Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-05-04 / 18. szám
Evangélikus Élet KERESZTUTAK 2014. május 4. *■ 5 Kiürült faluban - meleg étel a tűzhelyen Ágfalvi interjú a Sopron környéki németek kitelepítéséről ■ Heinrichs Eszter Amikor hat évvel ezelőtt az ország legnyugatibb csücskébe költöztem, úgy éreztem, mintha egy idegen, mégis ismerős országba érkeztem volna. Máig megdöbbent, hogy errefelé a legegyszerűbb ember is játszi könnyedséggel vált németről magyarra és fordítva. Ágfalván és Sopronbánfalván templomtól kocsmáig hangzik a német szó. Ma már azt is tudom, hogy a nyelveket lehet nagyszerűen keverni is. Itt nem gond, hiszen így is érti mindenki. A minap egy hölgy állt előttem a helyi szatócsboltban, és ezekkel a szavakkal ostormolta az eladót: „Schätzchen, egy kiló Brotot kérek.” És minden gond nélkül hamarosan ott is landolt a kosarában a kenyér. Szeretem hallgatni, ahogy egymás között németül beszélnek a helyiek. Mondják, mondják gyönyörű dialektusukban, aztán amikor valami nem jut eszükbe németül, akkor azt magyar szóval pótolják. Valahogy így: „Ich war im Hospital bei vérvétel.” Vagy: „Mein vérnyomás war fast zweihundert.” Az országnak ezen a kicsinyke német szigetén mintha minden más lenne, mint pár kilométerrel arrébb. Máig megdöbbent, hogy a rétest lehet babbal is enni, ám az még inkább, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy azt a bizonyos réteslapot milyen sodrófával nyújtják ki, mert a német sodrófa „fogantyús” a magyar meg nem. És a gyülekezeti életben is vannak nem elhanyagolható különbségek a helyi németek és a betelepített vagy ideköltözött magyarok „lelkiségei" között. A legnyilvánvalóbb talán az, hogy a magyarok térdelve úrvacsoráznak, a németek pedig állva. Ez akkor nagyon feltűnő, amikor mindez „egy körben” történik. A német hívő soha nem térdelne az oltárhoz, a magyar meg ha térdprotézissel küzd, akkor is letérdel. És az oltártól a padokig azon ugyebár jól el lehet dünnyögni, hogy a másik miért térdelt le, vagy éppen miért maradt állva. Örök konfliktus- és (ma már egy kicsit) humorforrás is ez a nem mindennapi együttélés. Amin azonban ma a „gyüttment” lelkésznő el-elmosolyodik, annak gyökerei hét évtizedre nyúlnak vissza. Azt hiszem, ha 1946-ban nincs kitelepítés, ma akkor is sokan beszélnének már magyarul ezen a környéken. A németeknek a szülőföldjükről való elüldözése azonban embertelen és tragikus politikai és társadalmi beavatkozás volt, amelyet máig nem hevertek ki az itt élők. Sem itt, sem új otthonukban, Németországban. Erről a kényszerből született, de természetesen mára már konszolidált együttélésről, ennek történetéről és sok-sok mozaikdarabkájáról a legtöbbet két idősödő úrtól, Gritsch Mátyástól és Böhm Andrástól hallottam. Böhm András szülőfaluja történetét az Ágfalvi mozaik című könyvben foglalta össze, Gritsch Mátyás pedig lelkes szerkesztője a kitelepítés történetét is dokumentáló oedenburgerland.de honlapnak. Ha a falvak történetével kapcsolatban hiányosságaim vannak, ha nem tudom elolvasni az anyakönyvben a gót betűket, ha fel kell kutatnom az aranykonfirmandusokat, ha erre vagy arra szükségem van, ők jönnek és segítenek. Mesélnek, bemutatnak, fordítanak, gyűjtenek, adakoznak, és