Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-06-01 / 22. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2014. június 1. » 3 Felvette a (munkás) kesztyűt Lelkésziktatás Pusztavámon Kölesei elköteleződés ► Egy pár munkáskesztyű egyik darabját nyújtotta át a helyi felügyelőnek a Pusztavám-Móri Evangélikus Egyházközség május 24-én beiktatott lelkésze, Ribárszki Ákos. Mint mondta, ez jelképesen azt fejezi ki, hogy mostantól közös az útja, a munkája, a célja a gyülekezettel. Az ünnepi istentiszteleten Szemerei János, a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület lelkészi vezetője hirdette Isten igéjét. Az iktatás feladatát Szarka István, a Fejér-Komáromi Egyházmegye esperese végezte. Énekével közreműködött a helyi német nemzetiségi kórus. Bevonulás az iktatásra. Elöl Ribárszki Ákos, mögötte Szarka István esperes és Szemerei János püspök íMóz 28,16-17 alapján tartott prédikációjában a püspök hangsúlyozta, hogy Isten előttünk jár. Ez érzékelhető a pusztavámi templomban is, ami annak a jele, hogy itt már régóta munkálkodik Isten, és szól igéje. Erre utal az eddig itt járt huszonhat lelkészelőd szolgálata. „Mi, lelkészek azon fáradozunk, hogy az Istennel való találkozás az embereknek ne késői találkozás legyen. Legyen olyan találkozás, amely lehet, hogy megráz, de talán megváltoztat. Amely új életre indít” - fogalmazott Szemerei János. A beiktatás után Ribárszki Ákos választott igéje, a meghívón is szereplő Kol 3,23-24 alapján arról beszélt, hogy nem a feladat nagyságán van a hangsúly, hanem az odaszánáson, az Istennek való áldozaton. „Akkor lesz épülés, áldás az előttünk álló éveken, ha alázatosan Isten ügyéért tudunk szolgálni, az ő dicsőségére, az evangélium hirdetéséért” - hívta fel a jelenlévők figyelmét. Az istentiszteletet követő közgyűlésen a köszöntők sorát Molnár István egyházmegyei felügyelő nyitotta meg, majd Lisztmayer János helyi felügyelő folytatta. Jókívánságait adta át Czachesz Gábor, Mór város alpolgármestere, illetve Merkatz László pusztavámi polgármester. Mészáros Tamás, a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület felügyelője is örömmel üdvözölte a frissen beiktatott lelkipásztort, végül Ribárszki Ákos mondott néhány köszönő szót, majd ünnepélyesen átadta kesztyűje párját Lisztmayer Jánosnak. Az alkalmat szeretetvendégség zárta a helyi művelődési házban. ■ AM ► Tudják-e vajon a kölesei evangélikusok, hogy - az egyházunk egészét ismerők körében - milyen nagy tisztelettel említtetnek hűségükért? Merthogy e maroknyi gyülekezet hazánk északkeleti csücskében igazi lutheránus végvárnak számít a testvéregyházak - főként a református - híveinek tengerében. Ám hogy e végvárnak mégsem kell (felekezeti) harcokba bocsátkoznia, arra bizonyság, hogy május 24-én a település összesen 1360 lelkén osztozó felekezetek lelkészei valamennyien jelen voltak az új lutheránus parókus, Tóth Attila beiktatásán. A nyarat idéző kánikulában sem a templomban, sem a hajlék előtt felállított sátor ponyvái alatt nem volt tapasztalható forrongó hangulat. Pedig tudvalevő, hogy tavaly szeptemberben még igencsak fájó szívvel vették tudomásul, hogy meg kell válniuk gyülekezeti munkatársként szolgált szeretett pásztoruktól, az időközben - Nyíregyházán - kórházi lelkigondozóként szolgálatba állt Melich Mihálytól. Mi több, a beiktatása utáni közgyűlésen Tóth Attila meghatottan vallotta: korábban soha nem tapasztalt szeretettel fogadta be a kölesei közösség. És aki hallotta az őt köszöntő előd testvéri szavait, abban kétség nem maradhatott arról, hogy e lutheránus végvár - evangéliumi lelkületet őriz. Talán ezért is vállalta el ezen az ünnepi alkalmon az igehirdetés szolgálatát az Északi Egyházkerület püspöke. Dr. Fabiny Tamás a Mt 22 első verseiben leírt menyegzői példázat alapján utalt arra, hogy - mint minden istentisztelet - egy lelkésziktatás is előképe annak a menyegzőnek, amelyre Isten hív bennünket. A lelkésznek, akit ide most - feleségével együtt - a kölesei gyülekezet közgyűlése hívott meg egyhangúlag, legfőbb feladata, hogy maga is „hívogasson” - miközben ő maga is meghívott a „mennyei menyegzőre”. Melich Mihály köszönti a beiktatott lelkészt (közöttük Fabiny Tamás