Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)

2014-06-15 / 24. szám

2 ■m 2014. június 15.

FORRÁS

Evangélikus Élet

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE - EF 1,3-14

Magasztalás minden időben

Oratio

oecumenica

Mennyei Atyánk! Fel nem foghatjuk gazdagságod, bölcsességed, ismereted mélységét, mégis Atyánkként szólíthatunk meg. Köszönjük, hogy fenségedben közel jöttél hozzánk, és te magad biztatsz arra, hogy életünk eseményeit, kérdéseinket, félelmeinket és örömeinket, hálaadásunkat eléd vigyük.

Te bölcsen megteremtetted és fenntartod vüágunkat. Otthonunkká lehetett Földünk, és ránk bíztad felelős gondozását. Könyörgünk azért, hogy élni tudjunk ezzel a felelősséggel. Bocsásd meg rövidlátásunkat, amellyel a jövő nemzedékek elől szívjuk el a tiszta levegőt, pocsékoljuk a tiszta vizet, tesszük tönkre a tiszta élelem lehetőségét. Bocsásd meg, hogy önzésünkben nem tudunk mások nélkülözésén enyhíteni, és fogyasztunk feleslegesen is, miközben mások a legalapvetőbb életfeltételeknek is híján vannak.

Te egyházat gyűjtöttél ebben a világban, hogy megkeresd az elveszettet. A keresztség ajándékában otthonunkká tetted a veled való közösséget, igéd által megszólítasz, figyelmeztetsz és vigasztalsz minket. Könyörgünk e minden értelmet meghaladó közösségért, egyházadért. Segíts, hogy ne legyünk felszínesek mindabban, amit rólad hirdetünk, és amit egymással cselekszünk. Add nekünk a szeretet és a békesség Lelkét, hogy az egyházadat is megosztó emberi gyengeséget legyőzve hiteles tanúid lehessünk ebben a világban.

Könyörgünk minden szenvedőért. Azokért, akiknek élete saját hibájukból, bűneik miatt tört össze. Segítsd őket, hogy az összetöretettségben meglássák a kegyelmed felé vezető utat. Könyörgünk azokért, akik mások igazságtalansága, gonoszsága miatt szenvednek. Könyörgünk a magányosokért, a betegekért, a halállal viaskodókért. Közelségeddel enyhítsd szenvedésüket, és mutasd meg nekik, hogy minden szenvedésben és mélységben is életet adó közösségedre találhatunk.

Atyánk, hálát adunk neked, hogy mindenünket a te kezedbe helyezhetjük, mert tőled, általad és érted van minden: tiéd a dicsőség mindörökre. Ámen.

SEMPER REFORMANDA

„Hogy írod, a fenséges fejedelem gyakran és tisztelettel emleget engem,

ugyan nem örülök neki, mégis kérem, hogy az Úristen viszonozza dicsőséggel az ő alázatosságát. Hiszen nem vagyok rá méltó, hogy egyeden ember is megemlékezzék rólam, nem szólva, hogy egy fejedelem, ráadásul ilyen hatalmas fejedelem. Sőt azt élem meg, hogy leginkább azok használnak nekem, akik a legrosszabbakat mondják rólam. Mégis kérlek, mondj köszönetét nevemben a fejedelemnek mind jóindulatáért, mind ajándékáért, noha nem szeretném, hogy akár Te, akár bárki más dicsérjen engem, mert üres az emberi dicséret, egyedül Isten dicsérete igaz, amint meg van írva: „Az Úrral dicsekszik lelkem” (Zsolt 34,3) És ismét: „Dicsőítsétekszent nevét” (Zsolt 105,3) Nem mintha a minket dicsérők önmagukban lennének kifogásolhatók, hanem azért, mert inkább embereket dicsérnek, mint Istent, akit egyedül illet dicséret, tisztesség és dicsőség, ámen!” N Luther levele Georg Spalatinnak, 1516. december 14. tr-cenregi Zoltán fordítása)

Isten dicsérete és magasztalása minden hívő számára a legszebb és ugyanakkor a legszentebb kötelesség. Életünk értelme és jutalma, ahogy azt az egyházatyák megfogalmazták. De valóban felfedezzük ebben életünk értelmét, és jutalomnak találjuk? Hiszen sokat panaszkodunk a körűimé-’ nyekre, és úgy gondoljuk, hogy majd akkor mondunk több dicséretet, ha jobban megy a sorunk.

