Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-05-11 / 19. szám
2 ◄! 2014- május íi. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio HÚSVÉT ÜNNEPE UTÁN 3. VASÁRNAP (JUBILATE) - MK 2,18-22 Különös nász oecumenica Mennyei Édesatyánk! Hálát adunk, hogy feltámasztottad Fiadat, Jézust, és ezért benne életünk és örömünk lehet. Hálát adunk neked, hogy feltámasztásával mindenre, amit ő tett, mondott, tanított, áment mondtál, és igazoltad őt, ezért mi tudhatjuk, hogy neked, Urunk, mi a kedves és helyes. Hálát adunk neked azért is, hogy soha nem hagysz bennünket bizonyosság nélkül, és megerősítesz bennünket a te akaratodban úgy, hogy egyre közelebb vonsz magadhoz, és egyre nagyobb szeretetközösségben lehetünk veled. Add, hogy ennek öröme egyre jobban meglátsszék rajtunk. Hiszen nincsen nagyobb öröm annál, mint a te akaratod felismerése a mi saját életünkben és az előtted való meghajlás, hogy a felismerés után engedelmességet kérjünk tőled. Így támasztasz fel minket is a lelki halálból, és ajándékozol nekünk boldog életet. Add, hogy megtapasztalhassuk: a benned és veled lévő öröm olyan, mint amikor a gyermek önfeledten játszik, vagy a zenész tárja ki előtted szívét játékával, mert a dallam is téged dicsér. Add, hogy ez mások számára is látható legyen, ahogyan a te néped keresi és megéli a te akaratodat. Te jól látod szívünket és cselekedeteinket, látod, hogy sokszor elnehezül a lelkünk, és nem látjuk be, miért jó és helyes a te utad, csak azt látjuk, nekünk miről kellene lemondani, mit kellene föláldozni. Amikor elhisszük a hazugságot, hogy a gondjainkat, bajainkat, bűneinket nem a te eszközeiddel kell megoldani, nem hálaadással, nem imádsággal, és nem a te kezedben van minden hatalom. Bocsáss meg nekünk! De a te ismereted öröm és békesség! Ezzel az örömmel és békességgel szeretnénk eléd vinni mindazokat, akikért név szerint is imádkoznunk kell. Betegeinkért és idős testvéreinkért. Add nekik is a hitet, felismerést, bizonyosságot, hogy Urunk, Jézus mindenek felett úr, és minden, ami velünk történik, az ő kezében van! Imádkozunk a fiatalokért és gyermekekért, akik hihetetlen kísértéseknek vannak kitéve, hogy ne ismerjenek meg téged, és ne vágyakozzanak hozzád. Eléd visszük a családokat is, Urunk, hogy örömük egymásban egyre nagyobb legyen, és otthonuk a békesség és szeretet helye legyen. Könyörgünk vezetésünkért. Adj püspökeinknek bölcsességet, és add szeretetedet, hogy vezessék a te népedet, és alázattal könyörögjenek hozzád értünk. Imádkozunk a világi vezetőségért, hadd ismerjék meg a te akaratodat, és a te bölcsességedet kérjék döntéseikben. Jézus nevében kérünk, hallgass meg minket! Ámen. SEMPER REFORMANDA „Ne legyünk hát türelmetlenek vagy kishitűek a kereszt alatt. Mert hiszen Krisztus feltámadott, Isten jobbján ül, hogy ördögtől és minden bajtól megoltalmazva, örök üdvösségre vigyen. Mindezt a mi hűséges mennyei Atyánk adja nékünk szent Fiában, a mi megváltó Jézus Krisztusunkban.” ■ Luther Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének! (Szabó József fordítása) A VASÁRNAP IGÉJE Jubilate vasárnapjának igéi jól érzékeltetik azt a feszültséget, amely az üldözést szenvedő ősegyház mindennapjait áthatotta. Az első keresztények a szívükben elevenen élő húsvéti öröm miatt násznép benyomását keltették. Sorsuk mégis inkább gyászmenetet idézett. A vasárnap ősi epistolájában Péter apostol ezért inti így olvasóit: „...ha kitartóan cselekszitek a jót, és tűritek érte a szenvedést, az kedves az Isten szemében’.’ (íPt 2,20) Májon böjtölhet-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? Addig amíg velük van a vőlegény, nem böjtölhetnek.” Jézus ezekkel a szavakkal védi meg a böjtölést elmulasztó tanítványait. Amíg övéivel van, az számukra a nász ideje, amikor nincs helye a böjtölésnek. Mindenekelőtt arra a néhány esztendőre vonatkozik ez, amikor Jézus nap mint nap tanítványaival volt, és velük járta az országot. Városról városra, faluról falura tanította a köré sereglő népet, és gyógyította betegeiket. Ez volt a szent nász, amikor Isten és népe - mint vőlegény és menyasszony - egymásra talál. „De eljön az a nap, amikor elvétetik tőlük a vőlegény, és akkor azon a napon böjtölni fognak” - teszi hozzá Jézus. Mindenekelőtt nagypéntek drámájára és a nagyszombat csendes gyászára kell gondolnunk. Húsvétkor azonban a tanítványok gyásza ismét örömre fordult. De ez az öröm ► Van a Magyarországi Evangélikus Egyháznak egy kincsesládája. Ezen a ládán nincs se zár, se lakat. Bárki felnyithatja a tetejét. A hozzáférés is biztosított, mégis sokszor szegényesen, megtépázva, koldusként ülünk rajta. Ez a kincsesláda az Evangélikus énekeskönyv imádságos része. Néha már úgy érzem magam, mint egy marketinges szakmát gyakorló ember. Reklámozom azt a portékát, amelyet magam is használok. De az nemcsak nekem jó, hanem elsősorban azoknak, akiknek kínálom. A kincs, amelyből van, és jut mindenkinek. Nem is kell messze menni érte: ott van a kezünk közelében. Csak bele kellene lapozni, s nap mint nap lehetne élni vele, élni belőle. A régiek együtt tartották kézben a Szentírást és az énekeskönyvet. Olyannyira az életükhöz tartozott, hogy holtukban sem engedték el. Voltak olyan evangélikus vidékek, ahol énekeskönyvvel a kézben temették el az elhunytakat. Szép jelkép. Az énekeskönyv mindig imakönyv is volt. Nemcsak úgy, hogy az énekeket is imádkozták, hanem úgy is, hogy a könyv második felében ott volt a gazdag imádságosanyag. Erre a gyűjteményre kellene ma is rácsodálkoznunk. Jézus követői mindig tanítványok voltak. A tanulás során az imádság is a tantárgyak közé tartozott. A tanítványok kérték a Mestert, hogy tanítsa őket imádkozni. így lett miénk a már akkor sem volt zavartalan, amikor a feltámadt Krisztus negyven napon át újra meg újra megjelent övéinek. Az apostolok nem alaptalanul érezték, hogy okuk van a félelemre. Hiszen népük vezetői szemében egy halálra ítélt istenkáromló tanítványai, a rómaiak szemében pedig egy kivégzett lázadó követői voltak. Emberileg teljesen érthető, hogy a Szentlélek pünkösdi kiáradásáig a tanítványok elzárkóztak a világ elől, és nem volt bátorságuk küldetésük betöltésére, az evangélium hirdetésére. Pünkösdkor azonban egy olyan, mindmáig tartó sajátos időszak vette kezdetét, amely egyidejűleg tekinthető a nász és a gyász idejének az egyház életében. Mert Krisztus - bár testileg a húsvét utáni negyvenedik napon a mennybe ment - mégsem szegte meg búcsúzóul tett ígéretét: „...íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,20) Valóságosan velünk van a Szentlélek hatalma által. Mindennap velünk van igéjében, valamint teste és vére szentségében. Ráadásul az isteni hatalom birtokosaként.van jelen, miként maga mondta: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön’.’ (Mt 28,18) Nemcsak a mennyben, hanem a földön i.'j egyedül Jézusé a hatalom. Akkor is így van, ha nem ezt tapasztaljuk. Akkor is, ha most azt látjuk, hogy a világ mindenestül a bűn uralma alatt áll, és egyre csak rohan a szakadék felé. És ez a látszat nagyon kísértő! Mert körülöttünk minden azt sugallja, hogy nem Jézusé a hatalom! Legalábbis itt, a földön nem az övé. Nagy kísértése a mindenkori tanítványoknak, hogy a világ állapotát tekintve Jézusban ne lássanak többet legdrágább imádság, a Miatyánk. De a Miatyánk példája nyomán a tanulási folyamat tovább tart, sőt egy életen át kísér. Mai tankönyveink egyike pedig az énekeskönyvünk imádságos része. Tizenkét fejezet mutatja be (681- 775. o.), mennyire átjárja az imádság egész életünket. Hétköznapok és hétköznapi események váltják egymást, az ünnepnapok pedig tagolják ezeket. S bár mással töltjük a munkaidőt, és mással az ünnepi pillanatokat, egyvalami állandó lehetőség: az imádság. Átfog(hat) mindent. Minden időszakot, minden napot, minden napszakot. Énekeskönyvünk egyszerre példatár és minta. Segít imádkozni, amikor nem tudunk a saját szavainkkal. Bátorít imádságra azzal, hogy bekapcsolódhatunk az előttünk járt és mellettünk élő testvéreink millióinak közösségébe, amikor együtt imádkozhatjuk a veretes vagy friss mai könyörgéseket, amelyek a legkülönbözőbb emberektől vagy közösségektől kerültek közös asztalunkra. Segít az egyéni elcsendesedésben és abban, hogy közösségben forduljunk Isten felé. És mintát ad arra, hogy miként folytassuk a megkezdett imádságot, amikor majd saját szavainkkal saját gondolatainkra, saját ügyeinkre térünk. Az egymást követő szakaszok nyomán meghatározhatjuk önmagunkat, mint akik tanulók vagyunk az imádság iskolájában. Uram, taníts minket imádkozni - ezt a címet hordozza az első fejezet. Igen hasznos az istentisztelettel kapcsolatos második is. Segít rákészülni a nagy találkozásra, segít egykor élt bölcs tanítónál vagy csodadoktornál. Mert az értelmünk nem tudja belátni, hogy mindabban és mindazon keresztül, ami velünk és körülöttünk történik, Jézus hogyan gyakorolja a hatalmát. Még azt sem tudjuk belátni, hogy az egyházban hogyan gyakorolja. Ezért minden okunk megvan rá, hogy gyászmenetként és ne nászmenetként éljük meg kereszténységünket. Amikor pedig kimegyünk a temetőbe, és látjuk az egyre szaporodó sírkereszteket, vagy ha egy haldokló szerettünk kezét kell elengednünk, és ha majd a mi torkunkat szorongatja a halál, akkor igen nagy kísértés, hogy azt gondoljuk: mégiscsak a halál a legnagyobb hatalom ezen a földön. Ő a „mors imperator”, a „halál császár” ahogy a régi rómaiak nevezték, aki előtt előbb-utóbb minden térdnek meg kell hajolnia. Pedig nagypénteken a Golgota keresztjén Jézus halálának pillanatában valóban beteljesedett a halál uralma alóli megváltásunk. Joggal állítja a keleti egyház ősi liturgiájában minden alkalommal elhangzó tanúságtétel: Krisztus „halállal tiporta el a halált”. Mert Krisztus halála valóban a halál halála volt. De öt érzékszervünk ebből ma még semmit nem tapasztal. Öt érzékszervünk arról akar meggyőzni bennünket, hogy a földön végső soron a halálé minden hatalom. Az üldözést szenvedő első keresztényeknek is volt bőven tapasztalatuk a naponta rájuk leselkedő halál hatalmáról. Életüket mégsem gyászmenetként élték. Mert nekik még szilárd volt a föltámadt Krisztusba vetett hitük. Ezért rendíthetetlen bizonyossággal vallották: nagypéntehidat verni az istentisztelet után a hétköznapokba, s közben végigkíséri az eseményeket. Igen, lehet imádsággal rákészülni, sőt lehet istentisztelet közben is imádkozni - hiszen van erre „szervezett” lehetőség a közösség rendjében, és vannak olyan percek, amikor a közösséggel körülvéve is magánbeszélgetésbe elegyedhetek az én Urammal. Ezt bontják ki azután a következő fejezetek a keresztelésről, a gyónásról (egy csodálatos, a Tízparancsolatra építő gyónótükörrel), az úrvacsoráról, majd az ünnepekről. Ez utóbbi egész évre kínál olyan imádságokat, amelyek