Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-04-27 / 17. szám
Evangélikus Élet FÓKUSZ 2014. április 27. » 7 Kutatószemmel Reflexió a reflexiókra a Háló sorozat 2. kötetének megjelenése után ■ Mirák Katalin „Reggel süt a pék, süt a pék / Gezemice-lángost. / Rakodó nagyanyó / Beveti a vánkost” - jutott eszembe a minap Weöres Sándor Csupa fehér című verse. Jó, jó, de mit tesz a történész kutató? Évszámra ül a különböző levéltárakban, iratokat keres és olvas, aztán összegzi mindazt, amit megtalált. Ha pedig lehetőség van rá, közreadja a dokumentumokat, hogy azok is megismerhessék a tartalmukat, akiket érdekel ugyan, mi lehet bennük, mégsem ülnek-ülhetnek a levéltárakban, mert lángost sütnek, bevetik a vánkost... * * * A Háló sorozat második kötetének 2014. január végi megjelenése óta e sorok írásakor több mint két hónap telt el. (Háló 2. Dokumentumok és tanulmányok a Magyarországi Evangélikus Egyház és az állambiztonság kapcsolatáról, 1945-1990. Egyházvezetők 1. Káldy Zoltán, OttlykErnö. Szerkesztette Mirák Katalin. Luther Kiadó, Budapest, 2014.) Mostanra már feltehető a kérdés: milyen visszhangja van a tényfeltáró bizottság legújabb publikációjának és általában az evangélikus tényfeltáró munkának? Reflexiók sora jelzi, hogy a téma sokak számára korántsem érdektelen, ám azt is, hogy különféle megközelítések léteznek, és sokfajta olvasói típus van. Először is van a nem olvasó, aki a vaskos mű mérete láttán vagy vélt tartalma miatt eleve elhárítja magától az olvasást. Mások kézbe veszik, forgatják, bele-beleolvasnak, ismerős neveket keresve átfutják a névmutatót, nézegetik a fotókat. Vannak olyanok is, akik mostanra alaposan és szisztematikusan végigolvasták a könyvet, akkurátusán széljegyzeteket készítettek, és magukban vagy szűkebb - családi, baráti, iskolai, gyülekezeti - körben közösen gondolkodnak tovább róla. Néhányan mindezt nagy(obb) nyilvánosság előtt (sajtó, könyvbemutató, internet) teszik meg. A visszhangok inspirálóan sokszínűek, s ez a kutatószerkesztőt is reflektálásra készteti. A legelső visszajelzések szakmai körökből érkeztek. Egyházukban benne élő, a hazai egyháztörténetben járatos kutatók, állambiztonsági iratokkal foglalkozó történészek, levéltárosok várakozáson felül elismerően nyilatkoztak a kötetről. Nemcsak az evangélikus tényfeltárás máig élen járó egyedüliségét emelték ki, de azt is, hogy a kötet olyan jelentős szakmai teljesítmény, amely minden további magyarországi egyházi múltfeltáró munka számára megkerülhetetlen alapműnek tekinthető. Emellett egyházon belül is sokan örömmel üdvözölték, hogy az évek óta várt kötet végre megjelent. Az elismerés természetesen nagy lendületet ad a további munkához, ám a folytatáshoz a kritikai hangokat is ajánlatos figyelembe vennünk. Néhány hete például - hosszabb telefonbeszélgetésünk után - dr. Sokoray Béla maga és családja nevében helyreigazítást írt az Evangélikus Életnek. Kérelmük helyénvaló és megalapozott, mert a kötet névmutatójában édesapjuk, Sokoray Károly néhai pestszentlőrinci evangélikus lelkész neve mellett az egyik oldalszám valóban feleslegesen szerepel. Sem a kötet szerzőiben és szerkesztőjében, sem a névmutató összeállítójában nem merült fel a gyanú, hogy a családnév, amely két helyen, Káldy Zoltán és Ottlyk Ernő egy-egy ügynökjelentésében is szerepel - előbbinél igen negatív történeti összefüggésben -, nem ugyanarra a személyre vonatkozik. Sajnálatos, de nem szándékos figyelmetlenségünkért a családtól ezúton is bocsánatot kérünk. # * * Szinte nyomdameleg volt még a kötet, de a tárgyalt korszak (1956-72) egyházi életében a kötet szerzőinél sokkal jártasabb idősebb testvéreinktől máris megérkeztek az első jelzések, amelyek