Igénk háromszoros dicséret. Az első a teremtő Istennek szól, aki a világot tökéletesnek alkotta, amelyet átjár az ő istensége. Ebből az a képzetünk is származhat, hogy Isten Jézus Krisztust akkor is elküldte volna a világba, ha nem lett volna bűn, hogy még közelebb kerüljön hozzánk. Világunk egy Istentől meghatározott és cselekedeteivel átszőtt világ, amelyben Jézus Krisztusnak kezdettől fogva helye van. A második rész azonban már világosabbá teszi számunkra, hogy Isten Fia azért jött, hogy vérével és halálával megváltson minket, de azért is, hogy Isten titkát kinyilvánítsa nekünk. A harmadik szakasz pedig arról szól, hogy már megkaptuk az eljövendő üdvösség zálogát, Isten Szent Lelkét, de Jézus Krisztus még nem érkezett el hozzánk az ő dicsőségében.

Az emberi dicséret mindig új és új formában fordul az időtlen Isten felé. A szakaszban - az első szavától az utolsóig - a dicséretnek és hálaadásnak olyan túláradó özönét találhatjuk, amelyet igazából megérteni és megmagyarázni sem tudunk. Mint a nagy dolgoknál általában, hiányoznak a szavaink arra, hogy elmondjuk, mit is akar Pál apostol, vagy még inkább azt, hogy mire akar utalni. Ezek a mondatok az ő hitének és is► Szentháromság ünnepén lapunk Régi-új liturgikus sarkában mi más illene jobban az imádságról szóló sorozatba, mint az a szent esemény, amelynek során az Atya, Fiú, Szentlélek nevében keresztelünk meg gyermekeket vagy felnőtteket. így hát ezzel folytatjuk énekeskönyvünk imádságos részének bemutatását.

Hála Istennek, elmúlóban vannak azok az idők, amikor pár perccel az istentisztelet előtt jöttek be a szülők a lelkészi hivatalba, hogy gyermeket hoztak keresztelni. Az idő még az adatok felvételére sem volt elegendő... Ma már természetes, hogy hetekkel korábban bejelentik az igényt, s akkor van mód arra, hogy túl a hivatalos adminisztráción elinduljon a felkészítő személyes beszélgetés.

Megítélésem szerint ma a lelkészek kiemelt missziói feladata, hogy a keresztelési felkészítőt - hasonlóan az esketés és a temetés szolgálatához - minél több tanítással, lelkipásztori látogatással, tartalmas beszélgetéssel végezzék. Hiszem és tapasztalom, hogy ahol erre súlyt fektetnek, ott a gyülekezetépítés és gyülekezetépülés folyamata nyomon kísérhető, átélhető.

Ha egy keresztelést kérő család meglátogatja a lelkészt (lelkészi hivatalt), akkor az a minimum, hogy a lelkész ezt a látogatást viszonozza a család otthonában. Nagy élményeim fűződnek azokhoz a lelkipásztori beszélgetésekhez, amelyek közben a szülők - „hazai pályán”, azaz otthon

tendicséretének megnyilvánulásai. A szakasz kezdete - „Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja” - és a vége - „eljegyzett pecsétjével, a megígért Szentlélekkel, örökségünk zálogával, hogy megváltsa tulajdon népét az ő dicsőségének magasztalására” - között hatalmas ív feszül, amelybe beleférhet életünk minden kérdése és mindaz, amit a Hiszekegyben Istenről, Jézus Krisztusról és a Szentiélekről vallunk.

Mindannyian tapasztaljuk, hogy a hit és az élet ugyanúgy nem választható el egymástól, mint a hitvallás és a cselekedet. Ahol ezt nem ismerjük fel, ott az életünk hiteltelenné válik. Kálvin az ilyeneknek írja: „Sohase bízzál eléggé Istenben, mert az bizalmatlanság lenne magaddal szemben.” Hogyan akarjuk Istent dicsérni, ha hitünk csak az ünnepi egyházi alkalmakra, jobb esetben több vagy kevesebb vasárnapra szorítkozik? Hogyan gondoljuk, hogy főként az európai keresztyénség jelen állapotában meg tud állni más vallások, főként az iszlám komoly előretörésével szemben?

