Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-04-27 / 17. szám
8 -m 2014. április 27. PANORAMA Evangélikus Élet Protestáns tavasz Versenyhelyzetben az etika-és a hittanoktatás ► A kormányzat versenyhelyzetet teremtett az etika- és a hittanoktatás között azzal, hogy tavaly szeptembertől a diákok felmenő rendszerben kötelezően választhatnak közülük - mondta Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere április 15-én, a Protestáns tavasz 2014 rendezvénysorozat kedd esti beszélgetésén Budapesten. Balog Zoltán kiemelte: nem az állam alkalmazottainak kell feltétlenül erkölcsöt oktatniuk, ezért adtak lehetőséget erre az egyházaknak, amelyek a múltban is alkalmasak voltak a hit- és erkölcstan oktatására. Emlékeztetett arra, hogy 2013. szeptember í-jéig Magyarország volt az egyetlen a volt keleti blokkban, ahol nem iktatták a tanrendbe az erkölcstanítást, és addig erkölcstant - fakultatív módon - csak a magyar iskolák tíz százalékában oktattak. A miniszter utalt arra, hogy Franciaországban tilos bármiféle hittant oktatni az iskolákban, ugyanakkor Németországban a hittanoktatásnak nagyon komoly tradíciója van. Hozzátette: a szekularizáció során az állam minden közösséget teremtő erőtől próbálta elvenni a közösségszervező feladatokat. Bogárdi Szabó István református püspök hangsúlyozta: az erkölcsöt életgyakorlattá kell tenni, amelynek helyszíne a család, és a hittant sem feltétlenül kizárólag az iskolában, hanem a családokban kellene tanítani. Úgy fogalmazott: az állam időközben „betolakodott” a családok életébe, és ma már a szülők is sok problémáról gondolják úgy, hogy azokat az iskolának kell megoldania. Rámutatott: az állam az utóbbi hetvennyolcvan évben sokszor nagyon korai életkorban megkezdte az egyes emberek „kisajátítását” ami a totális diktatúrákra jellemző. Azt mondta, a jó választása bizonyos élethelyzetekben okozhat hátrányt az egyénnek, viszont az ember akkor jár jól, ha erkölcsös. Lánczi András filozófus, politikatudós, a Budapesti Corvinus Egyetem Politikatudományi Intézetének vezetője felvetette: vajon állami feladat-e, hogy meghatározzák az erkölcstan-oktatás kereteit, amely nem egyszerűen ismereti tárgy, hanem „emberi minőségekkel, példákkal van összekötve”. Megemlítette, hogy a nem családban született gyerekek aránya az elmúlt húsz évben majdnem elérte az ötven százalékot. Az erkölcsi értékeket nem biztos, hogy értik a gyerekek, és ha megértik is, nem biztos, hogy gyakorolják - állapította meg Lánczi professzor. Szólt arról is, hogy a kisebb közösségekben jobban figyelnek az emberek egymásra, de ma már a kis falvakban sem annyira összetartok a lakosok, mint korábban. M Forrás: MTI Színes beszélgetés egy évforduló apropóján Dél-Afrikában 1994. április 27-én tartották meg az apartheidrendszert követő első demokratikus választást ► Úgy gondolnánk, hogy az afrikai Mozambik lepramisszióját fekete bőrű testvér vezeti. Arie de Kvuijft azonban fehér, még csak nem is mozambiki, hanem a szomszédos Dél-afrikai Köztársaság állampolgára. Dédszülei Hollandiából származtak, angol beszédén is érzékelhető a jellegzetes búr dialektus.- Akkor most milyen nemzetiségűnek is tartsuk Önt?- Dél-afrikai vágyok, ám már hosszabb ideje Mozambikban szolgálok. Talán úgy is mondhatnánk, amolyan misszionáriusként. Az ottani lepramisszió vezetőjeként igyekszem azon munkálkodni, hogy a betegek ne csupán a nemzetközi szervezetektől érkező segélyekre legyenek ráutalva, hanem például önsegítő csoportokban támogassák egymást. Megtanítjuk őket, hogyan lehet pályázni, megkeresni az országban jelen lévő ipari cégeket adománygyűjtés céljával.- Csak félig komolyan kérdezem: Mozambikban Ön és a családja jelentik a fehér bőrű lakosságot?