jó kiindulópontjai lehetnek az egyházi év időszakaihoz kapcsolódó személyes imádságainknak, de jól mondhatók ezek a könyörgések kis közösségekben is (például bibliaórán, hitoktatáson, házi áhítat közben és másutt). Különösen is nagy kincse ennek a gyűjteménynek az a fejezet (7.), amely a Minden napra címet viseli. Ez olyan érték, amelynek megismerésére jövő héten külön cikket is szánunk. Ezt követik az egyházról és a gyülekezetről, majd a családról szóló szakaszok. Tanítás, meditáció, személyes hangvételű imádság és közösségi könyörgés csodálatos harmóniában fonódik itt egymásba. A10. fejezetben mindenféle jóért adhatunk hálát, és könyöröghetünk. A gondviselő Istent megszólító mondatok sora egyre személyesebbé válik. Nem véletlen, hogy a következő fejezet (11.) már ezt a címet viseli: Kereszt alatt. Ebben - a korábbiakhoz hasonlóan - a zsoltáros ősi tanúságRejtőzködő kincsesládánk ken beteljesedett, elvégeztetett, hogy Krisztus örökre megváltotta őket bűn és halál, pokol és sátán hatalmából! És ha ezért a hitükért életüket kellett adniuk, akkor úgy készültek a halálra, mint a nász beteljesedésének pillanatára. És ez azóta is így van: az idők végéig ezen a földön csak a hívőknek lehet bizonyosságuk arról, hogy valójában hogy állnak a dolgok a világban, az egyházban és a maguk életében. Csak a hit adhat bizonyosságot, hogy mindig az Isten akaratába simuló, az Isten akaratát elfogadó igaz szándék és akarat a győztes. Mert az öt érzékszervükkel még a hívők is ennek ellenkezőjét tapasztalják. Ugyanígy csak a hit adhat bizonyosságot arról, hogy a halál nagypéntek óta nem az élet vége, hanem az élet minden fizikai korláttól szabad kiteljesedése, a valódi, el nem múló életbe való belépés. Mert nagypénteken elvégeztetett, hogy - miként Pál apostol vallja a Római levélben - „akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk” (Róm 14,8). És bár itt, a földön sokféle nyomorúságban van részünk, „mindezekkel szemben diadalmaskodunk az által, aki szeret minket. Mert... sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság sem mélység sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.” (Róm 8,37-39) Jubilate vasárnapján és életünk minden napján ez a bizonyosság ad okot a minden szenvedésen és még a halálfélelmen is felülemelkedő, ujjongó örömre. ■ Véghelyi Antal RÉGI-ÚJ LITURGIKUS SAROK tétele vezeti be az Isten felé forduló, különböző élethelyzetekre megfogalmazott sóhajtásunkat. A zsoltáros szava ezzel indul: „Mert szereteted az életnél is jobb..!’ (Zsolt 63,4) Innen már valóban csak egy lépés az utolsó fejezet témája: Reménység a halál órájában. Áldással forgathatja ezeket a lapokat az is, aki még távolinak érzi az elmúlást, hogy idejében megtanulja: életem ideje kezedben van, Uram. De nagy segítség lehet azoknak is, akik szerettük távozásának vagy éppen a saját elmúlásuk tényének feldolgozásával foglalatoskodnak. Tiszta, evangélikus keresztény tanítás ez a javából, hogy a legnehezebb órákban is az igazi evangélium hangozzék, és életünket Isten tenyerére tudjuk letenni. Szavaink, a legszentebbnek érzett vagy a legnagyobb kínban kimondott, eget ostromló gondolataink is gyengék, de áldott az Isten, aki mindent megtehet, még a mi imádságunkat is meghallgathatja. Ezért áll ott a kincsesláda tartalmas fejezeteinek legvégén az apostoli mondat: „Aki pedig mindent megtehet sokkal bőségesebben, mint ahogy mi kérjük vagy gondoljuk, a bennünk munkálkodó erő szerint: azé a dicsőség az egyházban Krisztus Jézus által nemzedékről nemzedékre, örökkön-örökké. Ámen.” (Ef 3,14-21) ■ Dr. Hafenscher Károly
