mondatot hallva fog el bennünket: „Ez még senkinek nem sikerült korábban!” A Biblia is sokat beszél a félelemről, elismerve, hogy ez az egyik legalapvetőbb, legáltalánosabb emberi érzés. Viszont azt tanítja nekünk, hogy amíg bizalmunkat Istenbe és az ő erejébe helyezzük, félelmeink nagy része felesleges. Például: Isten biztosít róla, hogy nem vagyunk egyedül. A félelem egyik forrása az elszigeteltség érzése, az, hogy a feladatokkal és a nehézségekkel egyedül kell szembenéznünk. Isten azonban kijelenti, hogy ez nem így van: „Ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened!” (Ézs 41,10a) Isten biztosít segítségéről. Ha eltölt a félelem, hová fordulunk? Isten azt kéri, forduljunk őhozzá. „Megerősítlek, meg is segítlek, sőt győzelmes jobbommal támogatlak’.’ (Ézs 41,10b) Isten biztosít szeretetéről és gondoskodásáról. Ha bízunk Isten tökéletes szeretetében és védelmében, a félelemmel akár farkasszemet is nézhetünk. „A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben’.’ (íjn 4,18) Akár valós a félelem, akár elképzelt, akár blöfföl a bika, akár tényleg ránk ront, pontosan ki kell értékelnünk helyzetünket, szembe kell néznünk a félelemmel, le kell győznünk, és követnünk kell álmainkat. Ha Isten egy nagyszerű célt tűzött ki, vagy vágyat adott az életünkbe, bízhatunk a vezetésében és abban, hogy megadja nekünk a célok eléréséhez szükséges erőt is. ■ Jim Mathis írása nyomán SEMPER REFORMANDA „Óvakodj attól, hogy csak úgy az ige nélkül kalandozva Krisztust Istentől elszakítsd! Mert nem azt parancsolta, hogy utazz a mennybe megbámulni, mit művel ott az ő angyalaival, hanem a parancsa így szól: »Ez az én szerelmes Fiam, akiben én gyönyörködöm: őt hallgassátok.« (Mt 17,5) Benne szállók le hozzátok, hogy láthassatok. Kik hozzám vágytok, a bűntől szabadulni s üdvözölni szeretnétek, benne - de sehol másutt - mind elérhettek és megtalálhattok. Némuljon el tüstént minden ellenvetés, s szólj így: Ezt az Isten mondta, ehhez tartom magam. Más beszédre nem hallgatok, s Isten felől egyébre még csak kíváncsi sem vagyok. Mert Krisztusban »lakozik az istenségnek egész teljessége« (Kol 2,9). Rajta kívül nincs Isten, hogy megtalálhatnám, s hozzá juthatnék. Aki tehát Krisztust hallja és látja, legyen bizonyos, hogy Istent hallja és látja.” M Luther Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének! (Szabó József fordítása) IXOYC HETI ÚTRAVALÓ „Fölötted ott ragyog az Úr, dicsősége meglátszik rajtad’.’ (Ézs 60,2) Vízkereszt ünnepe után az utolsó héten az Útmutató reggeli s heti igéi a megdicsőült Krisztus személyét tárják elénk, aki Isten képmása és dicsőségének kisugárzása. Benne ragyogott reánk az Úristen dicsősége, s ő örök világosságunk! „Az Úrnak neve legyen áldott örökké!” (GyLK 746) „Isten gyújtott világosságot a mi szívünkben, hogy Jézus Krisztus arcán felismerjük az ő dicsőségének ragyogását.” (2Kor 4,6; LK) Három tanítvány láthatta Jézus megdicsőülését egy magas hegyen: „És szemük láttára elváltozott: arca fény lett, minta nap, ruhája pedig fehéren ragyogott, mint a fény’.’ Atyja hangját is hallották a fényes felhőből: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, reá hallgassatok!” {Mt 17,2.5) Dr. Luther tanít: „Óvakodj attól, hogy csak úgy az ige nélkül kalandozva Krisztust Istentől elszakítsd! (...) Mert Krisztusban »lakozik az istenségnek egész teljessége«. Rajta kívül nincs Isten, hogy megtalálhatnám, s hozzájuthatnék.” Isten erejének ez a kincse cserépedényekben van, vallja az Urat hirdető Pál. „Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben.” (2Kor 4,10) Ő a Lélek által válik jelenvalóvá követői életében; kiábrázolódik rajtuk, aki bennük él (lásd Róm 8,29): „...miközbenfedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre!’ (2Kor 3,18) Azoknak ígéri ő, akik megtalálták a Messiást, és Isten Fiának vallják: hitetek szemével „meglátjátok a megnyílt eget és az Isten angyalait, amintfelszállnak, és leszállnak az Emberfiára”. (Jn 1,51; íMóz 28,12.16) Nemcsak Jákob, de minden ember csak Jézus által mehet Istenhez! Miért? Mert „Az Atya szereti a Fiút, és kezébe adott mindent. Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, nem lát majd életet, hanem az Isten haragja marad rajta’.’ (Jn 3,35-36) Jézus e kijelentése szerint a benne hívők örök üdvössége már elkezdődött, s a végítéletkor válik nyilvánvalóvá. A felmagasztalt Krisztus kinyilatkoztatta János által, ő a hű tanú, s szeret minket: „íme, eljön a felhőkön, és meglátja minden szem... Úgy van. Ámen’.’ S az örök Vagyok önkijelentése (lásd 2MÓZ 3,14) is elhangzott: „Én vagyok az Alfa és az Ómega, így szól az Úristen, aki van, és aki volt, és aki eljövendő: a Mindenhatóidéi 1,7-8) Krisztus Urunk örök dicsősége ragyogott fel az egyházi esztendő első szakaszában, ő mondja ma is: „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága!’ Nem titkolja: „...ha nem hiszitek, hogy én vagyok, meghaltok bűneitekben’.’ (Jn 8,12.24) Az ősi ároni áldáskívánással zárul a karácsonyi ünnepkör: „Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged!Ragyogtassa rád orcáját az Úr, és könyörüljön rajtad! Fordítsa feléd orcáját az Úr, és adjon neked békességet!” (4MÓZ 6,24-26) Kérhetjük ezt mi is: „Uram, a te nevedben / Áldd meg szolgáidat, / Kiket bűntől megváltott / Egyszülött szent Fiad!” (EÉ 323,4) ■ Garai András Nem mindennapi kenyerem Én vagyok a világ legboldogabb lisztérzékeny embere! Sok nyűg baj, rossz nyavalya, betegség után végre kiderült, hogy a szervezetem azért adta meg magát egy idő után, mert a mindennapi kenyérke méreg bélbolyhpusztító harcifegyver lett számomra. Ennek a felismerésnek nagyon örültem, mert a családdal és baráti körömmel el tudtam hitetni újra, hogy normális vagyok, és nem akarok sem meghalni, sem a lelkem összegabalyodott szálait betegség formájában a világ elé dobni. Rájöttem, hogy nagyon megterhelő betegnek lenni: ez egy szerep is egyben, nemcsak létállapot, amelyben a felém áradó szeretet is tud letaroló, sodró lenni. Voltak napok, amikor este a szekrény legmélyebb bugyrában csücsültem, mert máshová már nem tudtam bújni magam és a túlaggódó szeretet bombái elől. Ott tudtam csak hálát adni az Úrnak gondviselő öleléséért és azokért a szeretetbombákért, amelyeket a testvéreim küldtek felém. Feltaláltam a szekrényimákat: a saját korom és körülményeim civilizált imasátrát! Új élet kezdődött! Az égbolt lett újra a sátram. Megtanultam, hogy mit ehetek, és mit nem. Megtanultam, hogy el kell olvasnom az élelmiszerek összetevőit, mielőtt bedolgoznám vagy felfalnám őket. (Mellékhatásként lett egy szemüvegem is, mert rájöttem, hogy nem látom az apró betűket.) Minden rendben volt, minden rendbe jött! A diéta első napjától kezdve újra működött a szervezetem, felszabadult a betegség megkötözöttségéből. A kenyér hiányzott csak. A boltban kapható, kukoricalisztből készült kenyerek olyanok a második napon, mint a gumilabdák. (Bár azt még nem kóstoltam, csak gondolom, hogy hasonló íze lehet. Az állaga biztosan stimmel.) Megpróbáltam magam sütni. Az eredményt látva a fiókáim csak ennyit mondtak: „Szegény anya!” Merthogy összeragadt sületlenség lett. Úgy sikerült, amennyi időm és türelmem volt hozzá. Százhuszonkét próbálkozás után feladtam, bár minden jó tanácsot megtartottam, de egyet tudtam csak beépíteni az életembe: inkább ne süss! Kenyérfélén maradtam. Egyik csütörtök este, az ovishittan után kiéhezve, fáradtan készülődtem hazafelé a gyülekezeti házból. Elvira, a gyülekezetünk anyukája, nagymamája, mosolya egy hófehér kendőbe bugyolált kenyérkét adott nekem. Csak úgy! Nem tudta, hogy milyen harcaim vannak a mindennapiért, csak hozta a gluténmentes csodáját ajándékba. Ott volt a kezemben jó illatként, melegségként, puhaságként a nem mindennapi kenyerem. Már az utcán kibontottam: szeretetíze volt! Szerettem volna kiabálni az utcán örömömben, csaknem ment teli szájjal! De az Úrnak el tudtam mondani a csillagos égsátor alatt, hogy köszönöm a titkoskívánság-teljesítő angyalt! Köszönöm, hogy egymásnak rendelt bennünket a saját keresztutunkon, és vagyunk egymásnak. Imaközösségben, szeretetközösségben, kenyérközösségben. Nem mindennapi kenyerünket is megáldja az Isten - most már minden héten! ■ Papp Andrea
