Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-06-01 / 22. szám
4 4i 2014- június l. KERESZTUTAK Evangélikus Élet Sztehlo Gábor emlékezete Negyven éve halt meg a gyermekmentő lelkész Nekik a háború vége valóban felszabadulás volt, a halál árnyékából való kimenekülés még akkor is, ha sok gyermek szülei ott haltak meg a lágerekben. A háború után Sztehlo Gábor ilyen kérdésekkel gyötrődött: „Mivé lesznek ezek a gyermekek, mire felnőnek, ilyen élményekkel a hátuk mögött? Nem bújt-e meg bennük a bosszú elégtételre vagy a kárörvendezésre: ti pusztítottátok el a szüleinket! De az arcok megdöbbentően közömbösek, fásultak voltak.” Aztán ezekből a „Sztehlo-gyermekekből” tudósok, művészek, filmrendezők és egyebek lettek. 1944. március 17-én kezdődött a városból való „kivonulás” és indultak a megmaradtak a Budakeszi út 48. szám alatti parkba és villákba, amelyeket menekült családok ajánlottak fel. Már a háború alatt beszélgettek arról, hogy a Fiúk városa című amerikai film mintájára ki kellene találni valamit. így született meg a „Gaudiopolis Ifjúsági Állam" államelnökkel és minisztériummal, sőt parlamenttel. A családot igyekeztek pótolni azzal, hogy „családokat” alkottak, iskolát építettek, és munkahelyet is teremtettek különböző műhelyekkel a gyermekeknek. Gyermekmentés és pedagógia volt ez is a javából. A Sztehlo-gyermekek ma is összejönnek Gábor bácsi sírjánál és a budavári gyülekezetben évente, hogy együtt emlékezzenek. Az államosítás idején az intézet megszűnt. Sztehlo Gábornak felajánlották ugyan az igazgatói állást, de nem fogadta el, mondván, „az ő szellemében úgysem lehetne folytatni”. Kőbányára került segédlelkésznek, de Koren Emil lelkész barátja mellé. Itt figyelt fel arra, hogy gyülekezeti tagok „tűnnek el”. Nyomozni kezdett, és oldalkocsis motorkerékpárján járta az országot, hogy a kitelepítetteknek segítsen. Sok család hálával emlékezik szolgálatára. Itt is kapott fenyegetést: hagyja abba, különben ő is „kikerül”. De nem hagyta abba. 1951-ben írt egy jelentést, utolsó nagy szolgálatának összefoglalását a diakóniáról. „A diakónia a kezek evangéliuma” - mondja. S beszámol arról, hogy miként utazott gyülekezetről gyülekezetre, ahol szeretetotthonok voltak, hogy azokat „egyháziasítsa” mielőtt az állam teszi rájuk a kezét. így szerveződött meg szolgálata, fáradozása nyomán egyházunk összefogott diakóniai munkája a mai Sarepta (Ördágárok u. 9.) központtal. S a beteg gyerkekek máig is emlékeznek Gábor bácsira, akit szerettek, és akihez ragaszkodtak. Már csak a befejezésről. Családja 1956-ban kitelepült Svájcba. Ő csak a hetvenes években gondolt arra, hogy utánuk menjen, mert „szolgálata” volt itthon. Aztán sikerült kimennie; nem volt könnyű. De amikor egy finn testvér kivitte Luther-kabátját, örömében sírva fakadt. Több helyen is szolgált külföldön is. S következett 1974. május 28. - ezzel kezdtük írásunkat. Sztehlo Gábor neve nekem mindig a Jó Pásztort juttatja eszembe. Mindig az elveszett után ment, mindig a bajban lévőket segítette. Ezeket a sorokat is egy „megmentett” írja. De az emlékezésen túl azért tegyük fel a kérdést: ma vajon mit tenne Sztehlo Gábor, vagy mit kellene a nyomában tennünk? Isten segítsen mai feladatainkat észrevennünk és elvégeznünk! ■ D. Keveházi László Van, ami felejthetetlen Holokauszt-emléknap - a Sztehlo Gáborra való emlékezés jegyében !► Folytatás az 1. oldalról Felidézte emlékeit Előd Nóra holokauszttúlélő is. „Évtizedeken keresztül nem akartunk hátranézni, nem akartunk emlékezni” - vallotta meg, és mai tevékenységét ebből fakadó „szégyenérzete” csillapításának nevezte. Gyermekfejjel írt — a családi archívumban fellelt - leveleiről mesélt. A mai napig nem érti, hogy azok miként juthattak el a címzettekhez. Az egyik levél például az aznapi jó ebédről számol be, és „csak úgy mellékesen” említi a légiriadókat, a pincébe meneküléseket... Előd Nóra drámaórákat tart a holokausztról nyolcadikosnál idősebb fiataloknak. Rendkívül fontosnak tartja a diákok megfelelő történelmi felvilágosítását. A Bencés Kiadónál 