Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-05-04 / 18. szám
io 41 2014. május 4. FÓKUSZ Evangélikus Élet KISSLAKI LÁSZLÓ Schneider Fáni csak azt mondta...- Gyantázás! - vezényelt a vonóval a prímás, mire megállt a tánc, s korsó után nyúltak a zenészek. A csárdástól hevük párok örültek a szünetnek. Beszélhettek egymással anélkül, hogy hallanák a pádon bámészkodó szülék. A lágylelkű Bíró Bandi kicsit félt, de erőt vett magán, s közelebb húzta magához a lányt.- Verácska, apám megegyezett a tieddel, hogy te leszel a feleségem. így egy tagban lesz a két birtok. Dé én nem akarok keserű asszonnyal élni! Ugyanis, tudod - dadogta -, engem nemigen vonzanak a nők. - S lehajtotta a fejét, mintha mindezt a csizmájának vallaná. Vera észrevette a szemében lappangó aggódást. Azt is, hogy elpirul a legény, hiába meredt felfelé a vitéz módra pödrött bajsza. A lány nem szólt, csak megsimogatta Bandi arcát. Aztán mondta volna, ne féljen, majd ő mindent megold, de belebrummogott a bőgő, s vele pengette a prímás a Schneider Fánit... * # * Alig ért haza a család a bálból, a verandán máris visszaaludt a szerelmes kuvasz. Álmában tovább tutult a szomszéd szukával a teliholdnak, s már nem zavarta a konyhából harsogó ordítás.- Apád vagyok, s úgy lesz, ahogy parancsolom!- Inkább a kútba ugróm, de nem megyek Bandihoz! - zokogta a lány, arccal az asztalra borulva. Csillag Márton nagy kedvet érzett, hogy újra végigvágjon Vera hátán, de belefáradt a meggyőzésbe. Már csak a szép szó segíthet, s annak a felesége a tudója. Beszéljen majd ő a lányával! Visszavonult hát az istállóba, hogy tovább tanácskozzon a borosüveggel.- Hallgass apádra, hisz csak a javadat akarja!- Nadrágszíjjal? - kapta fel fejét a lány. Az asszony mintha nem is hallotta volna, folytatta.- Majd megszokod az embert, mint nagyanyád az övét, s én is az apádat. Hisz ez az élet rendje.- Tán így van - rebegte Vera, s megcsókolta fásult szívű anyja kezét. A tisztaszobában ágyba bújt, s hangtalan zokogott a takaró alatt. Egy darabig hüppögött az álom határán, amikor villámcsapásként jött a felismerés. Pestre szökik! Hisz Bakó Béla is hívta, bármikor jöhet dolgozni hozzájuk a Palágyi-bútorgyárba, a Lehel útra. Még a címet is felírta. Ez múltkorában történt, mikor ráköszönt a templom előtt. Épp pünkösdre jött haza a szüleihez. Vera nem ismerte volna fel a legényben a hajdani klottgatyás Béluskát, aki feleségnek kérte, mikor még együtt pilinckéztek az utcabeliekkel.- Na meg alhatsz a bérházban, a Taksony utcában - győzködte a lányt. - Én is ott lakom, de a néni ad ki ágyat nőknek is. Vera már nem aludt el. Csendben összeszedte a cókmókját, s a hátsó kertkapun kisuttyant a csapásra. Arra közelebb a vasút. * * * Miután bedohogott a kanizsai vonat, s Vera leült az ablak mellé, akkor döbbent rá döntése súlyára. Fájt a szíve, s félt is, vajon mi vár rá idegenben? Anyjának azért hagyott egy levélkét, amelyben tudatja, dolgozni megy Pestre, s a biztonság kedvéért elvitte a száz koronát, amit nagyanyjától kapott stafírungra. Apja meg majd megenged, s hamarosan ír is nekik. Alig lódult meg a vonat, szinte azonnal gyógyító álomba zuhant. A fiatal szervezet megkövetelte a magáét. Siófok után hirtelen huzatra ébredt. Éppen egy néni rázta ki a morzsát az abroszból, s miután visszaült, kedvesen rámosolygott a lányra.