további pontatlanságokra hívták fel a figyelmünket. Bár ezek az ügynökjelentések szerzőitől származnak, korrigálásuk egy, a kötethez készülő hibajegyzékben mindenképpen szükséges. Az ilyen hibák felfedezéséhez a korabeli egyházi élet lelkészi karának alapos ismeretére van szükség. Ez a fajta személyes egyházismeret az idősebb lelkészgeneráció tagjainak mondhatni természetes adottsága. A tényfeltáró bizottság azonban - már csak tagjainak fiatalabb átlagéletkora folytán is - ezzel a mélységű egyházismerettel és tájékozottsággal nem minden esetben rendelkezik. E konkrét példák azonban a hálózati jelentések egyik általánosabb problémájára is rávilágítanak. Nevezetesen arra, hogy az ügynök által a titkosrendőrségnek szóban vagy írásban adott információk mennyire pontosak. A kutatás egyik általános tapasztalata az, hogy a hálózati személyek - közöttük az egyházi nyilvántartásokkal rendelkező és lelkészeiket személyesen is ismerő egyházvezetők - sok esetben igen elnagyoltan és felelőtlenül közöltek adatokat a belügyi szervvel. Olykor hibásan jelölték meg lelkészek szolgálati helyét, esetenként összekeverték a családi kapcsolatokat, stb. Nagyvonalúan vetettek papírra pusztán vezetékneveket, a személyazonosságot egyértelműen jelölő keresztnevek nélkül, vagy éppenséggel ez utóbbiakat zűrzavarosán és következetlenül használták, ezzel rendre összekeverve időst és ifjat, apát, fiút és testvért. A felületes névhasználat és pontatlan adatközlés azonban a korszak hatalmi erőviszonyait és a belügyi nyilvántartási gyakorlatot ismerve nem volt éppen veszélytelen. Az ügynökjelentésekből ugyanis általában hivatalos gépiratot készítettek, rendszerint több példányban. Az állandó belügyi éberség és a folyamatos ellenőrzés dacára azonban a jelentésbeli hibák is rendre átkerültek a hivatali példányaiba, mert a belügyminiszteri parancs erre vonatkozó része szerint a jelentések eredeti szövegét a gépelés során tilos volt megváltoztatni. Ily módon az ügynök által tévesen közölt adatok is tovább hagyományozódtak az állambiztonsági iratanyagban. így akár évtizedeken keresztül keringhettek abban a nyilvántartási rendszerben, amelyben a hálózati jelentésekből kinyert adatokat is tárolták, és ahonnan a későbbiekben - például egy nyomozati eljárás során - a szükséges információkat lekérdezték. Még messzebb vezet az ügynökjelentések igazságtartalmának kérdése. Mennyiben helytállóak az egyházvezetők által az egyházi reakció elhárításával foglalkozó állami szerv képviselőjével (például a tartótiszttel) közölt megállapítások, kommentek, minősítések, ítélkezések? Valóságosak, avagy torzítanak - ha igen, hogyan - a lelkészi kar tagjairól írt, mondott egy-két soros vagy épp többoldalas jellemzések, a gyülekezetekről, egyházi eseményekről, nemzetközi egyházi szervezetekről az állami szerveknek (Állami Egyházügyi Hivatal, Belügyminisztérium) készített beszámolók? E felvetés már a Háló sorozat első kötetének megjelenése után, a Deák téren 2010 októberében megrendezett konferencián fajsúlyos helyet kapott. Méltán - és jelezve, hogy a hálózati jelentések egyik mindenkori, így a Háló 2. kapcsán is újra felvetődő alapkérdéséről van szó. De miről is szól a tényfeltárásunk? Adatokról, nevekről, igaz vagy hamis állításokról? Arról, hogy megismerjük néhány ember, történetesen püspök, lelkész életének sötét vagy szürke foltjait? Hogy kiről, mit és miért közöltek az ateista állammal, s ezzel ártottak-e egyházuknak, vagy sem? Netán egy majd fél évszázados politikai rendszer és (egyház)történeti korszak megismeréséről, amelyben a diktatúra arca hol leplezve, hol leplezetlenül megmutatkozik? Ezekről mindenképp. De végül fel merjük-e tenni ugyanazt a