- Látja, erre a kérdésre nem készültem fel. (Nevet.) Természetesen nem csak mi élünk fehér emberekként Mozambikban. Úgy gondolom, három-négyszázezren élhetnek az országban olyanok, akiknek ősei még a portugál gyarmatosítás következményeként telepedtek le.- Ha nem haragszik, a továbbiakban mégis szülőföldjéről, Dél-Afrikáról kérdezném. Ritkán van módunk arra, hogy helybelieket kérdezhessünk arról, valóban megváltozott-e a helyzet az apartheidrendszer 1991-ben történt megszűnését követően.- Értem, miért teszi fel ily kétkedőén a kérdését. Én is tudom, hogy milyen hírek jelennek meg rólunk a világsajtóban. Sajnos az erőszak jelen van a mindennapjainkban. Az 1994. április 27-én megtartott első választások óta, amikor fehérek és feketék egyenlő jogú állampolgárokként járulhattak az urnákhoz, épp húsz esztendő telt el. A törvénykezésben, a társadalmi élet „hivatalos” szintjein valóban megszűnt a különbségtétel színes bőrű és fehér között, ám ez a két évtized még nem lehetett elegendő arra, hogy a zsigerileg őrzött ellenségeskedés, az előítélet megszűnjön, s a félelmek oldódjanak. Úgy vélem, hogy egy generáció ehhez kevés. A következő nemzedék életében azonban már látom a reménységet. A fiatalok már úgy nőnek fel, hogy természetes számukra a különböző etnikumhoz tartozók együttélése. A diákok együtt buliznak, közösen vesznek részt sporteseményeken. Az egyházak életében is felfedezhető a változás. Míg az idősebbek általában a megszokott „fehér”, illetve „színes” gyülekezeti közösségek alkalmait látogatják, addig az ifjúság már nem törődik a bőrszínnel. Ők oda járnak, ahol élet van, ahol érzik, hogy mindegy, honnan jöttek, milyen társadalmi rétegből, milyen családi körülmények közül - Istennek, egymásnak fontosak. ■ B. P. M. Két hazát szeretve egy életen át Elűzött magyarok élő emlékezete - gimnazistáknak, filmkockákon Mire vágyik egy történelemtanár? Leginkább talán arra vágyik, hogy azok a tények és adatok, amelyeket napról napra igyekszik átadni a diákjainak, ne csak az ötös megszerzése miatt legyenek fontosak, hanem váljanak önmagukban is érdekessé. Egy dátum, egy név valahogy elevenedjen meg, teljen meg élettel! De hogyan valósítható ez meg? Az egyik lehetőség hogy évfordulók kapcsán kilépünk az órarend és a tanterv kötöttségéből, és felvisszük a diákokat a díszterembe. Ha ehhez még párosul egy szerencsésen kiválasztott előadó és néhány figyelemfelkeltő képkocka is, akkor már reménykedhetünk abban, hogy a tanult anyag élővé válik, és rólunk fog szólni... A Magyar Országgyűlés 2012-ben ellenszavazat nélkül fogadta el, hogy április 12. a Felvidékről kitelepített magyarok emléknapja lesz. 1947- ben pontosan ezen a napon kezdődött meg az akkori Csehszlovákia által szinte kierőszakolt magyar-szlovák lakosságcsere-szerződés végrehajtása. Ezt a fájdalmas, ám mégis elengedhetetlen emlékezési lehetőséget ragadta meg a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium történelemtanára, Birkás-Sztrókay Edit, hogy meghívjon két olyan előadót, akik családjuk révén személyesen is érintettek, és akik talán másképp tudnak „mesélni” a diákoknak. Keczkó Szilvia fiatal budahegyvidéki lelkész egyháztörténetből írt szakdolgozatában visszanyúlt ahhoz a felvidéki magyar faluhoz, Felsőszelihez, ahol nagyszülei éltek szeretett evangélikus gyülekezetük elkötelezett ifjúsági tagjaiként. A háromezer lelkes nagy falu és a gyülekezet élete összefonódott: a dalárda, a lovas bandérium, a tűzoltótestület, a leánykor mind a szoros falusi és egyben gyülekezeti közösséget szolgálták. Ezt az élénk életet törte ketté az ítélet, mely szerint kétszáz felvidéki magyar település lakosságának kellett rövid időn belül elhagynia az akkori Csehszlovákiát, hogy Magyarországon kényszerűségből új életet kezdjen. Keczkó Szilvia nagyszüleit fiatal jegyesekként érte a hír, hogy ezerötszáz falubelijükkel együtt