2008-ban megjelent, Különbéke — Embermentők és túlélők beszélgetései a holokausztról című, több „sztehlóssal” együtt jegyzett dokumentáló könyvüket ajánlotta a budavári hallgatóságnak, jelezve, hogy hamarosan a kötet második része is napvilágot lát. Dr. Andrási Andor konferálta fel azt a bátor ifjút, aki egyedüliként pályázott a filmes kategóriában. A szombathelyi Tiborcz Dániel 11. osztályos tanuló és iskolatársa, Ádám Dávid Sztehlo Gábort magát is megidézve készített néhány perces filmriportot - egy szelíd arcú, Luther-kabátba bújtatott színjátszó körös diáktársa közreműködésével... A felvételen megszólalt többek között dr. Gröbler András, aki A varázsfuvola Sarastrójához hasonlította Sztehlo Gábort, és Előd Nóra, aki „igaz embernek” nevezte a gyermekmentő evangélikus lelkészt. (Sztehlo Gábornak az izraeli Jad Vasem Intézet a világ igaza címet adományozta. Emlékére fia fát ültethetett a jeruzsálemi Igazak kertjében.) A beérkezett pályaműveket Fülöp Ágnes, az alapítvány kuratóriumának tagja értékelte, kiemelve belőlük egyegy tanulságos részletet. Az alsó tagozatosok Oltalmazó otthonok témában rajzokkal jelentkezhettek. A felsősök három kategóriában versenyezhettek: készíthettek térképeket, videofelvételeket az otthonok mai állapotáról; írhattak - magukat Sztehlo-gyermekeknek képzelve vagy a lelkész Isten kezében című naplóját alapul véve - önvallomást, visszaemlékezést; illetve írhattak levelet is „Gábor bácsinak” a mai társadalmi problémákról. A középiskolások öt kategóriában pályázhattak: egy korabeli dokumentum alapján bemutathatták a mentőmunkát, készíthettek írásban vagy filmen interjút hajdani Sztehlo-neveltekkel, írhattak esszét arról, mi fogta meg őket Sztehlo Gábor mentőmunkájában, és a megkülönböztetés esetleges jelenkori megnyilvánulásairól is papírra vethették gondolataikat. A megemlékezés után a jelenlevők megtekinthették a pályaművekből összeállított, In memóriám Sztehlo Gábor című kiállítást, amelynek anyagában Sztehlo-arcmások, Gábor bácsinak címzett levelek, vallomásos sorok szerepeltek. „Ráadásként” a Deák téri gimnázium 10/A osztályos diákjai áthozták Eltűntnek nyilvánítva című holokauszttárlatuk egy részét, amelyet az egyik kiállítást rendező diák, Andrássy Anna a budavári templom eldugott, föld alatti barlangjában mutatott be. A sok-sok mécses megvilágította, odaveszetteket, túlélőket és mentőket, zsúfolt vagonokat, gazdátlan bakancsokat megidéző, hűs, hepehupás talajú járatokban a nézőközönség mélyebben megérthette, miért is felejthetetlen évszám 1944-45. A nap zárásaként az egybegyűltek megkoszorúzták Sztehlo Gábor emléktábláját, majd a templomban az angliai Choir 18 kórus adott hangversenyt. ■ Kinyik Anita ► 1974- május 28. szép nap lehetett Svájcban is. A nagy ívű pályát befutott Sztehlo Gábor szokása szerint házuk előtt, az utcán kiült a pádra, ott várta a postást. Az meg is érkezett, nagy csomag levelet tett le Gábor bácsi ölébe. Megannyi levél a világ minden tájáról: hálával, kérésekkel, gondokkal és örömökkel! Gábor bácsi sorban nyitogatta és olvasta őket. A postás a svájci településen nagy kört tett meg. Délután ért vissza Gábor bácsi házához. Sztehlo Gábor még mindig a pádon ült, de már halott volt. így ment el „szép halállal” sokunk megmentője. Négy évtized után is úgy emlékezünk rá, mint aki kitörölhetetlen az életünkből. Sztehlo Gábor kivételes szolgálati útját, szolgálata tartalmát nehéz egy rövid emlékezésben összefogni. 