Nem árt minél gyakrabban elgondolkodni azon, hogy életünk összefügg Istennel, a hit pedig hozzátartozik az élethez. A hitre jutás nem könnyű, és főként arra kell ügyelni, hogy azt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak. Aki Istent dicséri, az egyben vallást is tesz róla, hiszen Istent dicsérni nem olyan könnyű és magától értetődő dolog - a világ tele van gonddal, bajjal, éhezéssel, kiprovokált háborús konfliktusokkal; nemkülönben a mi életünk is betegséggel, gyásszal, adóssággal, munkanélküliséggel. Tudjuk

— megnyíltak, és gyermekük életének nagy eseménye mellett az ő életükben is elindult valami, ami Istentől való.

Amikor egy ilyen folyamat beindul, kiderül, hogy szülők és lelkész egyaránt igénylik a több találkozás lehetőségét. Aki pedig ezen az úton járva ér el az oltárig és a keresztelőmedencéig, annak később is szorosabb kapcsolata lehet az egyházzal, s tudatosan részese, megtapasztalója lehet Isten megelőlegezett szeretetének.

Az énekeskönyv imádságos részének keresztelésről szóló fejezete segít feleleveníteni az ismereteket, újragondolni a keresztelés lényegét, tanít imádkozni, és segít, hogy tudatosan éljük a megkeresztelt emberek életét. A bevezetésben emlékeztet arra, hogy amikor keresztelünk, Jézus parancsának engedelmeskedünk. Választ ad, és bibliai tanítást mutat az ismételten felvetődő kérdésre: miért keresztelünk gyermekeket?

Nagyon nagy segítség lehet önmagunk számára és a kívülről érdeklődők számára is az a szinte definícióként használt mondat, amelyet ez a fejezet Luther Kis kátéjából idéz: „A keresztség Isten parancsával elrendelt és Isten igéjével együtt használt víz. Végzi a bűnök bocsánatát, megszabadít a haláltól és az ördögtől, és örök üdvösséget ad mindazoknak, akik hiszik azt, amit Isten igéje és ígérete mond.”

Az egész fejezetet átszövi a bibliai igék sora - megmutatva, hogy nem emberi találmányról, az idők folyamán kialakult szokásról vagy szertartásról van szó, hanem olyasvalamiről, ami a teremtő, megváltó, megszentelő Isten szerint az emberi élet

azt is, hogy hajlamosak vagyunk panaszkodni. Nemrégiben hallottam egy német püspök szavajárásáról, aki a szokásos „Hogy van?” kérdésre nagyon találó választ szokott adni: „Köszönöm, jól, de főként jobban, mint megérdemelném!”

A hálaadás, a dicséret mindig a hit jele volt. Gondoljunk csak Izráel népének pusztai vándorlására, amely közben az engedetlenség mellett mégiscsak több volt a hálaadás. Vagy az első keresztyének életére, akik a zsidók, majd a rómaiak általi üldöztetések ellenére is mindenért hálát tudtak adni.

Manapság valahogy nagyon nehezen megy a hálaadás. Sok embernek, még keresztyéneknek is, Isten valahogy kikerült a látószögéből. Úgy gondolják, hogy amit elterveznek, illetve tesznek, az tőlük függ. Nagyon sok iskola, egyesület, alapítvány vette fel a keresztyén jelzőt. Jó lenne, ha közülük minél többen tudnának jó példával elöl járni a dicséret és a hálaadás tekintetében.

' Pedig a dicséret ma is hangzik, sokszor halkan, mert túl sok a mellékes zörej. Nagy a hangzavar is, de ez nem azt jelenti, hogy a dicséret kiesett volna a ritmusából, csak oda kell figyelni rá.

Az Efezusi levél csak formájában levél; valójában nagyszabású, ünnepélyes prédikáció, amely a Jézus Krisztusban való hiten alapul. Az egyháznak a keresztség által leszünk tagjai. Az utóbbi években történt felnőttkeresztelések mindig nagy élményt nyújtottak számomra, amikor láttam az őszinte érdeklődést, a tanulás iránti elszántságot és azt, hogy látszott: az illető érzi és meg is vallja, hogy életéelengedhetetlen része, a lényeghez tartozik.

A szülők és keresztszülők imádsága egy sor olyan kérést tartalmaz, amely talán meg sem fogalmazódna bennünk, de amikor együtt olvassuk és mondjuk, akkor átélhetjük, milyen fontos ügyek, gondolatok, kérések kerülnek itt egymás mellé. Érzékeltesse ezt néhány mondat: „Köszönjük, hogy gyermekünk gyermeked lehet.” „Áldj meg bennünket, ránk bíztad nevelését.” „Tedd gyermekünket tanítványoddá, hűséges követőddé.” „Segítsd hitre gyermekünket..., és vezesd az örök élet útján.” „Add, hogy amikor felnő gyermekünk, legyen tudatos hittel is a tied.”

