Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-01-26 / 4. szám
2 « 2014- január 26. FORRÁS Evangélikus Élet VÍZKERESZT ÜNNEPE UTÁN 3. VASÁRNAP - 1JN 2,3-6 Betartom vagy megtartom? Oratio oecumenica Mindenható, örök Isten, mennyei Atyánk! Az egész világ a te alkotásod, te teremtettél harmóniát a káoszból. Könyörülő irgalmad tartja fenn továbbra is otthonunkként földünket. Mindenhatóságodban és végtelen szeretetedben bízva könyörgünk hozzád. Könyörgünk a teremtett világért. Ne engedd, hogy felelőtlenségünkkel, csak gazdasági, gazdagodási szempontokat szem előtt tartva lakhatatlanná tegyük nekünk ajándékozott lakóhelyünket. Éleszd fel bennünk a vágyat arra a harmóniára, amely benned él, és teremtésedet átjárja. Könyörgünk azokért, akik akár fizikailag, akár lelkileg nem találnak otthonra ebben a világban, akik idegenné válnak saját hazájukban, saját családjuk körében, akik mindenkitől kitaszítva, magányosan élnek közöttünk. Segítsd mindazok munkáját, akik enyhíthetnek a kitaszítottak szenvedésén. Könyörgünk hazánkért és az itt élő emberekért, népekért. Add, Urunk, hogy tisztelni tudjuk országunk szépségeit, múltját. Add, hogy tisztelni tudjuk azok értékeit, akiknek mindennapjait más kulturális háttér határozza meg, mint a miénket. Kérünk, te segíts élhetővé szelídítenünk a közöttünk lévő nézetkülönbségeket, vitákat. Add, Urunk, hogy megtaláljuk azokat a területeket, ahol csak közösen tehetjük szebbé, igazabbá, élhetőbbé hazánkat. Könyörgünk egyházadért, gyülekezetünkért, amelyet azért hívtál el, hogy tanúskodjék rólad ebben a világban. Áldásod kísérje mindazok szolgálatát, akik meghallották hívásodat, és életükkel, szavaikkal követésedre indultak. Könyörgünk, te tedd egy testté egyházad közösségét. Add, hogy valósággá legyen közöttünk mindaz, amit igédben tudtunkra adtál az egyház közösségéről. Könyörgünk országod teljességre jutásáért. Köszönjük neked irgalmas türelmedet, amellyel vársz arra, hogy minden ember eljusson igazságod megismerésére. Köszönjük neked, hogy abban a reménységben élhetünk, hogy örökre bekötözöd e világ sebeit - azokat a sebeket, amelyeket mi ütünk rajta, azokat a sebeket, amelyeket a világ üt rajtunk, és azokat a sebeket is, amelyekkel egymás életét keserítjük meg. Köszönjük neked, hogy megromlott világunkat újra a békesség, a harmónia felé kormányzód Jézus Krisztus, a mi Urunk által. Ámen. SEMPER REFORMANDA „Jézus naponta tett, tesz s fog tenni csodát. Igaz, hogy testi csodát ritkán, mint ahogyan földi életében is elég kevés vak szemét nyitotta meg, s nem minden beteget gyógyított meg, hanem sokat meghagyott vaknak és betegnek. Ilyen csodák csak azért történtek, hogy a keresztyén egyház megszülessék, elinduljon, s a keresztséggel és igehirdetői hivatallal együtt befogadást nyerjen. Ezért nem mindenkori és mindennapi az ilyen testi csoda. Nem magáért, hanem értünk tett ilyen csodát is, hogy a keresztyénség hinni kezdjen.” 14 Luther Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének! (Szabó József fordítása) A vízkereszt ünnepe utáni vasárnapok központi mondanivalója: Krisztus dicsősége megjelenik a világban. Krisztus dicsősége azonban nem úgy jelenik meg a világban, ahogyan mi szeretnénk. Szívesen fogadnánk a Krisztusban önmagát kinyilatkoztató Isten dicsőségét, ha minden ellenállást megtörő, minden kétséget legyőző módon, térdre kényszerítő erővel jelenne meg. Erre azonban mindaddig várnunk kell, amíg Krisztus Urunk „újra eljön dicsőségben ítélni élőket és holtakat, és uralkodásának nem lesz