Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-02-09 / 6. szám
2 20\4- febrijár 9. , fórrá?,, Evangélikus, Élet Oratio VÍZKERESZT ÜNNEPE UTÁN UTOLSÓ VASÁRNAP - 1KOR 2,6-10 Az óriás oecumenica [Lelkész:] Mindenható Isten, szerető mennyei Atyánk! Köszönjük, hogy Fiadban kijelentetted életünk örök igazságaként irántunk való szeretetedet. Köszönjük neked, hogy az ő nevében bizalommal fordulhatunk hozzád imádságunkban. [Lektor:] Könyörgünk, Atyánk, ezért a világért, amelynek életét oly szövevényesen szövi be az emberi önzés és felelőtlenség. Te látod, mennyire igazságtalanul gazdálkodunk azokkal a kincsekkel, amelyeket közös felelősségvállalásunkra bíztál. Te látod egyesek mérhetetlen gazdagságát, de hozzád kiált az éhen halt, megfagyott, esztelen háborúkban meggyilkolt emberek vére is. Tisztább, igazságosabb, békésebb világot szeretnénk magunk körül szűkebb és tágabb környezetünkben egyaránt. Áldd meg azok munkáját és életét, akik döntési helyzetben a tisztaságot, az igazságosságot akarják szolgálni. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk egyházadért, amelyre rábíztad törvényed és evangéliumod hirdetését. Könyörgünk azért, hogy örök igéd érthetően és hitelesen szólaljon meg mindenütt a világban. Könyörgünk azokért a keresztényekért, akiknek élete és szabadsága ma veszélyben van hitük miatt, és könyörgünk azokért is, akik a körülöttük lévő szabadságban talán már nem is érzik, hogy elhívatásuk kegyelem és az elhívó felé való felelősség. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk azokért, akiket mi riasztottunk el a veled való közösségtől; azokért, akiknek szenvedésén mi nem enyhítettünk, bár tehettük volna; azokért, akiket mi nem hallgattunk meg; azokért, akiket mi nem látogattunk meg; azokért, akik iránt mi voltunk közönyösek. Csak abban bízhatunk, hogy te találsz utat mindenkihez még akkor is, amikor éppen követeid állják el az utat. Nekünk pedig segíts, hogy hibáinkból, bűneinkből felismerjük azt, hogy mit kell másképpen elvégeznünk, és adj erőt a megújulásra. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk gyülekezetünkért. Ha megfáradtunk megszokott gyülekezeti életünkben, adj lelkesedést és bátorságot, hogy új utakon is el merjünk indulni. Ha aggasztanak gyülekezetünk, épületeink gondjai, ajándékozz meg találékonysággal és közösségünkért érzett felelős szeretettel. Ha emberek közötti konfliktusok terhelik közösségünket, segítsd megtalálni a megbocsátás útját. Urunk, kérünk, segíts, hogy tiszta, boldog, a beléd kapaszkodó hitben erős közösséggé legyünk. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lelkész:] Mennyei Atyánk, köszönjük, hogy életünk minden pillanatában a te kegyelmedbe rejtetten élünk. Köszönjük neked, hogy kegyelmed és szereteted igazsága egykor legyőz minden igazságtalanságot, önzést, közönyt és bűnt, és teljességre juttatod országodat mindörökké a mi Urunk, Jézus Krisztus által. [Gyülekezet:[Ámen. Lázár Ervin szép novellájában egy régóta halogatott történetét meséli el. Még gyerekkorában történt, hogy átmászott egy óriáson. Az iskolából tartott hazafelé. Az öt kilométeres út nagy részét futva szokta megtenni, nyakában a házilag készült tarisznyával, benne a zörgős fa tolltartóval. A táj minden hajlata, dombja és völgye jó ismerőse volt, így aztán teljesen elképedt, amikor egyszer csak egy hegy állta az útját. Először arra gondolt, talán eltévedt, de a mögötte levő város a helyén volt, minden a megszokott