- Pestre, lyányom?- Igen, néni, dolgozni megyek. - S elpirult.- Aztán apád tud-e róla? A lány majd lefordult az ülésről. Boszorkány ez a vénasszony?- Mért tetszik kérdezni? - hebegte zavartan.- Mert látom rajtad, hogy szöktél. De ne félj, kedveském. Ismerem ezt az érzést. Tudod, lányom, akkoriban mi is szerettük egymást, de tilos volt. Aztán a kedvesem jelentkezett nemzetőrnek negyvennyolcban. Büszke is volt rá a felesége a kislányával! Szegények, sose tudták meg, melyik csatában halt hősi halált. Másnap aztán én is eltűntem. Két hét után találkoztunk Prágában. Ötven évig éltünk boldogan. Kilencvennyolcban temettem. Verát megdermesztette a szóáradat. Beleborzadt, hogy a mámi nős emberrel élt, aki a családján kívül még a hazát is becsapta. Azért elmondta, hogy ő azért jött el otthonról, hogy maga intézze a sorsát. S munkája is lesz a Palágyi-üzemben, a Lehel úton. Most a néni hökkent meg, és sajnálkozva nézett Verára.- Már oda nem mész, lányom. Kora nyáron porrá égett a Wertheimdarugyárral meg egy másikkal együtt. Én is láttam a tűzvész után a füstölgő romokat. Vera előtt hirtelen elsötétült a világ. Arra tért magához, hogy a néni parfümös kendővel törölgeti az arcát, s komolyan néz rá.- Azt hiszem, legjobb lesz, ha ma hazaviszlek hozzám. Aztán majd holnap meglátjuk. Tán munkát is találok neked- mondta. Vera csak apatikusan bólintott. Bánt is ő már bármit... * * * Délutánra járt, mikor megérkeztek a- Lövölde térre, s a vidám kocsis elhajtott a kétkoronással. A néni előhalászta a kulcsot, kinyitotta a faragott kaput, de még büszkén az új fasori református templomra mutatott.- Én is itt voltam a templomavatáson. Láttam, mikor Haypál lelkész megkeresztelte az első babát, a pici Erzsébet Ilonát. Jól ismerem az apját, a Szántay szabót, hiszen Gröslehner Margit, a mama a barátnőm - nézett a lányra, de Vera csak üres tekintettel bámult maga elé. A néni lemondóan legyintett. Ahogy betámogatta a lányt a lakásba, a vendégszobában rögtön ágyba tette, s egy darabig nézte az idegláztól hevült arcát. Aztán határozott: orvos kell. A telefonhoz nyúlt, és hívta a központot. * * * Már advent havában jártak, mire Vera kiheverte az idegsokk okozta lelki törést. De régi kedve nem tért vissza. Később apja elmondta, hogy mikor ő Pestre ment, Béla már rég megírta, hogy berukkolt honvédnek. Mert mit tehetett a tűzvész után, pénz és munka nélkül? A lány arra is csak közömbösen vállat vont. Tizennégy tavaszán a két család megtartotta Vera és Bandi kézfogóját. Ha nagy ritkán kettesben maradtak, mindenről beszéltek, csak éppen azt rejtegették aggódva, amire leginkább gondoltak. Júniusban felfordult a világ. Megölték a trónörököst, s júliusban kitört a háború. A püspök úr kegyes volt, mert Bandi - mint az első önkéntes a faluból - Verával előrehozott hadiesküvőt tarthatott. Csendes volt a lagzi, s az a pár nap gyorsan eltelt, amíg elérkezett a búcsú ideje. Az állomáson vidáman integették az utolsó istenhozzádot a lelkes regruták. * * * Mikor megérkezett a gyászjelentés a frontról, a szolgabíró személyesen fejezte ki részvétét Verának, s azt is mondta, hogy büszkeség dagaszthatja