vége” (Niceai hitvallás). Addig azonban az egyház a keresztnek nemcsak a jelét hordozza, hanem a kereszthordozó (azaz Krisztus-hordozó) élet küzdelmeit is éli. Erről ír Pál apostol: „Vagy nem tudjátok, hogy mi, akik a Krisztus Jézusba kereszteltettünk, az ő halálába kereszteltettünk?" (Róm 6,3) Ugyanakkor azt is hisszük és tapasztaljuk, hogy Krisztus dicsősége a maga sajátos módján már most erővel és hatalommal jelenik meg a világban. Ennek boldog felismerésére azonban nem elég saját értelmünk és szándékunk. Ezért is imádkozunk így az úrvacsorái liturgia anamnézisimádságában: „Kérünk, Istenünk, emlékezzél meg szeretett Fiad értünk viselt szenvedéséről és haláláról, áraszd ki Szentlelkedet mindnyájunkra, hogy Megváltónk keresztjének titkát ünnepelve feltámadásának erejében részesüljünk!” A vízkereszt ünnepe utáni harmadik vasárnapon arra figyelünk, hogy Krisztus dicsősége a szóban, az igében úgy jelenik meg a világban, mint gyógyító hatalom. A vasárnap oltár előtt Hosszú évek távolából is beleborzongok, ha eszembe jut az az istentisztelet. Olyan magányosnak talán még sohasem éreztem magamat szolgálat közben, mint ott és akkor az oltár előtt állva. Alig tudtam megállni, hogy ne hagyjam abba az imádságot, és ne forduljak hátra, hogy megnézzem, mi történt a gyülekezettel. Azért nagy nehezen végigmondtám a Miatyánkot, és amikor az áldás osztására kifelé fordultam, persze ott láttam az embereket a padokban, már fel is álltak az áldás vételére, de a szorongás, a magányosság érzése aligalig enyhült a szívemben. Pedig csak az történt, hogy senki nem mondta velem együtt fennhangon az Úrtól tanult imádságot. Vagy legalábbis a magam hangján kívül senki másét nem hallottam. Hasonló - ha nem is olyan megrázó - tapasztalatom máskor is, előtte is, azóta is volt. S nemcsak a Miatyánk, de zz Apostoli hitvallás, a közös gyónó imádság mondása közben is. S nem is a lelkész, liturgus magányosságának a megtapasztalása a legfájdalmasabb ilyenkor. Hanem annak felismerése, hogy ez is az egyik jele annak, hogy ilyenkor a közösség megélésének drága lehetősége, a gyülekezet közös ünneplése helyett a lelkész által tartott istentisztelet közönségévé lesz a gyülekezet. Tudom, és időnként örömmel tapasztalom is, hogy ez nem mindenhol van így. Mégis igaz, hogy az álfölolvasott igéi és az igehirdetési alapige összhangban tanúskodnak erről. A pogány szír Naamán (2Kir 5,1- 15a) gyógyulását nem annak köszönhette, hogy hétszer megfürdött a Jordán vizében, hanem annak, hogy bár először tiltakozott, de végül szolgái meggyőzésére mégis megtette azt, amit Elizeus próféta mondott neki. A próféta Isten szavának, igéjének továbbadója, Naamán tehát valójában Istenre hallgatott. Ez volt gyógyulásának kulcsa. Az evangéliumban a szintén pogány római százados (Mt 8,1- 13) a maga hivatásában a kimondott parancsok kötelező erejét ismerve hitte el, hogy Jézusnak a betegségnél erősebb szava elég ahhoz, hogy szeretett szolgája ismét egészséges legyen. Ezek a történetek - a többi, csodás gyógyulást leíró történettel együtt - túlmutatnak a testi gyógyulás kétségtelenül örvendetes és hálára indító ajándékán. Jelként mutatnak Krisztusnak arra a hatalmára, amellyel az ember lelkének legsúlyosabb betegségét is képes meggyógyítani. Ez a betegség pedig a bűn, a hitetlenség, bizalmatlanság Istennel szemben, és ennek következménye, zsoldja a halál (Róm 6,23). János apostol levelét olyan gyülekezetekhez írta, amelyek egyre inkább olyan szellemi-lelki hatások befolyása alá kerültek, amelyeket összefoglaló