rendben vette körül, csak éppen előtte magaslott az új hegy. Megfordult az agyában, hogy helyes lenne visszafordulni, de a vágy, hogy hazajusson, mindennél erősebb volt. „Haza kell menned! Haza kell menned. Ha nem mégy haza, sohase látod többé apádat, anyádat meg a testvéreidet, ha nem mersz átvágni azon a hegyen, valami nagyon nagy baj történik” - zúgott a szívében. % * % Pál Első korinthusi levelének az elejét különösen is meghatározza az a filozófusi előzmény, amelyet Athénben élt át. Csak sejthetjük a sajátos szellemi környezetet, amelyben felcsendült a keresztyénség friss mondanivalója. Pál egy darabig megpróbálja elhelyezni ezt a filozófiák világában, ha másért nem, a szimpátia felkeltése érdekében. Aztán belátja, hogy ez a mondanivaló nem enged elszakadni Krisztus keresztjétől, amely a zsidó gondolkodás számára botrányos, a görög filozófiák számára pedig ostobaság. Most mégis azt érzi, hogy a gyülekezet hitben nagykorú tagjai, a „tökéletesek” meg fogják érteni ezt a titkot, amely Isten elrejtett bölcsessége, a kereszt. * * * így aztán nekivágott, hogy megmássza az új hegyet. A hegy végeláthatatlan vásznakkal meg posztódarabokkal volt letakarva. így meséli: „Akárki akármiért terítette le ezt a hegyet, én akkor is átjutok a túlsó oldalára, mondtam magamban, és máris süppedős szőnyegen lépkedtem, szinte hintáztatott a vastag posztó. Néhány méter után aztán meredeken nekivágott az égnek, de ráncai, öblei, buggyai közt elég könnyedén lehetett fölfelé kapaszkodni. Már-már fütyörészni támadt kedvem, lám, milyen nevetségesen egyszerű dolog ez a hegymászás, amikor magam mögé tévedt a tekintetem, és megtántorodtam, hasra kellett vágódnom, eltakartam a szememet, hej, iszonyatos mélység tátongott alattam, az országút csíkja vékonyka szalag, a tarlók, szántások, kukoricások tenyérnyi szögletes foltok; szívott, húzott a mélység, jó erősen behunytam a szemem. Eltartott pár percig, amíg megnyugodtam. Nem szabad visszanézni, csak föl, csak előre, akkor nem lesz semmi baj. Nem is néztem le többet. Egyre följebb küzdöttem magam, itt már akadtak nehezebb szakaszok is, minden erőmre, ügyességemre szükség volt. Aztán egyszer csak, hiába erő, hiába ügyesség, ott álltam egy meredély alatt, megmászhatatlannak tűnt. Most mi lesz? Megpróbáltam egy kicsit oldalt haladni, ha fölfelé nem megy, oldalra is jó. Szorosan a falhoz simulva, egy féltalpnyi kiszögellésen egyensúlyoztam, s ekkor jobbra tőlem, úgy két-három méterre, egy óriási láncot vettem észre. Tompa, sárga fénnyel csillogott, szemei akár a létrafokok, meredeken, egyenesen tört föl a magasba." A lánc persze az óriás óralánca volt. * # * Isten rejtett bölcsessége, a kereszten megfogalmazódó szeretet hihetetlen. Azt hisszük olykor, ismerjük világunk logikáit: az erő és gyengeség, a hatalom és szolgaság, az alárendeltség és szabadság szabályosságait. Ismerjük az utat hazafelé. Az óriás azonban utunkba áll. Egy olyan igazság, amely a megszokott táj részévé válva teljesen mássá tesz mindent. Azt hittük, ismerjük az utat, de maga az út változott meg. Azt hittük, tudjuk, hogy kerülünk haza, de az otthon hirtelen nagyon távolinak tűnik. Azt hittük, Isten valami olyan misztikum, melytől nyugodtan elszakíthatjuk hétköznapjainkat, besorolhatjuk a mesék világába, elodázhatjuk a vele való találkozást. Most azonban kikerülhetetlen, mindenképpen át kell verekednünk magunkat rajta. % * # Aztán hirtelen ráébredt arra, amit már sejtett, hogy amin