és Zsarnai Krisztián) Missziói elkötelezettségének a Zsarnai Krisztián esperes által hivatalosan is szolgálatba iktatott Tóth Attila hangot adott a Jn 12,24 alapján elmondott (és egy ponton zenei aláfestéssel dramatizált) „székfoglaló” prédikációjában is. Hogy mindazonáltal nem a mindenkori vezetőkből, hanem „hitből élünk", azt a templomban, majd a szeretetvendégségnek helyet adó udvari sátor alatt elhangzott köszöntések sorában Lábossá László fogalmazta meg. A lelkész 1962-től negyvenkét éven át - nyugalomba vonulásáig - volt pásztora az egyébiránt 1862 óta önálló kölesei anyagyülekezetnek. ■ TPK Ribárszki Ákos Békéscsabán született, gyermekéveit Kondoroson töltötte. A nyolcosztályos gimnáziumot a békéscsabai evangélikus intézményben végezte, majd felvételt nyert az Evangélikus Hittudományi Egyetemre. Hatodévesként az orosházi gyülekezetben szolgált Deák László mentor mellett. Gáncs Péter elnök-püspök 2010-ben avatta lelkésszé. Ezt követően az orosházi Székács József Evangélikus Óvoda, Általános Iskola és Gimnázium iskolalelkészi teendőit látta el. 2013-ban megházasodott, felesége Pintér Noémi Márta óvónő és evangélikus hittanár. Tóth Attila a nyíregyházi evangélikus gyülekezetben nőtt fel, az Evangélikus Teológiai Akadémia elvégezése után Nagy Gyula püspök a kelenföldi templomban avatta lelkésszé 1988. július 2-án. Első szolgálati helye Eger volt, onnan 1993-ban Szegedre került. Hét évvel később a Nógrádi Evangélikus Egyházmegye legdélebben fekvő gyülekezetébe, Egyházasdengelegre kapott hívást. 2003 augusztusában a Várpalotai Evangélikus Egyházközség hívta és választotta meg lelkészének. Tízéves szolgálata alatt megújult a templom, a parókia és a gyülekezeti ház. 2006-ban egyházmegyei missziói lelkészi megbízást kapott. A 49 éves lelkipásztor 25 éve tartó házasságát Isten két fiúgyermekkel áldotta meg. Felesége - Kölesére költözésükig - a Veszprém megyei kórház koraszülöttosztályán dolgozott nővérként. Pedagógusnapi tűnődések Június első vasárnapján hagyományosan a pedagógusokra irányul a figyelem. Legyen ez a nap evangélikus iskoláink tanárainak ünnepe is. Éppen negyedszázada van egyházunknak újra iskolája. Előtte, „a pusztai vándorlás negyven évében” zárva voltak óvodáink, gimnáziumaink és kollégiumaink. Az egypártrendszer idején az egyházat nem látták szívesen az oktatási intézményekben, hiszen az ateista propaganda már az iskolák szintjén megkezdődött. 1948. június 16-án született döntés az egyházi iskolák államosításáról. A korabeli újságok lelkesülten tudósítottak arról, hogy a kormány „gyökeresen kívánja megoldani az iskolák demokratizálását, és szembeszáll a reakció támadásaival”. Ez utóbbi lett volna az egyház tevékenysége, amelyre pedig - mind a katolikus, mind a protestáns gyakorlatban - évszázadokon át az iskolaalapítás és -fenntartás volt a jellemző. Ortutay Gyula akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter a következőképpen nyilatkozott azon a júniusi napon: „Kivétel nélkül átvesszük állami státuszba a felekezeti iskolák pedagógusait. Megteszünk mindent, hogy a megegyezés a béke és a megértés szellemében kölcsönös engedékenység alapján jöjjön létre. Ha ellenállásba ütközünk, ha lelki terrorral és félrevezető izgatással próbálják megtéveszteni népünket, ha harcot kezdenek a magyar demokrácia és az ifjúság alapvető érdekei, jogai ellen, akkor természetesen azt is tapasztalni fogják, hogy a demokráciának nemcsak türelme, hanem eltökéltsége is van.” A továbbiak megmutatták, hogy ennek az úgynevezett demokráciának nagyobb volt az eltökéltsége, mint a türelme. Az evangélikus egyház azon keresztül is megtapasztalhatta a kommunista hatalom eltökéltségét, hogy augusztusban a hatóságok letartóztatták az iskolák államosítását következetesen ellenző Ordass Lajos püspököt, majd internálták Kendeh György és Kékén András lelkészt. Az egy ideig még hírmondóként evangélikus kézben maradt két iskola, a Deák téri leány- és a fasori fiúgimnázium sorsa négy évvel később, pecsételődött meg, amikor is az államot kiszolgáló egyházvezetés felajánlotta ezt a két intézményt az államnak. Micsoda egyéni és közösségi tragédiákat okozott a „népi demokrácia” azon döntése is, amely