egykét napon belül indulniuk kell - néhány faládába pakolhatták a legfontosabb holmikat... A kéthetes keserves vonatút végén harminchárom különböző dél-dunántúli faluba szórták szét az egykor összetartó közösséget. Hallgatják a fiatal előadót a még fiatalabb diákjaim, de vajon mire gondolnak közben? Saját nagy szüleikre? Hogy honnan is származnak, milyenek lehettek fiatal jegyesként, vágyakozni oda, ahova nem mehetek, oda, ahonnan jöttem? A fiatal lelkésznő után Mát is Lilla veszi át a szót, és készül elindítani 2008-ban készült dokumentumfilmjét: Két hazát szeretünk. A címet az előzmények után azonnal értjük is, s ezt csak megerősíti az első néhány kép: fekete ruhás, fejkendős, barázdált arcú, idős néni áll öreg háza kapujában, és a távolba nézve mormolni G G A rendhagyó történelemóra két előadója Mátis Lilla és Keczkó Szilvia volt könnyebb vagy nehezebb volt-e az életük az övéknél? Vagy arra, hogy végül is elképzelhetetlen ez a hirtelen mindent összepakolás, ládaszegecselés, idegenbe érkezés? Vagy talán arra, hogy milyen érthetetlen, hogy magyarként Magyarországra toloncoltakfélfalunyi embert, és hogy milyen az, amikor magyarként Magyarországon kell honvággyal leélni egy életet? De ismerik-e a honvágyat egyáltalán? Tudják-e, mi az, visszája halkan: „Áll-e még a templom? Egyszer ma haza kéne menni...” A kép hangulatából is érezzük, hogy az a haza nemcsak kilométerben van nagyon távol, hanem időben is már elérhetetlenül messzinek tűnik. Megvan-e még egyáltalán? Fel lehet-e eleveníteni egyáltalán? A filmrendező éppen ezt tűzte ki célul: megkeresni azt a másik hazát, a felvidéki Felsőszelit az elhagyására kényszerített családok emlékeiben, fényképein, szokásaiban, életében. Keczkó Szilvia szakdolgozata alapján indult el, hogy megkeresse és kifaggassa a még élő tanúkat, és közelébe kerülhessen az évtizedeken át elhallgatott tényeknek és emlékeknek. A megfosztottságról, a veszteségről nem volt szabad beszélni, és a félelem meg is tette a hatását: kívülállónak máig nehezen beszélnek a múltról az érintettek. A film részleteinek felvillantása közben kiderül a gimnáziumi hallgatóság számára a rendező személyes érintettsége is: azt a bizonyos élénk ifjúsági életet éppen az ő édesapja, Mátis István vezette lelkészként, akinek szintén el kellett hagynia hazáját és gyülekezetét. Sem Mátis Lilla, sem Keczkó Szilvia nem tanú tehát, mégis úgy beszélnek a múltról, mintha maguk is jelen lettek volna. A családban hallott történetek erősek, és áttörik a félelem és feledés falát, még ha fájdalmasan is. És a gimnazisták? Mik az ő családi történeteik? Ismerik-e saját történelmüket? Látom rajtuk, hogy a képekkel együtt a személyes történetekrefigyelnek legszívesebben. Megfogja őket, amikor kiderül, hogy majdnem mindent ott kellett hagyniuk a magyaroknak Felsőszeliben, de a méheket hozhatták. Miért éppen a méheket? Miért kellenének a méhek - gondolják -, és rácsodálkoznak a hasznosságukra a filmben. Vagy amikor kiderül, hogy nemcsak üres házakba költöztették be a hányatott sorsú családokat, hanem olyanokba is, ahol már laktak. Gyakran a kollektív bűnösség elvének másik elszenvedőihez, a magyarországi németekhez parancsolták be „büntetésből” az érkezőket, hogy aztán megoldhatatlannak tűnő, máig tartó feszültségekkel teli életet kelljen élniük egymás mellett. A feszültségeknek tehát történetük van, és ez is tanulság amit haza lehet vinni az ünnepség után. A történeteknek nincs végük, a film sem fér bele negyvenöt percbe, mégis, a megemlékezés végén úgy érzem, gazdagabban, tapasztaltabban állunk fel - diákok és tanárok egyaránt. Folytatódnak az órák és a tananyag de talán nyitottabb ésszel és szívvel kapjuk és adjuk tovább az adatokat, ki-ki a maga helyén. ■ Ittzés Szilvia (Budapest- Fasori Evangélikus Gimnázium)