minden erejükkel azon vannak, hogy ne vesszen ki a német szó és kultúra templomainkból és településeinkről. Őket faggatom most is, ahogy teszem immár hat éve. * *- Matyi bácsi, Ön az idősebb. Hogyan emlékezik vissza a kitelepítés napjaira? Gritsch Mátyás: Tízéves voltam. Édesapám az áramszolgáltatónál Gritsch Mátyás dolgozott, ami ugyebár állami cég volt, ezért nem kerültünk a kitelepítettek listájára. Pedig az 1941-es népszámláláskor németnek vallottuk magunkat. Elvitték az unokatestvéreimet, az idős nagymamámat, az osztálytársaim nagy részét, az utcabelieket. A bánfalviak kilencven százalékát. A nagymamámtól el sem tudtam búcsúzni, mert ő Ágfalván lakott. Bár ez csak négy kilométerre van tőlünk, hatóságilag korábban körbezárták, mint Bánfalvát. Egyik települést sem lehetett se megközelíteni, se elhagyni. A kitelepítettek listáját a jegyzőségre, a mai óvoda épületére függesztették ki. A döbbenet, a hitetlenkedés és a kétségbeesés uralkodott el az egész településen. Hiszen mi itt éltünk, itt születtünk. És a mi őseink is.- András bácsi, Ön hároméves volt, amikor majdhogynem kiürült a falu. Vannak emlékei? Böhm András: Emlékképeim alig, álomképeim máig vannak azokról a napokról. Ezernégyszázharmincnégy embert vittek el Ágfalváról. A Fő utcaiakat mind. Ők mezőgazdaságból éltek. Mindenüket itt kellett hagyniuk: házukat, földjeiket, istállóikat, állataikat, bútoraikat, ruháikat, edényeiket. Mindent. Csak egy kis csomagot vihettek magukkal. Jól mondod, a falu kiürült. Szó szerint minden kiürült. A hatalmas és gyönyörű templomunk, az evangélikus iskola, és egyik napról a másikra megszűntek az énekkarok és a virágzó egyesületek is. Mindent, de mindent át kellett szervezni és újragondolni.- A falvak pár napon belül újra benépesedtek. Milyen volt az együttélés a németek és a magyarok között? B. A.: Nem a kitelepítés napján kezdődött el a betelepítés, hanem már októberben. Rábaközből, Csornáról és a környékéről hoztak magyar családokat, beköltöztették őket a helyiek mellé. Ez sem volt egyszerű történet. Képzeld csak el, hogy a saját házadat - a kicsinyke konyhádat, az egyeden szobádat -, ahol már úgyis heten-nyolcan éltek, meg kell osztanod egy másik hét-nyolc fős családdal. Azt mondják, nagyon nehéz volt ez a fél év is. 1945-ben és 1946- ban összesen mintegy hetvenhat településről jöttek Ágfalvára. Említettem, hogy a Fő utca teljesen kiürült, onnan mindenkit bevagoníroztak. Azokat a házakat és javakat magyarok kapták. Ott ma sem nagyon hallani német szót. Ágfalvának az volt a szerencséje a környező településekkel szemben, küzdő kitelepített csak azért jött el 1946 után új német otthonából Burgenlandba, hogy ezen a pár kilométernyi vasúti pályán utazhasson. A vonat Ágfalvánál mindig lassított. Böhm András át a templomtornyot (!), a padokat, a tüzelőt, mindent, de mindent - kis talicskákon. Egy romos épületet kaptunk. A tornyot újraépítettük, és önerőből felújítottuk az iskolát. Hosszú évtizedek kellettek, amíg mindenki megszerette ezt a Hajnal téri épületet, ami mostanság már néha szűkösnek bizonyul. Sokszor a templom szó helyett ma is az iskola jön a nyelvemre. B. A.: Nagy tisztelettel tekintettünk azokra, akik a legnehezebb időkben is a templom