Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-06-29 / 26. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2014. június 29. » 3 ■l Kerkit: tábori ünnep - ünnepi tábor Menjetek hát föl az ünnepre (Jn 7,8) > Negyven gyermek fogadta el a meghívást idén Bonyhádra, a Déli Evangélikus Egyházkerület jubileumi konfirmandus- és ifjúsági táborába (kerkit). Az első táborozok ma már végzett egyetemisták, dolgozó felnőttek. Az elmúlt tíz évben Aradi András bonyhádi és Laczi Roland csővári lelkészek voltak azok, akik minden tábor ügyét a szívükön viselték, és a teljes hetet a gyermekekkel töltötték. Évek óta táborvezető Schalter Bernadett váraljai lelkész és e sorok írója is. Az elmúlt évtől teológusok is részt vesznek a táborban: Szidoly Roland másodszor, Németh Kitti első alkalommal segített összefogni, tartalommal megtölteni a hetet. Makán Hargita iskolalelkész kezdeményezésére minden évben a bonyhádi gimnázium tanulói is segítik a munkát. Idén a téma az ünnep volt, a reggeli áhítatok során a zsidó ünnepekkel ismerkedtek meg a fiatalok. nyen, délután pedig akadályversenyen tették próbára magukat a táborozok. Az ünnepi hét megkoronázásaként a kerkit résztvevői egy hatalmas tortát kaptak ajándékba a gimnáziumtól. A búcsúeste az elmúlt évben megálmodott koreográfia szerint zajlott. Az áhítat és a maratoni éneklés után a héten egymással versengő csapatok eredményei hangzottak el, majd egy kiválasztott ifjúsági éneknek a programokról szóló humoros, átírt változatát adták elő egymásnak csapatok. Végül az est zárásaként vetítésen együtt idézték fel újra a hét eseményeit. A tábor úrvacsorás istentisztelettel zárult, majd az újbóli találkozás reményében búcsúzkodtak a fiatalok. Az elmúlt tíz évben sokak életében vált fogalommá Bonyhád. Felejthetetlen emléket, de megelevenítő kapcsolatot is adott Istennel és az ország többi fiataljával. A szervezők és a táborozok hálával tekintenek vissza az elmúlt - és reménységgel előre a következő - tíz évre. ■ Laczi Anikó Az ünnepi hetet hagyományosan Gáncs Péter püspök és Jóné Jutási Angelika, a Déli Egyházkerület irodavezetője nyitotta meg. Ezúttal a samáriai asszony és Jézus találkozásának történetét adták elő dramatizálva (képünkön). Jákob tótjához kaptunk meghívást, amelyből - tekintettel a jubileumra - ezúttal frissítő gyermekpezsgő folyt... Az esti ismerkedős, ráhangolódós játékok után másnap a táborozok szemerkélő esőben régi és új ismerősökként rótták Pécs utcáit, majd egy izgalmas délutánt töltöttek el a Mecsextrém Parkban. Este pedig az Életrevalók című francia film adott gondolkodnivalót a megfáradt izmok mellé. Szerdán délelőtt Smidéliusz Gábor lelkész érkezett a táborba; a nyugalommal kapcsolatban vezetett önismereti játékot és tartott interaktív csoportbeszélgetést. Délután gimnáziumi pedagógus segítségével lehetett kipróbálni a sportlövészetet, majd következtek az elmaradhatatlan focimeccsek. Áhítat előtt a váraljai Glory Hope ökumenikus gospelkórus, illetve Smidéliusz Gábor és Ócsai Zoltán koncertjét hallgatták meg a résztvevők. Csütörtök délelőtt Aradi András vezetésével folytatódtak a csoportbeszélgetések az ünnepről. A korán elköltött ebéd után indult a szintén hagyományosnak tekinthető túra, idén a Magyaregregy és Óbánya közötti tíz kilométert tették meg a fiatalok. A kirándulás fáradalmait az este folyamán Fele sem igaz vetélkedővel pihenték ki. Az utolsó előtti napon folytatódott a vetélkedőkben gazdag program: délelőtt egy kedves gimnáziumi pedagógus által szervezett sorverseSzemélyes sorok a Kapernaumról Ha nincs a gyenesdiási Kapernaum, akkor talán a világra sem jövök. Szüleim ugyanis ott ismerkedtek meg 1952 nyarán, egy hitmélyítő nyári evangélizáción. Édesapám soproni teológushallgató volt akkor, aki néhány évvel korábban feladta világi állását (jogvégzett emberként a Hitelbankban dolgozott), és engedve a belső hívásnak, lelkésznek készült. Igaz, hogy akkor, a kommunista hatalomátvétel idején ez enyhén szólva nem számított perspektívának, de ő nem tehetett másként. Édesanyám pedig gyenesi megismerkedésük idején a beledi gyülekezet kántora és hitoktatója volt, mivel származása miatt kitették a kertészeti egyetemről. 