Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-06-08 / 23. szám
Istennek kell inkább engedelmeskedni Annak idején rettenetesen szégyelltem volna, ha kiderül, ma már minden aggodalmaskodás nélkül be merem vallani, én bizony megsirattam Weynken van Renessét. Mindez akkor történt, amikor az 1950-es évek legvégén a győri gyülekezet ifjúságában egy akkor még egészen ismeretlen színdarab előadására készültünk. Misztériumjátéknak nevezte a szerzője a darabot, a címe is elég talányosán hangzott: Kilenc kő. A fájdalmas egyháztörténeti dokumentumok alapján írt darab története szerint a németalföldi ellenreformáció idején kiadták a parancsot: tilos olvasni a Szentírást, a Bibliákat be kell szolgáltatni a hatóságoknak. A város tisztes polgárai engedelmeskedtek a parancsnak, beszolgáltatták a tiltott könyvet. De Álba herceg pribékjei, csahos kutyái házkutatásokat szerveztek. És a polgármester nevelt lányánál, egy bizonyos Weynken van Renessénél megtalálták a tiltott könyv egy példányát. A büntetés nem maradt el, az ítélet szörnyű és elrettentő volt. A leányt, aki nem volt hajlandó megtagadni a Bibliát, nem volt hajlandó jószántából lemondani e számára oly drága könyv napi olvasásáról, arra ítélték, hogy elevenen a városfalba falazzák. Ott áll a lány a fal üregében, s a hóhér egyenként helyezi a hatalmas köveket - kilenc darabot - egymás után a sírbolttá lett üreg nyílásába. S a darab folyamán sorra megszólalnak a kövek. Az egyik azt suttogja a lány fülébe: „Fiatal vagy még! Vőlegényed is van! Testedben hordozod a teremtő Isten ajándékaként eljövendő gyermekeid életét.” És a csábító szóra válaszul hangzik a lány válasza: „Istennek kell inkább engedelmeskedni, mint az embereknek.” Megszólal a jóságos nevelőapa, a polgármester szavával is az egyik kő: „Lányom, elment az eszed?! Mi neveltünk téged, vigyáztunk rád, hallgass rám! Most odavetnéd fiatal életedet - ezért?” „Istennek kell inkább engedelmeskedni, mint az embereknek.” Megszólal a szerelmes vőlegény, Jan, az ácslegény is, és férfiszívének minden bánatával és szeretetre éhes szíve vallomásával könyörög a lányhoz: „Szeretlek téged, szeretsz engem, a boldog jövőt ne dobd el!” „Istennek kell inkább engedelmeskedni, mint az embereknek.” És végül megszólal a ha-AZ ÜNNEP IGÉJE Iáira ítélt lány szíve is. Szavait az utolsó kő harsogja el: „Elment az eszed? Milyen áldozat ez? Milyen Isten ez, aki ilyet kíván?” Mégis: „Istennek kell inkább engedelmeskedni, mint az embereknek.” Helyére kerül a kilencedik, az utolsó kő is, és Weynken van Renesse mártírsorsa beteljesedik. Ezt a Weynkent sirattam meg - bár éppen rám osztotta lelkészünk az inkvizítor szerepét. Sirattam mégis (titokban) és csodáltam. Micsoda hite volt ennek a szegény árva polgárlánynak, aki életét adta a Szentírásért! De nem is a könyvért, hanem a könyv Uráért, Jézusért. Mert Istennek engedelmeskedett inkább, mint az embereknek. Ne legyen más Istened! A misztériumjáték alapjául szolgáló események után közel egy évszázaddal futárok vitték szét a Felvidéken és Dunántúlon a pecsétes levelet. A pozsonyi vértörvényszék összeült, s maga elé citálta azokat a prédikátorokat, lelkészeket, oskolamestereket, akik abban a hírben álltak, hogy az új, a megreformált tanok hirdetői. Ismét beindult a gépezet. Voltak, akik gyötrődve-harcolva - az vessen rájuk követ először, aki biztos abban, hogy maga is nem így tett volna - aláírták a kötelezvényt, hogy megtagadják hitüket, vagy elhagyják hazájukat. És csak néhányszor tízen vállalták azt, ami hőssé teszi őket a mi szemünkben, s mártírrá az egyháztörténet lapjain: hogy