kérdést, amelyet 1964-ben Alekszandr Szolzsenyicin nyomán Lukács György is feltett az író egyik Gulag-kisregénye apropóján: „Milyen követelményeket támasztott ez a kor az emberekkel szemben? Ki védte meg emberi lényét? Ki mentette meg emberi méltóságát és integritását? Ki - és miként - állt helyt? Ki őrizte meg emberi szubsztanciáját? Hol görbült, hol tört el, hol semmisült meg?” # * * A második kötet megjelenését követően egyházunk honlapján és más színtereken szinte azonnal disputa indult. Ebben a korrekt vita és a konstruktív javaslatok mellett a kötet, a bizottság és általában a tényfeltáró munka kemény bírálatot is kapott, az egyházrombolás vádjától kezdve a személyeskedő támadásig. A fórumokon ki-ki saját tapasztalatai, családi emlékei, maga vagy rokonsága érintettsége (vagy éppenséggel nem érintettsége), teológiai látása, egyházképe és -ismerete szerint interpretálta a könyvet és a tényfeltárást. Ezáltal persze a korszakról s azon belül célzottan az egykor állambiztonsági kapcsolatról merőben más vélekedések, látásmódok, teóriák és elképzelések fogalmazódtak meg. Rendjén is van ez így, ám - akarjuk vagy sem - az „öröklött titkos tegnap” (Gyarmati György nyomán) a mai magyar evangélikusságnak nem kívánt, mégis közös hagyatéka. A fokozatosan napvilágra kerülő állambiztonsági iratok e terhes örökségnek csupán egyetlen, de olyan lényeges részét mutatják meg, amely fölött nem hunyhatunk szemet. Mindeközben érdemes visszatekinteni a kezdetekre, amikor 2005. május 20-án egyházunk országos közgyűlése határozatot hozott tényfeltáró bizottság felállításáról. Ennyi év távlatából nem árt szó szerint újra és újra felidézni e munkaág eredeti paramétereit és szempontjait, és a munka mai megítéléséhez érdemes mindenekelőtt a bizottság 2007-es működési szabályzatában megfogalmazottakat figyelembe venni: „2. A kutatás tárgya: az egyház helyzete, szerepe, lehetőségei és korlátái az adott korszakban; a témához szükséges egyháztörténeti, politikatörténeti, jogtörténeti, teológiai és az állambiztonsági szervek szervezettörténeti háttere; az egyház egyes szervei, intézményei, illetve az egyházi személyek viszonya az állambiztonsági szervekhez. 3. A bizottság vizsgálja és feltárja a kommunista diktatúra erőszakszervezeteinek, elsősorban az állambiztonsági (államvédelmi) szolgálatoknak az egyház lelkészi és világi tagjaival tartott kapcsolatát az 1945-1990 közötti időszakban. A bizottság vizsgálja az egyes személyek ún. hálózati kapcsolatát, felkutatja a hozzáférhető dokumentumokat, feltárja az abban szereplő adatokat, elemzi a hálózati tevékenység jellegét. Az egyes személyekkel kapcsolatban a szaklevéltártól ügynökazonosítást kér. 9. A bizottsága kutatási eredményeket időszaki kiadványban (pl. füzetsorozat) publikálja, amely nyomtatásban, valamint interneten is elérhető módon jelenik meg!’ (Mindkét határozat megjelent a sorozat első kötetében. Lásd Háló 1., 276-277. o.) A tényfeltáró bizottság munkája nem több, de megbízatása és vállalása alapján nem is lehet ennél kevesebb. Bár az internetes közlés máig nem valósult meg, a sorozat nyomtatásban megjelent kötetei kifejezetten a határozatban megjelölt témára összpontosítanak, az e kutatási területen szerzett eredményeket összegzik és hozzák nyilvánosságra. Ez önmagában sem kevés, sőt nagyon is szerteágazó feladat, hiszen hatalmas munkát igényel az ügynöktörténetek személyes részén túl az államiállambiztonsági szerv és az egyház titkos kapcsolatrendszerének felkutatása, az egyháztörténeti összefüggések kimutatása vagy a politikatörténeti háttér felvázolása. A Háló sorozat második kötete nem tudja, de nem is akarja pótolni a Káldy-korszak máig megíratlan történetét. Nem