Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-06-15 / 24. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2014. június 15. » 3 Oltárképszentelés - nyolcvan év után Orgona-új raszentelés m- Folytatás az 1. oldalról A dombóvári gyülekezet eredetileg húsvétra tervezte az oltárkép szentelését, de technikai okokból erre egészen a pünkösdöt megelőző szombatig kellett várni. A késedelemmel kapcsolatban Gáncs Péter megjegyezte, hogy az akkori bosszúság mára gondviselésszerűnek tűnik, hiszen az emmausi vacsora szinte előszobája a pünkösdnek. A lukácsi történetben a tanítványok a kenyér megtöréséről ismernek rá feltámadott mesterükre. Lajta Gábor festőművész ezt a sorsfordító pillanatot örökítette meg nagyszerű oltárképén, háttérben - mégis a kép közepén — a szolgálóval, akinek elsőként hadarhatták el az izgatott tanítványok a pillanat jelentőségét, így téve őt a pünkösdi örömhír első tanújává. A jól ismert történet szerint két csalódott, kétkedő és reményt vesztett tanítvány - Kleopás és talán fia - igyekszik a húsvéti események után Jeruzsálemből Emmaus felé, amikor egy utazó melléjük szegődve beszédbe elegyedik velük. A vándort maradásra bírják a tanítványok, s aztán vacsorához készülnek vele, amikor az megáldja és megtöri a kenyeret, felfedve ezzel önmagát. Mire fölocsúdnak, Jézus magukra hagyja őket, de ők azonnal útra kelnek, vissza Jeruzsálembe, hogy elmesélhessék, amit láttak. A feltámadás örömhíre végül pünkösdkor - a Szentlélek kiáradásával - válik a tanítványok életének és tanításának középpontjává. így folytatódik az egyház születésének története. Szabó Szilárd, a gyülekezet lelkésze felelevenítette, hogy a templomépítést befejező gyülekezeti vezetők annak idején anyagi okból nem rendelhettek oltárképet. Ideiglenes megoldás után kutatva - egy környékbeli templom nagyhétben hagyományosan letakart oltárképétől ifiletve - egy fekete háttér előtt álló fehér keresztet állítottak a leendő oltárkép helyére, és 1931-ben így szentelték fel a templomot. A történelem tovább odázta a terveket - válság, világháború, majd a szocializmus évtizedei következtek... Most, nyolcvan évvel később sok tervezgetés, egyeztetés után döntött úgy a gyülekezet: elérkezett az idő, hogy az építők munkáját ez a generáció végre befejezze. „Az oltár felett elhelyezett kép az evangélium hirdetésének személyes, csodálatos eszköze” - mondotta A látás visszaszerzése című laudációjában Zászkaliczky Zsuzsanna művészettörténész, a dombóváriak testvérgyülekezetének, a budapest-kőbányainak a felügyelője. Evangélikus oltárképeken érthetetlenül ritkán szerepel az emmausi történet, de a művészettörténetben korántsem példa nélkül való, hiszen a legnagyobb festők dolgozták fel a témát. A szakember Lajta Gábor festészetének gyökereit is a nagy elődök - a késő reneszánsztól a historizmusig - művészetében látja. Az alkotás folyamatának érdekességeként említi, hogy a különleges gonddal választott modellek önkéntelen, természetes mozdulatait a kompozícióba építő festő milyen alaposan készült fel a munkára, rejtett szimbólumokkal, utalásokkal mélyítve tovább a prédikáló oltárkép mondanivalóját. Tudni való, hogy Lajta Gábor mindig élő modellekkel dolgozik. E különleges feladatra is sokáig kereste a megfelelő modelleket. A fiatal tanítvány a bencéseknél végzett, Pannonhalmán, az idősebb, Kleopás arcáról pedig egy jógaoktató tekint a kenyeret megtörő mesterre. A kicsit kívülállónak ható, mégis központi szerepet kapó szolgáló alakját egy színésznő formálta meg... A kulisszatitkok egyike, hogy a Jézus alakját megszemélyesítő modellt a festő egyik tanítványa ajánlotta. A leendő Jézus már a fotók alapján tökéletesen alkalmasnak tűnt a feladatra, de szinte hátborzongató lehetett a felismerés, amikor kiderült, hogy az épp harminchárom éves olasz művészettörténészt Emanuelnek hívják. Erre és az alkotás folyamatát kísérő további „jelekre” természetesen a magát keresőként definiáló művész is felfigyelt, és töltekezett belőlük. A dombóvári ünnep utolsó felszólalójaként a művész állt a gyülekezet elé (képünkön): „Abban a