mászik, az nem hegy, hanem egy óriás. Meghallotta a hatalmas szív dobogását, rászorította a fülét önfeledten, hagyta, hogy őt is megemelje minden ütésnél. Aztán hirtelen félni kezdett, hiszen a hatalmas kéz egy pillanat alatt porrá zúzhatta volna. Akkor pillantotta meg a faluját. Az öröm óvatlanná tette. Megcsúszott a lejtőn, lezuhant. „Behunytam a szemem. Most török, szakadok. És ekkor valami lelassította a zuhanásomat, lecsendese-Imádság személyesen Elhanyagolhatatlan az anyaszentegyház kötött imádkozási rendje, de ha élő, személyes kapcsolatban vagyunk a mi Urunkkal, akkor élő, azaz személyes beszélgetés alakulhat ki közöttünk. Akit jól ismerünk, bensőségesen szeretünk, és aki ismer és szeret minket, és közösségben él velünk, azzal gyakorta elmélyülten beszélgetünk. Időnként kiöntjük a lelkünket, bizalmasan elmondjuk neki bajunkat, örömünket, és figyelmesen meghallgatjuk a válaszát. Ezek mind hozzátartoznak az imaéletemhez. Vannak a mások által jól megfogalmazott imádságok, s ezek is fontosak és hasznosak, de amikor hit által a szív megszólal, akkor szabadon száll az imádság mint élő beszéd. Ez a szabadon, szívből született imádság olykor dadogó, szavakat kereső, nem olyan precíz mondatszerkezetű, mint a liturgikus imádság, esetleg túl személyes, sőt intim, mégis eleven. Előfordul, hogy csak egy rövid sóhaj, sőt olykor szavak nélküli, de akkor is tudom, hogy vele vagyok kapcsolatban, és hiszem, hogy ő pedig velem! Gyakran hosszabbra sikerül ez a titokzatos imádság, de jellemzője, hogy nem racionális koncentrációval megfogalmazott, hanem teljesen spontán. Mint egy párbeszéd egy nagyon kedves, nagyon szeretett, de nagyon tisztelt ismerőssel, jó baráttal, aki előtt bátran ki merjük önteni lelkünket, mert tudjuk, hogy nem él vissza vele, nem borzad el, nem szörnyülködik, hanem megértő szeretettel meghallgat, és még megértőbb szeretettel fel- és átkarol, biztat, letörli a könnyeinket. Páratlan élmény egy-egy ilyen beszélgetés. Nem állíthatom, hogy így megtörténhet mindennap és minden órában, de azt igen, hogy nem ritka az olyan alkalom, amikor az én Urammal folytatott párbeszéd ilyenné válik - talán a hajnalok frissességében vagy nehézségektől szorított élethelyzetekben. Természetesen ez az élmény nem zárja ki, sőt megerősíti a racionális koncentrációval megfogalmazott személyes imádságokat, amikor tudom, hogy szükséges a bűnbánat (bűnvallás), amikor megtörténik a hálaadás (s nem szűkszavúan), és amikor nem idegen a kérés sem, és ezt az egészet megkoronázhatja az adoráció, azaz Isten imádása, csodálata, hálaadásunk. Gyakorta „irigykedve” nézem azokat, akik elmondták vagy leírták, hogy nekik milyen pontos beosztás szerinti imarendjük van. Ennek megfelelően „rendesen” imádkoznak. Igazolták is ezt a felfogásukat azzal - ami igaz is -, hogy „rend a lelke mindennek”. Távol álljon tőlem, hogy tagadjam ennek a jó rendnek az áldását. Én „csak” arra voltam és vagyok képes, hogy naponta bármikor és bárhol megéljem a személyes találkozás megszólító jellegét. A vétkem leggyakrabban az, hogy a nagy rohanásomban nem volt időm Jézusra hallgatni. Hálára indító személyes élményem, hogy beszélhetek róla, vele! Életem legszebb élményei közé tartozik, amikor éppen kificamodott életem zsákutcáiból csodálatos módon kisegítő válaszokat adott a maga végtelenül tapintatos módján. Vagy egy igén keresztül, vagy olyan történésen keresztül, amelyből egyértelműen kiolvasható volt a tőle jött