A keresztszülők imádsága különös segítség lehet abban, hogy akik ezt a szép hivatást vállalják, tudják, mire szól a megbízatásuk. „Köszönöm, Uram, hogy egy gyermeket kísérhetek a feléd vezető útján” - hangzik az első mondat*: benne a küldetéssel, a lehetőséggel és a felelősséggel, majd kérések sora után így zárul az imádság: „Tedd igédet hatékonnyá életemben, és engedd, hogy keresztgyermekem szívéhez megtaláljam az utat.”

Felnőtt kereszteléséhez is találunk imádságot. Ez azonban több mint egyszerű könyörgés. Meditáció a javából, amelyet Jörg Zink írásaiból vettek át. Ez az imádság - lapozzák fel olvasóink az énekeskönyv 690. oldalán! - nem arról szól, hogy az a felnőtt, akit megkeresztelnek, megérkezett, hanem arról, hogy most van az út kezdetén. Erről a csodás útról, az új élet kezdetéről gondolkodni, imádkozni, hálás szívvel beszélni - ez minden megkeresztelt ember kiváltsága.

A VASÁRNAP IGÉJE

nek különböző kérdéseire választ ad a Krisztusról szóló beszéd.

Annak szemléltetésére, hogy ez mennyire aktuális, álljon itt egy rövid idézet a 20. század egyik legnagyobb, de mindenképpen legrendkívülibb teológusának, Dietrich Bonhoeffernek 1944-ben a börtönből küldött keresztelői prédikációjából: „Nem a mi dolgunk megmondani annak a napnak az elérkezését - ami bizonyosan el fog jönni amikor emberek lesznek elhíva, hogy úgy mondják ki Isten igéjét, hogy a világ megváltozzon és megújuljon általa. Ez egy talán vallástalan, de felszabadító, megváltó nyelvezet lesz, olyan, mint Jézusé, akinek a beszédén az emberek megütköztek, de mégis annak a hatalma alá kerültek; egy új igazságosságnak és valóságnak a nyelve, ami Isten békességét és országának elközelítését hirdeti az embereknek.”

Ezeket a sorokat egy olyan ember írta, aki egy korábbi börtönlevelében így vall: „Egy keresztyénnek éppen elég, ha harminchat-harminchét évig él.” Ennyi idős volt ő ekkor, nem sokkal kivégzése előtt. Ebben tulajdonképpen benne van minden: hogy nem számít a mi áldozatunk, mert az semmi Jézus Krisztusnak és magának Istennek az áldozatához képest.

Rossz szolgák vagyunk, mert csak azt tesszük, ami a kötelességünk, mondta ugyanő gyakran. Mennyivel inkább rosszak vagyunk, ha azt sem tesszük meg! Jelen esetben Isten és a Szentháromság feltétlen és szüntelen dicséretét, hogy minél több emberhez eljusson Isten dicsőségének megismerése szavaink és cselekedeteink által.

■ Koháry Ferenc

RÉGI-ÚJ LITURGIKUS SAROK

Ehhez az attitűdhöz vezetnek azok az imádságok, amelyek a keresztségünk következményeiről segítenek elmélkedni: „Követlek, Uram!”, „Irányítsd lépteinket!" „Világosságul rendeltelek téged!” - ezek a sokatmondó alcímek olvashatók a következő oldalakon. S mindez arról beszél, hogy az az ember, aki a keresztségben átélte Isten megelőlegezett bizalmát, indul tovább az úton. Az úton, mely az örök életbe vezet. Az úton, amelyen azonban minden veszély ellenére Isten szeretetének biztonságában érezhetjük magunkat.

Végül hadd álljon itt az az imádság, amely ugyan a történelem távlatából érkezik, de nagyon mai. Árva Bethlen Kata (1700-1759) imádsága (EÉ 691. o.). Ez az imádság - amely felveendő könyv nélkül tudott imádságaink közé - legyen útravalónk és emlékeztetőnk: Meg vagyok keresztelve, Jézusé vagyok.

Édes Jézus, tiéd vagyok; néked élek, néked halok.

Légy Jézusom életemben, légy Jézusom halálomban, légy Jézusom feltámadásomban, légy Jézusom az örök életben; mindörökkön-örökké szent Atyád előtt való örvendezésemben.

■ Hafenscher Károly (ifj.)

Keresztelés előtt és után - és mindig...