reményben nyújtom át festményemet, hogy a kép az igével együtt segíthet mindenkit a tisztánlátásban és a felismerésben.” ■ Szöveg és fotó: Kiss Tamás Folytatás az 1. oldalról Van abban valami zavarba ejtő, amikor az ember egy kétszáz évnél régebbi, tágas templomban száznál kevesebb hívet tud megszámlálni egy ünnepi istentiszteleten. És van abban valami tiszteletet parancsoló, amikor egy ünnepi alkalmon közel száz hívő számlálható meg egy olyan műemlék templomban, amelynek építő gyülekezete a közelmúlt történelmének (esetünkben a háborút követő kitelepítésnek) vált áldozatává. És sajnos nem Egyházaskozár az egyet-15,6-12 alapján tartott prédikációjában Gáncs Péter megértéssel szólt arról, hogy „nem könnyű elfogadnunk, hogy az Isten egyaránt felhozza napját jókra és gonoszokra” A két német szó (haben/sein) tartalmi különbözőségére utalva azonban hangsúlyozta: „Nem mi osztjuk a Szendéiket! Mi mindnyájan Isten kegyelméből élünk.” Az istentisztelet utolsó harmadában Győrffy István gyönyörködtette a jelenlévőket az újonnan felszentelt orgona „tudásával” A kántortól (képünkön) tudhattuk meg azt is, hogy az 1814 len anyagyülekezet, amely „fordítottan tizedeltetett” azaz a jobbára német ajkú evangélikusság alig tizede marad(hatott) a jelenleg már csak nyolcszáz lelkes és mindössze százhúsz evangélikust számláló településen... Pünkösdkor megkülönböztetett üzenete van az orgonaszónak, hiszen a „pneuma” szólaltatja meg a sípokat, így a hangszer már működésével is prédikál - fogalmazott az ünnepi istentisztelet igehirdetője, hozzátéve: „Ha az orgona meg tud újulni, miért ne tudna megújulni a gyülekezet is.” ApCsel pünkösdjén szolgálatba állított barokk (hangzásában a 17. századi itáliai típushoz köthető) hangszer viszonylag megkímélt állapotban érhette meg felújítását, amelyet 1986- ban, az akkorra szintén felújított templom fennállásának kétszázadik évfordulóján határozott el a gyülekezet. Az orgona felújítását - Kormos Gyula tervei szerint és felügyelete alatt - Budaörsön végezték el mintegy négy és fél millió forint - pályázaton elnyert - öszszegből Paulus Frigyes és munkatársai. ■ TPK Az elmúlt hetekben a Déli Egyházkerülettel kapcsolatban több olyan hír is megjelent az Evangélikus Életben, amelyekhez talán nem árt némi háttérinformáció. A május 25-i szám címoldalán olvashattuk a szarvasi gyülekezetek presbitériumainak közös ünnepélyes nyilatkozatát arról, hogy „a hatvanegy évvel ezelőtt külső politikai érdekből kettéválasztott szarvasi evangélikusság ismét eggyé akar válni" De vajon mire utal a kissé titokzatos „külső politikai érdek” kifejezés? Erre a kérdésre az Evangélikus Országos Levéltártól kapott izgalmas dokumentumokból világos választ kaphatunk. 1953 tavaszán a püspök által kiküldött adminisztrátor lelkész, Kalavszky Kálmán - többek között - a következőket jelenti Dezséry Lászlónak: „Az egyházközség kettéválasztását és ezzel kapcsolatban az államilag kívánt tisztogatás teljesítését úgy a járási tanács elnökével, mind pedig a járási pártbizottsággal, azaz a járási párttitkárral közöltem. Bejelentésemet megelégedettséggel fogadták...” Gondolom, ezek ismeretében nem nehéz kitalálni, hogy milyen erők motiválták a szarvasi evangélikusság megosztását, szétszakítását... Öröm, hogy a presbitériumok szándékát mindkét gyülekezet közgyűlése június í-jén megerősítette. Ennek nyomán megkezdődhet az egyesülés jogi, szervezeti, anyagi előkészítése. A tervek szerint a két gyü/ lekezet közös munkabizottsága október 31-ig dolgozza ki az egyesülési dokumentumot, melynek elfogadása esetén, reménység szerint, 2015- től, hatvankét év után helyreállhat a szarvasi evangélikusság egysége. A másik jó hír az előző számban, egy fotóval is illusztrált közleményben jelent meg az egyházkerületünkben lezajlott parókusi alkalmassági vizsgálatról. Ez a szokványosnak tűnő tényközlés megérdemel egy kis pluszfigyelmet, hiszen először történt, hogy a négy beosztott lelkész közül háromnak is evangélikus iskola volt az első számú szolgálati helye, „gyülekezete” az elmúlt két esztendőben. Tudom, hogy teológiai