néven gnoszticizmusnak nevez a hittudomány. A gnosztikus tévtanítók a keresztyén hit alapvető és legfontosabb kifejezéseit használták ugyan, de idegen tartalmat kölcsönöztek ezeknek, meggyengítve vagy éppen csorbítva a Krisztusról szóló tanúságtételt. A János által megszólított gyülekezeteknek a hite lett egyre betegebb. talános helyzetkép nyugtalanító és aggodalomra okot adó. Ezért nagy szükségünk lenne arra, hogy újra felfedezzük a liturgikus imádságok kincsestárát, és éljünk is vele. „Újra meg kell tanulnunk a régi igazságot: preces sunt arma ecclesiae [az imádság az egyház fegyverzete]” - írja Jánossy Lajos liturgikájában (162. o.). Egészen biztos vagyok abban is, hogy amikor Luther a Nagy kátéban, a Miatyánkról szóló részben az imádkozás művészetéről, titkáról és erejéről tanít, nemcsak személyes imádságos életünkről, hanem az egyház imádságáról is szól. „Azt pedig tudnunk kell, hogy egyedül az imádság minden védelmünk és oltalmunk. Mert nagyon is gyengék vagyunk az ördöghöz, hatalmához és táborához képest: ha reánk tör, biztosan eltipor. Gondolnunk kell tehát erre, és meg kell ragadnunk azokat a fegyvereket, amelyekre szüksége van a keresztyénnek, hogy helytálljon az ördöggel szemben. Ugyan mit gondolsz: minek volt eddig olyan nagy hatása, mi gátolta és akadályozta ellenségeink tervét, vállalkozását, öldöklését és fölkelését, amellyel az ördög el akart nyomni minket az evangéliummal együtt, ha a mi oldalunkon vasfalként nem vonult fel néhány igaz ember imádsága?” Az egyház imádsága - mint ahogy istentiszteleti élete is - körülöleli a földet. És messze túlnyúlik egy-egy helyi gyülekezet, de még az egyes fe-De ez azóta is így van mindenhol az egyházban, ahol meggyengítik vagy csorbítják a Krisztusról szóló beszédet, az evangéliumot, hiszen egyedül ebben van és ebből fakad Krisztus népének ereje, lelki egészsége. Krisztus dicsősége úgy jelenik meg a világban, hogy egyházának gyakran betegeskedő hitét, reménységét gyógyítja, erősíti. János apostol három kifejezéssel írja ezt le: ismerni, megtartani, szeretni. Ismerni. Isten ismerete a Bibliában lényegesen többet jelent puszta értelmi megismerésnél. A legmélyebb közösségvállalás (például házastársak esetében) kifejezésére is ezt a megjelölést használják. Olyan „ismeretről” van szó, amely részesedést is jelent. Krisztust ismerni tehát nemcsak annyit tesz, hogy tudok róla, hanem hogy a vele való közösség által őbelőle részesedem, és így lesz részem a bűnbocsánat és örök élet ajándékában. Megtartani. Megtartani Isten parancsait, megtartani Isten igéjét kettős jelentésű: egyfelől az apostoli igehirdetésre és egyáltalán Isten Igéjére utal, másfelől hirdeti, hogy nincs más, amit igazán tanulni és ismerni érdemes; a gnosztikusok tetszetős tudománya hamis. János az evangéliumában is, akár egyes számban, akár többes számban használta a „parancs” szót, mindig Jézus „törvényére”, a szeretetkapcsolatra gondolt, sohasem a Tízparancsolatra vagy általában Isten rendelkezéseire. Itt is ez a szó tartalma. Fontos látnunk a különbséget Isten igéjének betartása és megtartása között. A szír Naamán betartotta, amit a próféta mondott neki. A rólekezetek határain is. Az egy szent, egyetemes és apostoli anyaszentegyház kincsestára gazdagít bennünket, evangélikusokat is, és hisszük, hogy a reformáció örökségében fogant kincseinket más keresztyén testvéreink is felfedezik, és gazdagodnak általuk. Az előttünk jártak öröksége beleépül a földön küzdő egyház mai népének imádságába, és hisszük, hogy az utánunk