környékén segédkeztek. Ma is nagy hálával gondolnak az ágfalviak dr. Pusztai Lászlóra és Weltler Ödönre, akik hosszú évekig, illetve évtizedekig szeretettel pásztoroltak bennünket. Pusztai László velünk élte át a kitelepítés borzalmait, az ő idején lett a kétezer fős gyülekezetből - Brennberggel együtt- alig hatszáz fős közösség. Mikor a kitelepítendők listájával-és az irgalmatlan rendeletekkel szembesültünk, lelkészünk előrehozta a konfirmáció időpontját. Azt mondják, gyönyörű ünnepség volt. Pár nappal később pedig, amikor elindultak a virággal feldíszített szerelvények a kitelepítettekkel, zúgtak a templom harangjai. 1956 megint hatalmas változást hozott a gyülekezeti életben. Ekkor megint több százan elhagyták a falut. Néhány magyar evangélikus család is ideköltözött időközben, de ha a gyülekezeti listákat megnézzük, még mindig túlnyomórészt német nevek szerepelnek rajta. Ahogy Sopronban és Bánfalván, úgy nálunk, Ágfalván is rendszeresen vannak német istentiszteletek, kétnyelvű alkalmak.- Milyen jövőkép él Önökben a németségfennmaradását illetően? B. A.: Reményteljes, hiszen gyermekeink nemzetiségi óvodában és iskolában tanulhatnak. Sok a közös hogy itt nagyon sok volt az iparos és a bányász, akikre szükség volt a háború utáni Magyarország újraépítésénél. Ők maradhattak. A Hegy utcában, a Patak utcában, a Brennbergi úton és a Gyógy utcában. Olyan volt ez a négy kicsi utca még évtizedekig, mint egy nagy család. Az én generációm csak úgy gondol Ágfalva településszerkezetére ma is, hogy van „a falu” meg van „a hegy”. A falu a Fő utca kanyargós, hosszú utcája, csupa nagy házzal. A hegy meg ezt a négy kicsi utcát jelöli a bányászházikókkal és a sokkal szegényesebb környezettel. Mi ott a hegyen olyanok lettünk, mint egy nagy család. Ablak, ajtó, kertkapu, minden tárva-nyitva volt. Ebben a tömbben, fenn a hegyen németül beszélgettünk. Aztán, amikor lementünk a hegyről a Fő utcába, ott magyarul. Be voltunk zárva abba a négy kis utcába. Ennek kétségkívül megvoltak az előnyei is. És még hadd mondjam el azt is, hogy innen, a hegyről mi mindvégig átláttunk a szomszédos osztrák falvakba is. De nekünk ugyebár se ki, se be... Sokakat megviselt ez a bezártság. A hetvenes években szörnyű öngyilkossági hullám söpört végig az őslakosságon. Nemcsak itt, hanem környékbeli településeken, Brennbergbányán, Görbehalomban és Bánfalván is. Ez önmagában is megérne egy tanulmányt. Tudtommal senki nem foglalkozott még vele. G. M.: Eltűntek az osztálytársaim, helyettük újak érkeztek. És sváhoztak minket. Lassan, nagyon lassan meg kellett tanulnunk együtt élni, hiszen nekik is megvolt a maguk története. Amikor a több ezer emberrel elindultak a szerelvények, olyan „melegváltás” volt Bánfalván, hogy sok házban a németek által - persze saját maguknak - főzött, érintetlen, meleg ebéd várta a tűzhelyen az érkező magyar családokat. Azok, akik ilyen-olyan okokból itt maradhattak, néha már az őrület határán jártak. Volt, aki önkezével vetett véget családja, majd a saját életének. A szüléink mindig úgy engedtek el bennünket az iskolába, hogy a lelkünkre kötötték, nem beszélhetünk arról, amit otthon hallunk. Szüléink fájdalmát, keservét és véleményét nem vihettük magunkkal az