1909. szeptember 15-én született Budapesten, a Rózsadomb alján. Felmenői közt sok evangélikus lelkész, de tisztviselő és bankár is volt. „Szülei igen nagy gondot fordítottak neveltetésére. Meleg családi körben nőtt fel, ahol a származást, rokonságot számon tartották” - írja róla Koren Emil lelkész, egyik legjobb barátja. Először magántanuló volt, majd a Deák téri evangélikus elemi iskolába járt. A gimnáziumot a cisztercieknél kezdte, a Lónyay utcai református gimnáziumban folytatta, innen a fasori evangélikus gimnáziumba került, majd a soproni líceumban fejezte be. Talán itt rejtőzik ökumenikus nyitottságának gyökere, 1927-ben tette le az érettségi vizsgát, és jelentkezett az evangélikus teológiára. „Hatodikos gimnazista koromban határoztam el magam arra, hogy lelkészi pályára lépek. A következő nyáron többet érintkeztem egy negyedéves teológussal, ki igen nagy hatással volt rám. ...legfőbb célomnak tartom a magyar népet, az egyszerű köznépet a jóra vezetni... tudom, hogy ehhez sok akadályt kell leküzdenem, de bízom Istenben” - fejeződik be a jelentkező levél. A teológiára kerülve szobatársa lett a Finnországból érkezett első ösztöndíjas: To ivó Laitinen. Ő írta Gábor bácsiról már akkor, hogy „prófétai lélek” Jómódú szülők gyermekeként mindig volt pénze, de mindig adakozott. „Nem menne le a falat a torkomon, ha nem így tennék” - válaszolta szobatársa kérdésére. Tanulmányi eredménye jeles volt a teológián. Amikor tanulmányai befejeztével finnországi ösztöndíjra jelentkezett, el is nyerte a pályázatot. Harmadik magyar ösztöndíjasként utazott ki. Finnországban két nagy ügy hatott rá: az ébredési és a népfőiskolái mozgalom. 1932. május 26-án szentelte lelkésszé Raffay Sándor püspök. Lelkészi szolgálatát a budavári, majd a fasori gyülekezetben kezdte. Hamarosan Hatvanba került, ahol a gyülekezet szervezése és a templom felépítése volt a feladata. Innen került a nagytarcsai gyülekezetbe. Nagytarcsai szolgálatán áldás volt. „...amíg a parókia épült, a falu Kistarcsa felé eső részében laktak feleségével, Lehel Ilonával. Minden reggel onnan indult Luther-kabátban a templom felé, a hívek pedig felcsatlakoztak hozzá” - írja Koren Emil. Micsoda naponkénti menet lehetett! A gyülekezet első ébredésének is nevezik ezt az időt. Szolgálatához tartozott az evangélikus egyházban a népfőiskola megszervezése is. Felépült két ház finn segítséggel és a Stühmer család támogatásával, ez lett a tárcsái népfőiskola alapja. Addig csak a levente- és a cserkészmozgalom foglalkozott az ifjúsággal. Aztán „1938-ban nagy lelkesedéssel és viharos sebességgel szerveződött az öt hónapos, bentlakásos népfőiskola Nagytarcsán” - olvassuk Koren Emilnél. Sztehlo Deák téri szobra „Evangélikus egyházunkban a parasztság igen fontos tényező volt mindig tömegénél fogva is. Ma is nyugodtan mondhatjuk, hogy egyházunk egyik legerősebb oszlopa" - írja Sztehlo Gábor. Fel is teszi a kérdést, hogy vajon nem késtünk-e el velük foglalkozni. „Az egyháznak mulasztása ez.” „A népfőiskola olyan hely, ahol az ifjú élet mozdonyát sok váltón keresztül a helyes sínpárra igyekeznek rávezetni” - vallja Sztehlo Gábor. A népfőiskolái tanulmányokat három címszó alá sorolták: magyarságunk - mezőgazdaságunk - hitünk. A népfőiskola megszervezését ő evangéliumi alapon kezdte, és folytatta is, ebben különbözött a népi íróktól. De ez a munka is hozzátartozik életéhez és szolgálatához. 1944-ben Sztehlo Gábor már budapesti kórházlelkész. Ezt a munkát is komolyan vette. 1944. március 19-e azonban megváltoztatta az életét: bevonultak a németek Magyarországra. Ekkoriban kapta Raffay Sándor püspöktől az új megbízást is: vegye fel a kapcsolatot a Református Egyház Egyetemes Konventje Jó Pásztor Missziói Albizottságával, a zsidó gyermekeket mentő szolgálattal. „Mindenki félt az ilyen ügyektől, és mi papok kiváltképp. Veszedelmes dolog ez, és még inkább azzá válik, ha többeket avatok bele. Bele kell vágni a dologba... Hogy imádkozni kellene, elcsöndesedni? Figyelni, mit tanácsol Isten? Nem lehet Istenből orákulumot csinálni... nincs mit töprengeni, meg kell ragadni a lehetőséget” - írja. Valóban: nincsenek-e „vészhelyzetek” amikor nem töprengeni kell, hanem cselekedni? így indult el nagy szolgálata: a zsidók és főként azok gyermekeinek mentése. Volt úgy, hogy hozzá vittek gyermekeket. Volt úgy, hogy bement a gettóba, és „kiragadott” onnan gyermekeket. Volt úgy, hogy fenyegették is érte a nyilasok: ő is odakerül! Persze külföldi segítsége is volt. Ő tette a dolgát. így alakult ki lassan Budapesten harminckét elhagyott lakásban az „intézete” Mintegy kétezer zsidó gyermeket menekített, de felnőtteket is.