0 is kereste a szolgálatot és az abban való megerősödés lehetőségét, így utazott el arra a bizonyos nyári konferenciára. Ha jól tudom, ezekre az alkalmakra nem annyira részvételi díjat kellett vinni, hanem valamilyen terménnyel lehetett hozzájárulni az ellátáshoz: zsírral, liszttel és hasonlókkal. Még villany sem volt akkor az épületben. A családi legendárium szerint ugyanis édesapám azzal az ürüggyel kopogott be a lányok szobájába, hogy tudnak-e adni egy kis petróleumot az ő lámpájába... Ebben a történetben nem a szereplők személye a fontos, hanem a jelenség. Miközben az egész országban „fortélyos félelem" igazgat, vannak néhányan, akik felszabadultan és lelkesen evangéliumi énekeket énekelnek. És van egy közösség, amely ezt lehetővé teszi, egy épület, amelyben szalmazsákokon összezsúfolódva alhatnak, egy kert, amelynek fái alatt bibliaköröket tartanak. Középiskolás koromban aztán magam is számos nyarat töltöttem a Kapernaumban. Akkor már és még tilos volt evangélizációkat tartani, de működött az öregotthon, vele szemben pedig ott állt az újabb épület. Ez egyaránt fogadott nyaralókat, illetve konferenciázó lelkészeket. Hernád Tibor - akit hol Tibsi bácsinak, hol „kapernaumi századosnak" hívtunk - zseniális módon működtette a többfunkciójú központot. A legzsúfoltabb nyári hetekre középiskolásokat és teológushallgatókat hívott konyhai és egyéb segítő munkákra. A levegőtlen és fülledt tetőtéri szobában laktunk, emeletes ágyakon, de boldogok voltunk, hogy segíthetünk. Közben persze barátságok és szerelmek szövődtek, és teljességgel sajátunknak tekintettük a Kapernaumot. Tibor bácsi Veszprémbe kerülése után egy darabig Mátis Pista bácsi, illetve Foltin Brúnó vezette az otthont. Utóbbi különösen is nagy hatással volt rám. Helyét kereső gimnazistaként megragadott az a sokoldalúság, ahogy ő emberségesen bánt az idősekkel, áhítatokat tartott, majd vasvillával hányta a szénát, vagy éppen segédkezett a szakácsnő házépítésénél. Bizonyára ezek a gyenesi nyarak is hozzájárultak ahhoz, hogy magam is lelkész lettem. Hosszú kényszerszünet után 1980- ban rendezett egyházunk hivatalosan ifjúsági konferenciákat. Szirmai Zoltán fasori esperes volt a legelső alkalom házigazdája, és néhány fiatal lelkész mellett két teológushallgatót, Koczor Tamást és engem is bevett a csapatába. Soha nem fogom elfelejteni a legelső alkalom csodáit és izgalmait. A tömegesen érkező tizenévesek mit sem sejtettek abból, hogy több évtizedes tiltást követően tartunk ilyen alkalmakat. Hitébresztő reggeli és esti áhítatok, igényesen elkészített előadások, jó beszélgetéseket kínáló bibliakörök adták a program gerincét, és persze sok nagy éneklésre, felszabadult játékra, közös focira, nappali és éjszakai fürdésre és pingpongozásra is lehetőségünk volt. Az első években még minden nagyobb benti alkalmat csak az ebédlőben tudtunk megtartani, idővel aztán elkészült a szép és tágas Vesztfália terem. A záró istentiszteleteket általában a szabadban, az akkor még középen ott álló hatalmas fa árnyékában tartottuk. „Tiszta fény utamon, el ne hagyj soha, Jézusom” - énekeltük az úrvacsora alatt, gyakran bizony sírva. A könnyek nemcsak az elválás