Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)

2014-04-27 / 17. szám

Evangélikus Élet KERESZTUTAK 2014. április 27. » 5 Bátorság és teopoézis az imádságban Kétszáz éve született Egressy Béni, a Szózat zeneszerzője ■ Dr. Fabiny Tamás Sok örömöt jelent a püspöki szolgá­latban a gyülekezetek látogatása. A vendégszolgálatok során azt szoktam kérni, hogy az egyetemes könyörgő imádságot, az úgynevezett oratio oecumenicát a helyi lelkész mondja. Ő tudja ugyanis, éppen milyen aktu­alitások adódnak a gyülekezetében. Őszintén meg kell mondanom, ritkán érzem úgy, hogy a házigazda lelkész tudatosan átgondolja ezt az imát. Mintha csak felcsapná valahol az Agendát, és mechanikusan ol­vasná a szövegét. Még azzal sem tö­rődik, hogy a régi szertartáskönyv imádságai sokszor bizony közhelye­sek, és/vagy a lapos diakóniai teoló- . giát visszhangozzák. Mintha félnénk attól, hogy imád­ságainkban a mai világ valós kérdé­seit érintsük. Az idei imahét egyik al­kalmán azt is átéltem, hogy egy - nem evangélikus - lelkész bizonyos imarészeket egyenesen kihagyott az előre kiadott, a világ egyházai által el­fogadott istentiszteleti menetből. Ilyen kérések maradtak ki: „Imádko­zunk azokért, akik a nők és a férfiak egyenlő méltóságáért és jogaiért küzdenek. Hadd tiszteljük minden nőben és férfiban Isten képmását. Különösen is gondolunk most a munkához, különböző javakhoz és a szolgáltatásokhoz jutás egyenlő esé­lyeire.” „Imádkozunk azokért, akik HIV/AIDS-cel, maláriával vagy egyéb betegségekkel küzdenek.” „Amint a fair trade termékeket támogatjuk, és elengedjük a legszegényebb országok adósságait, ugyanúgy add, hogy tö­rekedjünk az igazságosságra.” Mint­ha az adott lelkipásztor a szent alka­lomhoz méltatlannak tartotta volna ezeket a hétköznapinak számító élet­helyzeteket. Megmondom őszintén, a próféták és Jézus gyakorlatától idegennek tar­tom a szakrálisnak és a profánnak ezt a hamis szembeállítását Ha valahol, a protestáns egyházakban helye len­ne a szókimondó aktualizálásnak. Idén nagypénteken a római kato­likus egyház adott példát a bátor és életszerű imádkozásra. A televízióban láthattam a római Colosseumból köz­vetített keresztutat. Már az is megle­pett, hogy a stációk többségére nem bíborosok vagy püspökök vitték a keresztet, hanem hajléktalanok, me­nekültek, bevándorlók, egykori drog­függők, elítéltek és betegek. Ami pe­dig igazán szíven ütött, az a stációk­hoz írt elmélkedések tartalma volt. A szociális elkötelezettségéről ed­dig is ismert Giancarlo Maria Bre­­gantini érseknek sikerült ötvöznie a mély biblikus spiritualitást korunk olyan égető kérdéseivel, mint a gaz­dasági válság, a börtönök és a kábí­tószer világa, a betegek szenvedése. Széderestet tartottak a Tokaji Kultu­rális és Konferencia-központban. Az egykoron zsinagógaként szolgáló épületben a Tokaj és Környéke Evan­gélikus Egyházközség és a rendezvény­nek helyszínt biztosító kulturális köz­pont már másodszor szervezte meg az estet, amelyen Jézus utolsó vacsorá­ját elevenítették fel. A különleges alkalmat - úgy, aho­gyan tavaly is - Réz-Nagy Zoltán debreceni evangélikus lelkész vezette, ő már több mint húsz éve tartja meg a széderestet saját gyülekezetében. A résztvevők jelképes étkezés keretében ismerhették meg a kétezer évvel ez-Mindezekről költői ihletettséggel