keblét, hisz ő a falu első özvegye, akinek ura a haza oltárán áldozta fiatal életét. # * # Az élet azután sem állt meg, csak az özvegy arcán szaporodtak a barázdák. Két karácsony is elmúlt, mikor Bakó Béla hazabicegett az állomásról. Most már nem hagyta, hogy annyi megpróbáltatás után Verával még tovább szaporítsák a magányos, meddő éveket, ezért szüret után egybekeltek. A falu jó néven vette, s nem is csodálkozott. Csak pár nappal később, mikor a mise előtt meglátták Verát. Az asszony arca kisimult, szeme szögletéből eltűntek a szarkalábak. Szinte sugárzott róla a csendes boldogság. Béla meg csak némán szorongatta szerelme kezét. Csak Vera tudta, miért csillog az ura szeme. Mert nem várt kincses ajándék, ha az ember szűz özvegyet kap feleségnek. A szerelmes Stüszi vadász Amilyen gyorsan jött a zápor, ugyanolyan gyorsan rohant tovább Böhönye felé. Csak annyi ideje volt, hogy futtában végigverje a piacot. Na meg viccből kifordított néhány esernyőt. Nem csoda, hogy a Zöld Bika csaposa boldogan mérte a fröccsöt, hiszen pillanatok alatt megtelt a kocsma. Az árusok sem búsultak sokáig a sátraik alatt; hamarost megunta a nap a szeme előtt a felhőket, és miután ellegyezte a sötét bandát, melegen mosolygott le újra a falura. Hamarost az utolsó tócsa is pára lett, s az ég felé táncolva tűnt semmivé. Lajcsi, az érzékeny céllövöldés az eget kémlelte a pultja mellől. Most már csak néha gondolt az Isonzó poklára, ahol háromszor állították talpra a tábori kórházban, de a lövészárokban átszűkölt borzalmaktól valahogy mégis megbillent a lelke. A gyógyintézetben kórteremről kórteremre járva hirdette, hogy megőrült a világ. De tán van még remény, hogy az emberi elme megállítsa a föld pusztulását, ha már azt is elérte, hogy tömegével irtsák egymást. S a tudomány vívmánya az is, hogy fojtogató gázfelhő lopakodjon a lövészárkok fölé, hogy némán fojtsák meg a katonák százait, hogy még utolsót sikoltani sem tudnak Istenhez. Persze az ágyút vonó ló aztán végleg nem érti, mért fulladt meg. S az is biztos, nem jókedvében vigyorog kilógó nyelvvel az égre. Na meg tán a földnek is fáj, ha negyvenkettes ágyúkkal szaggatják a testét. esti csók ízét. Végre rájött a lány, hogy Lajcsi szemében szerelem izzik, s nem csak a hirtelen támadt férftkedv. Éppen át akart köszönni Sárinak, mikor Róza néne hangja ütötte meg a fülét.- Aztán ha azt akarod, lányom, hogy bőven legyen tejed, ha ideje jön, rágcsálj édesköményt.- Mit beszél, néni, hisz szeretőm sincs, nemhogy férjem - pirult el a lány. De a vénasszony csak kacagott.- A kántor anyja is látott a malom falánál, mikor Lajcsival örültetek egymásnak. Talán túlságosan is. Én mondom, lányom, baj lesz belőle. Én nem bánom, de apád agyonver. A legény lutheránus!- Na és, ha így van? Egy az Isten - motyogta Sára. Lajcsi hirtelen valami csúnyát akart mondani, de erőt vett magán; azért magában szidta az újkort, amikor már szigorúan tilos boszorkányt égetni. Közben kirakta a puskákat a pultra, mert látta, hogy jönnek a berukkolt legények lányoknak való rózsát lőni, mielőtt a frontra mennek. Hadd lássák, hogy egyikük sem kutyább lövész, mint a kártyabeli Stüszi vadász vagy az a hogyishíjják tök filkó. Lajcsinak később is olyan forgalma volt, hogy