és egyéb szempontból is erősen vitatott kérdés: mennyiben tekinthető az egyházi oktatási, nevelési intézmény gyülekezetnek? De tény, hogy immár hosszú évek óta nemcsak gyülekezetekbe, hanem iskoláinkba is küldünk lelkészeket. A parókusi alkalmasságukról most bizonyságot tett ifjú kollégáim az iskola mellett a helyi gyülekezetben is szolgáltak. Ugyanakkor - nem kis örömömre - mindhárman úgy nyilatkoztak, hogy továbbra is szívesen munkálkodnának az evangélikus iskola missziói mezején. Fontos egyházstratégiai feladat, hogy valóban megteremtsük a teljes esélyegyenlőséget és átjárhatóságot a gyülekezetben, illetve iskolában szolgáló lelkészek között. Továbbá kí' t t f vánatos lenne, hogy ezt az esélyegyenlőséget kiterjesszük az ősztől szolgálatba lépő mintegy húsz főállású hitoktatóra is, beleértve az anyagi megbecsülést... Az iskola és gyülekezet kölcsönhatásához, együttműködéséhez érdekes adalékot kínált az a vizsgafeladat, amelyben a jelölteknek egy valóságosan elvégzett keresztelési szolgálatot kellett írásban dokumentálniuk, a felkészítéstől a keresztelési prédikáción keresztül az utógondozásig. Sokatmondó, hogy mindhárman az iskolában kerültek kapcsolatba a keresztelendő gyermekkel, de természetesen a gyülekezetben, templomi istentiszteleten történt a keresztelés. Miközben olykor már-már szinte elégedetlen türelínetlenséggel keressük iskoláink gyorsan érő gyümölcseit egyházunk fáján, jó lenne hálás szívvel felfedeznünk a szebb jövőt, termést ígérő bimbókat, nyíló virágokat is... Ahogy reformátor őseink megfogalmazták: az iskola az egyház veteményeskertje. így van ez ma is. Ne legyünk türelmetlen kertészek, akik sürgetik a növekedést adó Urat. A „Főkertész” intése ma is aktuális: „...más a vető, és más az arató’.’ (Jn 4,37) A harmadik déli öröm, amelyet szeretnék megosztani tisztelt olvasóinkkal: az orosházi missziói nap visszhangja, utórezgései. Akadnak, akik már-már szinte temetik az egyházkerületi missziói napokat. Talán ismerősek a kritikus, önkritikus hangok, melyek szerint „ez már kifutó modell, idejét múlta forma, csak egymást melengetjük, csupán nyugdíjastalálkozó az egész”... Hála Istennek, Orosházán több mint ezren - köztük mintegy húsz százalékban gyermekek és fiatalok - mást tapasztaltunk. Egy tizenhat éves gimnazista leveléből idézek, amelyet még hazafelé írt a buszon: „...a teljes újdonság varázsában és a bennem régi lángjára kapott hit fényében élveztem ezt a napot új életem kapujában. Hálás vagyok. Hálás az útmutatásért, a velem szembeni önzetlen segítségért és jóindulatért, melyet szinte idegenként élhettem át...” A házigazda Orosháza iskolalelkésze, Balog Eszter köszönőlevelünkre így válaszolt: „Részemről sok örömmel és áldással telt a missziói nap. Mi is nagyon köszönjük, hogy gyülekezetünk, óvodánk és iskolánk lehetett a találkozó helyszíne. Örültünk a szolgálattevőknek, szolgálatuknak, a vendégeknek, a személyes találkozásoknak, beszélgetéseknek. Remélem, a kisközösségek a Déli Egyházkerületben tovább fognak formálódni Isten Lelke segítségével, az evangélium ereje által... Az iskolánkban már várják a fiatalok a folytatást!” Mi is várjuk a folytatást, hiszen az orosházi missziói nap nem ért véget az úrvacsorái istentisztelettel. Komolyan vettük az áldás előtt felhangzó missziói elbocsátást: „Menjetek el, és hirdessétek az Úr halálát és feltáma-ÉGTÁJOLÓ <+> dását! Tegyetek bizonyságot szeretetéről! Akik megtapasztaltátok a bűnbocsánat örömét, építsétek a testvéri közösséget úz emberek között megbocsátással és önfeláldozó szeretettel.” Az ajándékba kapott pohár, az úrvacsorái kehely, a teli templom szimbolikusan „túlcsordult” hiszen kivonultunk a város főterére. Ott még bő másfél órán keresztül sokakat kínáltunk meg a Krisztussal való találkozás és közösség öröméből énekben, zenében, bizonyságtételekben. Reméljük, ennek is lesz folytatása, ahogy a nap énekében együtt vallottuk: „Az Úr csodásán működik, / Bölcs terveit megérleli, / Rügyet fakaszt az ág. / Bimbója bár igénytelen, / Pompás lesz a virág.” (EÉ 328,1.2) Gáncs Péter püspök Déli Egyházkerület