üzenet, jó tanács, bátorítás. Két élményemmel illusztrálom ezt. Odakerülésemkor romos, majdnem lakhatatlan volt a ceglédi parókia. A gyülekezet kicsi és szegény. Akkor még nem volt divatban a központi segítség. Egy reggel olvastam az Útmutatót, Jézus kérdését: „Amikor elküldtelek titeket..., volt-e hiányotok valamiben?” (Lk 22,35) Péter válasza pozitív volt, de belőlem kiszakadt az elkeseredett imádság, látva az épület reménytelen állapotát. A tatarozáshoz szükséges pénzösszeget valószínűtlenül nagynak láttam. Kilátástalannak tűnt a helyzet, és én zúgolódva mondtam a magamét az Úrnak. És három óra múlva megjött a válasz! A szomszédos nyomda terjeszkedni akart, és a nagy udvarból szeretett volna megvásárolni egy részt. A felkínált összeg ötezer forinttal volt több, mint amennyi a tatarozáshoz kellett. Térdre estem, lázongó imámra ez volt a felelet! Átéltem a bűnbocsánatot konkrét igei üzenetben. 1995-ben esperesválasztás volt a megyénkben, amelyet A VASÁRNAP IGÉJE dett a levegő sivítása. Kinyitottam a szemem. Az óriás kabátja szegélyén feküdtem. Csak hármat kellett ugranom, máris az országúton voltam, futottam a keréknyomok mellett kanyargó, keményre döngölt földű gyalogúton Rácpácegres felé. Lobogott a hátamon a tarisznya, a fa tolltartóban zörögtek a ceruzák.” Az óriás nyúlt utána hatalmas tenyerével, ő fogta fel zuhanását és mentette meg. * * * Isten bölcsessége ugyanis - az, amit „szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett”- azoknak tárul fel, akik szeretik őt. Azoknak, akik készek arra, hogy szívére hajtsák fülüket. Azoknak, akik úgy lépkednek kabátja szélén, hogy tudják, bármikor összelapíthatja őket hatalmas markával. Azoknak, akik felismerik, hogy csak azért nem zuhannak le irtózatos mélységekbe, mert ő felfogja őket irgalmas kezével. Azoknak kitárul egyetlen lehetőségként, jelen levő valóságként, emberközeli csodaként. Ez a bolondság és botrány útja. * * * Aztán szívesen elmesélte volna, elsőként az apjának. Akkor valami egy pillanatra eltakarta a napot. Az apja fel is kiáltott:- Mi az, napfogyatkozás? Amire megfordult, az óriás már nem volt ott. Akkor lett sötét, amikor felállt, és mentében eltakarta a napot. Aztán az író hallgatott erről. Attól félt, nem hiszik el. Most érezte úgy, itt az ideje, hogy elmondja. ■ Koczor Tamás RÉGI-ÚJ LITURGIKUS SAROK „igazi” korteskedés előzött meg, bár nem az én részemről. Az összes nyugat-békési gyülekezet megkapta a rossz hírt rólam, hogy bűnös ember vagyok (amit nem is tagadtam so’ ha az íjn 1,5 kk. értelmében). A választás végeredménye ennek ellenére az lett, hogy átvehettem az esperesi szolgálatot. Mégis rám nehezedett annak a terhe, hogy méltatlan vagyok. így álltam Jézus elé. „Uram, tudom, de te mit szólsz hozzá?” S ekkor ragyogott fel előttem Jn 15,16 kk., amelyet heteken keresztül gyakorta elolvastam. De tényleg nekem szól? Értem én azt is, hogy Mózes, Dávid, Péter, Pál bűnös emberek voltak, de én nem mérhetem magam hozzájuk. Lehet ez az ige igaz rám nézve? Elérkezett az iktatás napja. Harmati püspök úr mély hangja így szólt a gyülekezethez: „Isten igéjét olvasom Jn 15,16 kk. szerint: »Nem ti választottatok ki engem, hanem én...«” - és így tovább. A püspök nem tudott az én vívódásomról, se az igéről. Megértettem, ez az Úr Jézus válasza. Szívem utolsó dobbanásáig remélem, hogy ez a személyes kapcsolat megmaradhat az Úr Jézussal az ő kegyelméből. ■ Ribár János EVANQÉUKyS ÉLET- ÉLED? EVANGE L K U S E H U