gályapadokhoz odakötözve fogják életük hátralévő - minden bizonnyal rövid, de szenvedéssel teli - idejét tölteni. Istennek kell inkább engedelmeskedni, mint az embereknek. Tudom folytatni a sort. Ismerek olyan fiatalembert, aki a budapesti egyetemista menzán társai gúnyolódó pillantásainak kereszttüzében keresztet vet és imádkozik minden alkalommal, amikor asztalhoz ül. Ismerek olyat is, aki nem csatlakozik a karriervadászok acsarkodó hordájához, de vagyonát, életét odaszenteli Istennek, az ínséget szenvedő felebarátok szolgálatára. S az embernek, amikor ezeket a példákat hallja, vagy ilyen testvérekkel találkozik, akkor - talán nem tévedek - az az első gondolata: de szeretnék én is ilyen lenni! De szeretném én is így, az apostolok, a mártírok, a gályarab prédikátorok hűségével követni Jézust! Szeretnék áldozatot hozni érte, aki meghalt értem. De hát én nem vagyok hős! Mi már csak ilyenek vagyunk, Jézus is biztosan megért bennünket. Mi nem vagyunk képesek, alkalmasak ilyen áldozathozatalra! Aki így mentegeti magát, az elfeledkezik arról, milyen utat jártak be az apostolok, akik hajladozó nádszálak voltak, de pünkösdkor oszlopokká tette őket a Szentlélek. Tanúságtételük így lett „az egy szent, egyetemes és apostoli egyház” fundamentumává. Éppen őket tette tanúvá az Úristen, akik pontosan tudták, mit jelent az „Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok”. (íKor 15,10) Isten az ígéreteknek és azok valóra váltásának tervszerű lépéseivel halad előre útján; és bizonyosan véghezviszi, amit elhatározott. Erről tanúskodtak egykor az apostolok és mindazok, akik felismerték Isten cselekvésének ezt a rendjét, belső logikáját. Ez a mi reménységünk alapja is. Isten ígéretei nem üres szavak, nem olcsó kampányfogások, amelyekkel hatalmának biztosítása érdekében rövid távú sikereket akar elérni. ígéreteivel minket akar informálni és formálni, hogy idejében belássuk, javunkra van, ha szándékaival azonosulunk. Mert Isten „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére”. (íTim 2,4) Ezért hirdetteti ma is az evangéliumot, és általa nekünk is adja a Szentlélek ajándékát. ■ Ittzés János Imádkozzunk! Urunk, napjainkban egyházad hajójának vitorláit nem dagasztja a Lélek szele. Ezért mi magunk is gyakran gyengék, elesettek és fáradtak vagyunk. Könyörgünk, szánj meg bennünket, és járj közben értünk Atyádnál, hiszen megígérted: ő ad Szentlelket azoknak, akik kérik tőle. Kérünk, vidd trónusa elé könyörgésünket: Veni Creator Spiritus. Ámen. ngedd el a korlátot! ■ SZEVERÉNYI JÁNOS Egyházunk legjelentősebb évenkénti megmozdulásává nőtték ki magukat az országos és egyházkerületi missziói rendezvények, az őszi Deák téri evangelizáció és a három kerület egy napon tartott találkozója. Május 31-én, pünkösd ünnepe előtt egy héttel Dabason, Győrben és Orosházán együttesen közel háromezren találkoztak, hogy hallgassák az evangéliumot, beszélgessenek, és jobbnál jobb előadásokon, közösségi programokon vegyenek részt. A háromezres számot akár szimbolikusan is értelmezhetnénk, hiszen a jeruzsálemi szendelkes „missziói napon” mintegy „háromezer lélek csatlakozott” a tanítványi közösséghez (ApCsel 2,41b). Érdemes a két esemény közötti különbségre is gondolni. Mi, evangélikusok nagyobb részben gyakorló hívőként látogatjuk ezeket az alkalmakat, Jeruzsálemben pedig a csatlakozók újak voltak, megtérők és betérők. A Szentleiket nem birtokolja sem missziói bizottság, sem zsinat, még az evangelizációs és missziói lelkész sem... A mennyei fuvallatot mi a legedzettebb lutheránus tüdővel sem vagyunk képesek másokra lehelni. Ugyanakkor hasznos lehet elgondolkodni azon, hogy az első nagy Lélek-kiáradás előtt mit tett a Jézus-hívők akkori csapata. Visszatértek Jeruzsálembe, és a felső szobában, ahol megszálltak, „valamennyien egy szívvel és egy lélekkel kitartóan vettek részt az imádkozásban, az asszonyokkal, Jézus anyjával, Máriával és testvéreivel együtt”. (ApCsel 1,14) Engedelmeskedtek Jézusnak, aki így búcsúzott tőlük: „...maradjatok a városban, amíg fel nem ruháztattok mennyei erővel’.’ (Lk 24,49) Mit tanulhatunk ebből? 1. Az egyház, a gyülekezet ügyében hallgatnunk kell Jézus szavára, és csak az ő szavára. 2. Engedelmeskedni kell az ő parancsának: addig ne tegyünk semmit (prédikálás, lelkigondozás, látogatás, diakónia, misszióistratégia-alkotás, lelkészképzés stb.), amíg meg nem kereszteltetünk Szentlélekkel és tűzzel. 3. Egyházunk tanítványi körének egy szívvel és egy lélekkel kitartóan kellene imádkoznia. Tudjuk, hogy sokan szeretnék a megújulást, ezért könyörögnek egyénileg és gyülekezeti imakörökben, missziói egyesületekben. Az áttörés mégsem érzékelhető. Református testvéregyházunk egyházi jövőkép bizottságának vezetője - hosszú felmérés, útkeresés, stratégiaalkotás után - ezt nyilatkozta: „A semper reformanda valójában nem arra buzdít, hogy állandóan reformokon görcsöljünk. Sokkal inkább arra, hogy üljünk le Jézus lábaihoz, és hallgassuk őt. És ha Jézussal járunk, akkor a megújulás a létünkből fakad, hiszen ő folyamatosan megújít minket. Ezért az egyház megújulása is velünk kezdődik.” (goo.gl/DDBvj9) Úgy látom, hogy megkísért bennünket egy bizonyos döntésképtelenség. Szeretnénk az egyház megújulását, megerősödését, de az emberi feltétel teljesítése néha gondot okoz. Második emeleti lakásából vittük székében ülve az idős nagymamát le az udvarra. Ketten fogtuk a széket, óvatosan lépegettünk, hogy le ne ejtsük, szegényt. Egyszer csak hirtelen megragadta a lépcsőház korlátját. Ettől a váratlan mozdulattól esett ki majdnem az ülőhelyéről. Testvérek, ha azt szeretnénk, hogy az Úr vigyen, hordozzon minket, engedjük el a korlátot! A jeruzsálemi tanítványi csapat pünkösd ünnepe előtt már elvesztette saját hitébe, szolgálatába vetett illúzióját. Nincs az a jó szándék, pénz, terv, amely segíthetne egyházunkon. (Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ne élnénk a Szentlélek által megvilágosított józan ész kötelezettségével, amikor tervezünk, szervezünk, átalakítunk, finanszírozunk.) Olyan jó lenne, ha lélekben térdre esnénk (de akár fizikailag is), és kitárt karral, szívvel, egy akarattal kiáltanánk Szentlélekért - bűnöket, kételyeket elégető mennyei lángért, áporodott, tisztátalan levegőt kisöprő viharért! Higgyük el, nem az Örökkévalón múlik személyes és közösségi életünk megújulása! O a kövekből is támaszthat fiakat magának. A kőszívet érző hússzívvé teremtheti újjá. A negyednapos halottban is látta a feltámadott, tanúságtevő Lázárt; a nyugtalan, kapzsi Zákeusban is a majdani misszionáriust. Az 1981. május 27-én elhunyt érzékeny, törékeny, hívő költőzseni, Pilinszky János így írt erről a szeretetteljes isteni látásról Átváltozás című versében: „Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok. / Csúf, de te gyönyörűnek találtál. / Végig hallgattad mindig, amit mondtam. / Halandóból így lettem halhatatlan.” A professzionálisan szervezett és jó atmoszférájú orosházi missziói napon (hiszem: a másik kettőn is) valami megcsillant ebből az isteni szeretetből és halhatatlanságból. Egyház, rogate! A szerző egyházunk országos missziói lelkésze. ^ Az egyházkerületek missziói napjáról összeállításunka 8-9. oldalon PÜNKÖSD ÜNNEPE