jövők majd a tőlünk vett örökség kincseit vihetik és adhatják tovább. Ezért olyan fontos a számunkra elérhető örökség megőrzése, használata és ezáltal életben tartása. Az egyház imádságának kincsestára nem lehet elrejtett, és nem is csak néhány kiváltságos, beavatott számára elérhető. Mindenki számára megragadható, „használható”, aki kész arra, hogy a koncentráltan az istentisztelet rendjében, a liturgiában feltáruló kincseket „birtokba vegye” éljen velük, és így maga is Isten népének megajándékozott és ajándékozó tagja legyen. A liturgikus imádságok kincsestárának egyes gyöngyszemeiről cikksorozatunkban később külön-külön is lesz szó. Ezért ennek az írásnak az a célja és feladata, hogy segítse hittestvéreinket és gyülekezeteinket a ránk bízott kincsek újrafelfedezésében, és bátorítson mindnyájunkat arra, hogy éljünk is velük. Ez pedig azzal a nagyon egyszerű, de időnként - például temetési vagy más, nyilvános A VASÁRNAP IGÉJE mai százados betartotta Jézus szavát. János apostol viszont nem azt írta, hogy hitünk tisztasága és egészsége érdekében be kell tartanunk az igét, aprólékosan és pontosan, hanem arra biztat, hogy tartsuk meg zz igét, tehát ragaszkodjunk hozzá. Ragaszkodjunk az eredeti és romlatlan evangéliumhoz és így ahhoz a Krisztushoz, akiről szól, és aki maga az evangélium. E nélkül a minden körülmények között való Krisztushoz ragaszkodás nélkül az egyház hite, de személyes hitünk sem lehet egészséges. Szeretni. Isten szeretete irántunk soha nem csak érzés, hanem Isten szüntelen cselekvése a mi megmentésünkért a múltban és a jelenben. Istennek ebből az irgalmas, mentő szeretetéből fakad a mi embertársaink iránt való szeretetünk. Ezeket a motívumokat éppen az agapé szó őrizte meg a görög nyelvben. Gazdag jelentéstartalma az egész Szentírás legjelentősebb fogalmává teszi. A kölcsönös ragaszkodás és szeretet az összekötő kapocs Jézus és megváltottál között, és ez segítheti át a hit válságain azokat, akik ehhez a kapcsolathoz ragaszkodnak, és abban meg is maradnak. ■ Kovács László Imádkozzunk! Uram! Te a jó dolgot elkezdted bennem. Nekem adtad igédet, és azokhoz soroltál, akik néped közé számiáltatnak, akik ismernek, dicsérnek és magasztalnak téged. Add most kegyelmedet, hogy igéd mellett kitartsak én is, és a te keresztyén népedtől soha el ne szakadjak. Ámen. (Luther) RÉGI-ÚJ LITURGIKUS SAROK helyen tartott istentiszteleteken - mégis nagy bátorságot igénylő lépéssel kezdődik, hogy dacolva mai divatokkal, rossz trendekkel, készek vagyunk a gyülekezet közösségében együtt és fennhangon mondani a Miatyánkot, a hitvallást, a gyónó imádságot vagy - ahol már szokásban van - a közös imádságokba iktatott válaszokat, reszponzumokat. Ezeken túl számos lehetőségünk van arra, hogy a lelkész által olvasott, mondott imádságokat, liturgikus részeket lélekben fegyelmezetten, csendben együtt imádkozzuk. Ebben segíthet az is, ha az állandó formulával végződő liturgikus imádságok végén együtt és hangosan mondjuk az áment. És általában is fontos, hogy a gyülekezet közösségében, istentiszteleteinken annak felismerésével és tudatában legyünk együtt, hogy - emberi oldalról - az istentisztelet „sikere” nemcsak a lelkészen, hanem az egész gyülekezeten is áll. Az Úristennek adok hálát, hogy személyes tapasztalataim lehettek arról, milyen bátorítást és elkötelezést jelent a lelkész, az igehirdető számára a gyülekezet liturgikus aktivitása és a Szentlélek áldásáért imádkozó háttérszolgálata. B Ittzés János evangelikuselet.hu Együtt imádkozom népeddel