iskolába. Aztán 1948-ban az itt maradt mintegy tizenöt családnak is el kellett hagynia az otthonát. Ekkor érkeztek hozzánk a felvidéki magyarok. Nekünk is menni kellett, egy romos házat kaptunk két utcával arrébb. Olyant, amelyre apám azt mondta, hogy „na, ide a kecskét sem...” Aztán valahogyan meg is oldotta, hogy a saját házunkban albérlők lehettünk. Nehéz idők voltak. Nekünk is, és a kitelepítetteknek is. Alig tudtunk róluk valamit. Azonban az osztrák vasúttársaságnak hála, néha messziről láthattuk őket. Itt, a nyugati határszélen ugyanis vannak ma is, és voltak évtizedekkel ezelőtt is osztrák tulajdonban lévő vasúti pályák. A szerelvényekre - amelyek Ágfalvánál jöttek be az országba, majd Sopron és Harka érintésével Sopronkeresztúrnál (Deutschkreuz) hagyták el - csak Ausztriában lehetett felszállni, róluk leszállni, ezeket hívták korridorvonatoknak. Sok-sok honvággyal Azt mondják, annál lassabban ment, minél többet fizettek a kitelepítettek a mozdonyvezetőnek. Persze, a szerelvényeken kívülről mindenütt határőrök és katonák lógtak. Mi pedig kint álltunk a vasúti töltés mellett, és némán integettünk. Sokan, nagyon sokan utaztak azért hét-nyolcszáz kilométert, hogy néhány másodpercre láthassák a töltésekben bujkáló rokonaikat, a kertjük végét, a házuk tetejét vagy a templomtornyot. Eleinte így tartottuk a kapcsolatot. Aztán amikor hazajöhettek, akkor is sokáig csak Budapestre utazhattak, mert mi a határsávban laktunk, ahová csak engedéllyel lehetett belépni. Budapesten láthattam viszont idős nagymamámat is.- Hogyan változott meg az egyházi élet 1946 után? G. M.: Gyökeresen. Rábaközből is jöttek evangélikusok, bár a lakosságcserével az addig kisebbségben lévő katolikusok száma nőtt hatalmasra, az évtizedek óta növekvő, kétezer-ötszáz főt számláló evangélikus gyülekezet pedig összezsugorodott. Ma alig vagyunk kétszázan. A kitelepítés idején dr. Prőhle Károly volt a lelkészünk. Negyvenhat után voltak már magyar istentiszteletek is, mégis a gyülekezet volt az a hely, ahol őrizhettük identitásunkat és nyelvünket. Szeretett lelkészünk, Foltin Brúnó idején is kevesen voltunk, de máig is nagyon összetartó közösség vagyunk. 1967-re olyan kevesen lettünk Bánfalván, hogy nem tudtuk fenntartani és felújítani a templomunkat. Sopron városa ezért arra kötelezett bennünket, hogy cseréljük el a templomunkat a közeli, jóval kisebb katolikus iskolára. Film is készült a költözésről. Senki nem segített nekünk, sem állami, sem egyházi részről. Magunk hordtuk osztrák-magyar program mind az oktatási intézmények, mind a gyülekezet szervezésében. G. M.: Lehetnék akár pesszimista is, de nem vagyok. Itt, az osztrák határ közelében mindig is érdekük lesz az embereknek németül tanulni és beszélni. Régóta részt veszek egy projektben, amelyet a kitelepítettek leszármazottai kezdeményeztek. Hosszú évek munkájának eredményeképpen nemrégiben lett készen az a digitális térkép, amelyen a régi Bánfalva házai, a régi lakók nevei és a róluk fellelhető adatok szerepelnek. Mindez megtekinthető az oedenburgerland.de honlapján, a „Wandorfplan” címszó alatt.- Köszönöm a történelemtisztázó beszélgetést! A szerző evangélikus lelkész, az Evangélikus Élet német nemzetiségi oldalának szerkesztője