a kántortanítókat is választás elé állította: vagy egyházi, vagy iskolai kötődésüket haladéktalanul és teljes mértékben meg kell szüntetniük! Pedig a „templom és iskola” Reményik Sándor által oly megrendítően ábrázolt összetartozása évszázadokon át természetes adottságnak számított. A lelkész és a tanító harmonikus együttműködése egy-egy közösség tartópillérét jelentette. Huszonöt éve aztán - valljuk be, váratlanul - elérkezett a rendszerváltozás, amelynek keretében sorra nyíltak meg az evangélikus iskolák. Magam is átéltem azt az eufóriát, amely a fasori gimnázium 1989. szeptemberi indulását kísérte. Aztán jött a kijózanodás, sőt olykor a csalódás is. Ezt a helyzetet Nemes Nagy Ágnes Lázár című versével tudnám jellemezni. Háttereként érdemes tudni, hogy a költőnő akkor írta ezt a négysorosát, amikor hosszabb félreállítottság után újra publikálhatott, ám átélte az újrakezdés nehézségeit vagy - ha úgy tetszik - a feltámadás gyötrelmeit: „Amint lassan felült, balvállatájt / Egy teljes élet minden izma fájt. / Halála úgy letépve, mint a géz. / Mert feltámadni éppolyan nehéz.” Igen, az egyházi oktatás újraszervezésének ez az egyik tanulsága: feltámadni nehéz. Sok téren - csúnya szóval - alighanem túl is vállalták magukat az egyházak. Talán a kelleténél több intézményt-igényeltünk vissza, anélkül hogy az anyagi vagy éppen a személyi feltételeket meg tudtuk volna teremteni. Azt sem lehet persze tagadni, hogy ezek hiányáért viszont egyebek mellett az a felemásra sikerült kárpótlás is felelőssé tehető, amely lehetővé tette ugyan az épületek és intézmények újraindítását, ám a kárpótlást nem terjesztette ki például az egyházi földekre, amelyek annak idején az iskolahálózat anyagi hátterét biztosították. Sok tétovaság után lassan azért kialakult egyházunk oktatási arculata, tanterve. Országszerte működő félszáz oktatási intézményünkben több tízezer diákunk van. Gondoljunk bele, hogy ez hány családot jelent! Ezért a tanítás színvonalának biztosítása mellett törekednünk kell a diákok és a tanárok lelkigondozására, az érintett családok megszólítására is. A kérdés csak az, mennyire tudunk élni azzal, ami egyszerre lehetőségünk és - Jézus missziói parancsa jegyében - kötelességünk is. Jó, hogy a zsinat döntése nyomán a háromszáz diáknál nagyobb intézmények már kötelezően kell hogy alkalmazzanak iskolalelkészt, ám a gyakorlat azt mutatja, hogy sok még a megoldaüan kérdés. Gyakran nem áll igazi gyülekezet az intézmény mögött, illetve sok esetben a lelkészi életpályamodell hiányában az iskolai lelkigondozó személye is sűrűn változik. Érdemes volna végiggondolni, hogy hol lehetne kollégiumokat szervezni, és erősíteni kellene az evangélikus iskolák szociális felelősségvállalását. A köznevelési törvény által előírt önkéntes munka keretében talán jobban egymásra találnak oktatási és diakóniai intézményeink. Egyházunk a Sztehlo-ösztöndíj segítségével évente mind több szociálisan rászoruló, tehetséges diákot tud felkarolni. Szeretném, ha minőségi védjegyet jelentene az intézmények nevében szereplő „evangélikus” vagy „keresztény” szó. Mindezt úgy értve, ahogyan egy hajdani igazgató mondta néhány éve: „Nincs evangélikus fizika, csak evangélikus fizikatanár. Nincs keresztény matematika, csak keresztény matematikatanár.” Ennek jegyében a pedagógusnapon - és persze nem csak akkor - meg kell becsülnünk azokat az elkötelezett, ÉGTÁJOLÓ (t) hívő tanárokat is, akik világi iskolákban állnak helyt. Jó lenne őket is folyamatosan számon tartani, hiszen egész egyházunk számára hasznos lehet az ő tudásuk. Jó lenne, ha hetilapunkban és folyóiratainkban minél többször írnának, formálnának véleményt. Az iskolai hitoktatás új lehetőségei közepette pedig fontos kapcsolatot képezhetnek a gyülekezetek és az oktatási intézmények között. Ezt a pedagógusnapi tűnődést és a tanárok köszöntését egy olyan igével zárom, amelyet néhány hete a Deák téri gimnáziumban idéztem az evangélikus iskolák alkotó és kutató tanárainak második konferenciáján. A Károli-fordítás szerint így szól az apostoli biztatás: „...a ti hitetek mellé ragasszatok jó cselekedetet, a jó cselekedet mellé tudományt.” (2Pt 1,5) Fabiny Tamás püspök Északi Egyházkerület