szomorúsága miatt hullottak, hanem Új termés régi gyökéren A gyülekezet kétszázharmincadik születésnapját ünnepelték június 21- én Zalaistvándon. Az egész napos szombati együttléten a múltat idézve és a jelent megélve voltak jelen a helyi gyülekezeti tagokon kívül a zalaegerszegi, pusztaszentlászlói, lenti és barlahidai közösségek képviselői. Az egy gyökérről fakadt, sokszínű gyülekezet egykor egy egyházközséget alkotott, de sok rokoni szállal mind a mai napig összekötődnek. Koczor György helyi lelkész köszöntője után Szabó Vilmos zalaegerszegi lelkész - a bibliaolvasó Útmutató napi igéje (2Tim 3,14) alapján - beszélt a Krisztusban való összetartozás fontosságáról. Ezután Vikár Tibor zalaistvándi felügyelő, történész mutatta be a gyülekezet történetét, illusztrálva mindezt újabb kutatási eredményeivel. A templomi „köszöntés" után örömmel találtak egymásra a rég nem látott családtagok. A távolabbról jövőket érdekelte a zalaistvándi anyaegyházközség jelene is, melyről Koczor György szólt röviden (képünkön). A kialakult párbeszédben fogalmazódott meg az az igény, hogy az összetartozásnak ez a formája a jövőben is élő maradjon. A közös ebéd és beszélgetés után ki pincelátogatásra indult, ki az elődök sírját kereste fel a temetőben. ■ KGy sokszor bűnbánatból, az újjászületés öröméből is fakadóan. A mai evangélikus lelkészi kar jelentős hányada ott, a Kapernaum kertjében kapott elhívást. Lelkészi szolgálatomat a Somogy-Zalai Egyházmegyében kezdtem. Három korábbi anyagyülekezet, Siófok, Kötcse, Balatonszárszó és persze sok-sok szórvány gondozása volt a feladatom. Ebben az időben számos egyházmegyei programot, lelkészgyűlést tartottunk a Kapernaumban. Legemlékezetesebb számomra az az alkalom, amelynek keretében fiatal lelkészek tartottunk ott konferenciát. 1983 júniusa volt. A létező szocializmusra és annak egyházpolitikájára oly jellemző Szolgálatunk mai világtávlalai címmel kellett előadást tartanom, egyebek mellett Káldy püspök jelenlétében. Előadásomat nem éppen az egyházpolitikai elvárásoknak megfelelően tartottam, hanem kissé ékelődni próbáltam a magunk helyzetén, és egyebek mellett bizonyos ENÜF-jelenségről beszéltem. Ez „az Emberiség Nagy Ügyeinek Felkarolása” volt, vagyis a korra annyira jellemző álságosság, amikor saját gondjainkról- mint például a cigánykérdés, a tömeges alkoholizmus vagy a gazdasági válság- nem volt szabad szólni, de arról annál inkább, hogy - úgymond - Amerikában verik a négereket... Nem azért írom le mindezt, hogy magamról beszéljek, hanem hogy érzékeltessem, mennyire hatással volt rám ott és akkor is „a hely szelleme” Az eddigiekből kiderült már, hogy a Kapernaum nekem mindig a szabadságot és a kísérletezőkedvet jelentette. Úgy látszik, a legnagyobb rendező, az Úristen olykor elővesz egy régi forgatókönyvet, hogy új szereplőkkel vigyen színre egy darabot. Ennek lehet-ÉGTÁJOLÓ t tünk részesei 1987 júliusában, amikor Katival, későbbi feleségemmel mi is egy kapernaumi ifjúsági konferencián ismerkedtünk meg. Az Újszövetségben arról híres ez a Genezáret-tavi város, Kapernaum, hogy Jézus ott élt. Immár nyolcvan éve a Balaton-parti Kapernaumban is otthon van Jézus. Evangélikus egyházunk különböző nemzedékekhez tartozó sok-sok tagjának sorsát határozta meg döntően ez a tény. Ebben a visszaemlékezésben nagyon szubjektív voltam. Bocsássa meg az olvasó, ha személyemet látszólag előtérbe toltam. Nem hivalkodni akartam, hanem csupán azt kellett valahogy jeleznem: Gyenesről és általában a Kapernaumról nem tudok távolságtartóan, hideg fejjel beszélni. Áldjuk az Istent az itt átélt csodákért! Legyen Jézus továbbra is otthon ezen a helyen. Fabiny Tamás püspök Északi Egyházkerület