ideje sem jutott Sárának átköszönni. Aztán hallotta, hogy megjött a lány apja, mert hangosan szitkozódott, s szörnyű szégyenről beszélt. A fehér hajú főorvos Lajcsi szónoklatát dupla nyugtatóval honorálta. Később a katona már nem beszélt. Naphosszat a klinika parkját járta, simogatta a fákat, leguggolt egyegy bokorhoz, s közelről nézte, hogy pattannak virágba a rügyek. Néha meg napokig figyelte, hogy s mint vannak az apró rovarok. Látta, ahogy szeretnek, ölnek és pusztulnak. Volt, hogy csak egy pillanatara térdelt le a hangyaboly mellé, s a pillanatból órák lettek, amíg a nagyítólencsével bámulta a vörös, soklábú szorgos népséget. Álmában gyakran járt a jövőben. Megbékélt, mert onnan megtudta, hogy eljön majd az idő, mikor rájön az ember, hogy nem bírja a föld a további pusztítást. S akkor már végre beszünteti a felesleges árumilliók gyártását. Helyette munkaidőben a tudósok azt tervezik, hogyan gyógyítsák a nagybeteg természetet. Aztán meg azon is dolgoznak majd, miként legyen újra tiszta a szennyezett ég. S egyszer majd nem lesz csoda, ha nemcsak a városban sétáló ember, hanem a dél felé húzó vadlibák is bírják a repülést köhögés nélkül. Ezeket az álom járta gondolatokat Lajcsi már nem hirdette, csak a doktornak mondta el. A fehér köpenyes gyógyász csak hümmögött, s megírta az obsitlevelet, egyben eltiltotta Lajcsit a Verne-regényektől. Mire másodszor öltözött lilába az orgona, már beforrtak a legény sebei, s a lelkét szép csendesen kúrálta egy későn jött szerelem. Hahn Izidor paszományos lánya volt a gyógyír... Lajcsi egy darabig nézte még az eget, ahogy lassan tisztul, s közben Hahn Sáriról álmodozott, aki a szomszéd standon ma egyedül kínálta a rövidárut. De csak azért, mert apját a samesszal hívatta a rabbi. Róza néne, a környék bábája ücsörgött Sára mellett, de nem segített, mert őt csak az eső zavarta a sátorba. Igaz, Lajcsi nem bánta volna, ha tovább veri a zápor a bádogtetőt, mert alatta édesebb volt felidézni a tegnap Hahn Izidor mester azért volt mérges, mert a várt hitközségi megrendelés helyett a rabbi csak ordítozott vele. De csak azért, mert látták a lányát a lövöldéssel erkölcstelenkedni. Lajcsinak még csak hallgatóznia sem kellett a puskái közt. Később látta a lányt sírva elrohanni, magára hagyva apját a rövidáruk közt Róza nénivel. A legény elhatározta, hogy véget vet a bizonytalanságnak. Este átmegy Sáráékhoz, s megkéri a lány kezét. így lesz, még ha addig él is. Este lámpagyújtás idején kopogott be a portán. Hahn úr maga nyitott ajtót. Ahogy meglátta, ki áll előtte, meg se kérdezte, mit akar, csak felordított: „Inkább megölöm a lányt, de nem adom lutheránusnak!” Erre Lajcsi úgy megijedt, hogy kitágult a szeme, s levegőért tátogott. Aztán szívéhez kapott, s végigzuhant az ajtó előtt. Mikor kinyitotta a szemét, egy fehér köpenyes orvos hajolt föléje, s nyugtatóan paskolta az arcát.- Már minden rendben lesz - mondta, s igaza volt, mert Lajcsi megpillantotta Sára örömben úszó arcát. Az öreg paszományosmester is ott állt. Igaz, nem lelkesen, de békésen mondta:- Mit volt úgy oda? Csak viccből mondtam, hogy nem adom a lányom keresztényhez. A legény szemei felragyogtak. Szólni sem tudott, csak megszorította jövendő apósa kezét.