összegző igénnyel készült, mivel a feltárt iratanyag - egy állami erőszakszervezet fennmaradt dokumentációja - erre nem is alkalmas. Csupán nélkülözhetetlen adalékokat nyújt az evangélikus egyháztörténet eddig ismereüen részéhez. Nem is lenne illő egy eredetileg szűkebb terület feldolgozásával megbízott munkacsoporttól „menet közben" a kommunista időszak teljes, mindenre kiterjedő egyháztörténeti feldolgozását elvárni és számon kérni rajta például a gyülekezetek, a hazai és nemzetközi ökumenikus kapcsolatok történetét vagy a különböző teológiai irányzatok bemutatását. Ezt a feladatot különben a Háló 2. tanulmányai a közölt állambiztonsági dokumentumok, illetve a két ügynöki pályakép megértéséhez szükséges mértékig elvégzik. Paradox módon a hiányt sokan épp a tényfeltáró munka eredményei láttán fogalmazzák meg, pedig a probléma túlmutat a Háló sorozat „hiányosságain” A közelmúlt evangélikus egyháztörténetének szintézise lassan két és fél évtizede várat magára, holott ez az elmúlt közel huszonöt év közös feladata lett volna. Akár egyéni kutatási projektek keretében, akár azon szakmai műhelyek részéről, amelyeknek profiljához hozzátartozik az egyháztörténeti kutatás (teológia, levéltár). Egyházunkban a múltfeltárás több szálon folyik, egyelőre koordinálatlanul és összehangolatlanul. Többen végeznek rendkívül fontos és kiváló részkutatásokat, születnek jobbrosszabb kiadványok, ám a maga módján mindegyikünk ugyanarról a közös történetről ír. Egyszer talán annak is eljön az ideje, hogy - felülemelkedve a szakmai nézetkülönbségeken és féltékenységen - a kutatási szálakat képesek leszünk összefogni. # * * Az állambiztonság bizonyos, különösen fontosnak minősített hálózati személyek 6-os nyilvántartási kartonjára rávezette a következő megjegyzést: „KFT w-ig" azaz „Különösen fontos, titkos, visszavonásig” Az evangélikus tényfeltáró bizottság nem dolgozik rejtélyes rövidítésekkel. Megbízatásának megfelelően arra törekszik, hogy a titkosság alapelvén működő belügyi közeg egyházi vonatkozású területeit lehetőség szerint minél átláthatóbbá és érthetőbbé tegye a nem kutatók számára is. Amíg az evangélikus egyház zsinata nem változtat a 2005- ben hozott döntésen, a munka folyik tovább: „Különösenfontos, nyilvános, visszavonásig”. A szerző történész, a Magyarországi Evangélikus Egyház Tényfeltáró Bizottságának tagja # * * A lengyel-magyar barátság különleges fejezete kezdődött Budapesten, amikor április elején kétnapos látogatásra érkezett a Magyarországi Evangélikus Egyház Tényfeltáró Bizottságához a Lengyelországi Evangélikus Egyház Tényfeltáró Bizottsága. Az ottani, nyolcvanezer fős evangéliku’sság egyházában 2007-ben állították fel a nyolctagú testületet, amely a miénkhez hasonló összetételben - lelkész, tanár, történész, jogász, levéltáros részvételével - végzi egyházuk és a lengyel kommunista állambiztonság kapcsolatának szisztematikus feltárását. Rövid ittlétükbe belefért egy találkozó az Északi Egyházkerület Püspöki Hivatalában, egy szaklátogatás az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában, a Terror Háza megtekintése, sőt némi magyaros gaszt- * ronómiai élmény, illetve röpke rácsodálkozás Budapest szépségeire. A legfontosabb mégis a bizottságoknak az az éjszakába nyúló megbeszélése volt, amely Dorota Pawerová tolmácsolásának köszönhetően személyes hangulatban, de rendkívül tartalmasán folyt. A tapasztalatcserén túl újra rá kellett döbbennünk a közös szocialista múlt történelmi tanulságaira: az 1990 előtt Moszkvában meghatározott egyházpolitikai és állambiztonsági elvek azonosságára és azokra az 1990 utáni problémákra, amelyek ma mindkét egyház tényfeltáró munkáját hasonlóan terhelik. ■ - mk -