szólt. Ahogy a teológia görög erede­tű szava az Istenről való beszédet je­lenti, úgy ezt a költői megfogalmazást teopoézisnek lehet nevezni. A „Jézus felveszi a keresztet” elne­vezésű 2. stáció „A válság súlyos ke­resztfája” aktualizáló címet kapta, és az elmélkedésben munkanélküliség­ről és elbocsátásokról hallottunk, továbbá a pénzről, amely a szolgálat helyett csak igazgat. Szó volt továb­bá pénzügyi spekulációkról, a vállal­kozók öngyilkosságairól, korrupció­ról és uzsoráról, valamint azokról, akik munkát keresve el kell hogy hagyják hazájukat. Bizony, saját hon­fitársainkra gondoltam, értük is imádkoztam ott és akkor. A következő stáció kapcsán az idegenek befogadásáról elmélkedett Bregantini érsek, mondván, hogy Jézus erőtlenségében is erőt ad, hogy ne zárjuk be a kaput, ha valaki há­zunk ajtaján kopogtat menedéket, méltóságot és hazát kérve tőlünk. A bátor ima így folytatódott: „Tudatá­ban a törékenységünknek fogadjuk magunk közé az emigránsok töré­kenységét, hogy ők biztonságot és re­ményt találjanak.” A 4. stáció arról szól, hogy a szen­vedő Jézus találkozik édesanyjával. 2014 nagypéntekén azoknak az anyáknak a szívszaggató keservével szembesültünk, akik a távol levő fi­aikért, a halálra ítélt és lemészárolt fi­atalokért vagy a háborúba indulta­kért, különösen is a gyermek katoná­kért ontanak könnyeket, továbbá azokkal az asszonyokkal imádkoz­tunk együtt, akik szombat éjjelente gyertyafény mellett virrasztva ag­gódnak a kábítószer vagy az alkohol fogságába esett fiatalokért. Az 5. stációban a Jézus keresztjét magára vevő cirénei Simon jelenik meg. Bregantini érsek ennek kapcsán az önkéntességről szól, amely meg­nyilvánulhat a kórházban végzett éjszakai szolgálatban, az őszinte in­gyenességben vagy éppen a kamat nélküli kölcsön nyújtásában. A követ­kező stációban pedig Veronika ken­dője kapcsán tűnődik el azon, hány és hány mai szenvedőhöz kell odalép­ni a gyengédség gesztusával. Egyebek mellett olyanokhoz, akik nem kapnak orvosi ellátást vagy együttérző meleg­séget. A 7. stációban a börtönök foglya­inak keserű tapasztalatával szem­besültünk. Itt az imádságban olyan kifejezések szerepelnek, mint a cel­lák túlzsúfoltsága, a bürokrácia kép­telenségei, a civil társadalom részé­ről megnyilvánuló elutasítás és az igazságszolgáltatás lassúsága. Személyesen leginkább azok a mély bűnbánatból fakadó mondatok rendítettek meg, amelyek a „Jézust megfosztják ruháitól” tematikájú stáción hangzottak el. Az egyházat is előtti eseményeket. Az estet szervezők figyeltek arra, hogy a lehető legkor­hűbb étkek kerüljenek az asztalokra. # # # Negyedszer rendeztek passiójátékot Tokajban. A Krisztus szenvedését sújtó pedofilbotránnyal való őszinte szembenézést bizonyították ezek a súlyos szavak: „Egy darab ruhát sem hagytak Jézus testén. Teljesen le­meztelenítették. Se köntöse, se tuni­kája, se egyéb ruhája nem maradt. Levetkőztették, ami a legdurvább megaláztatás jele. (...) Az ártatlan, le­vetkőztetett és megkínzott Jézus­ban felismerjük az összes ártatlan, fő­ként a kicsik megsértett méltóságát. (...) Jézusban az Isten visszavonha­tatlanul és a legnagyobb egyértelmű­séggel az áldozatok oldalán áll.” A „Jézust keresztre feszítik” állo­másán pedig azzal szembesültünk: „Ma is, mint Jézus, sok fivérünk és nővérünk van odaszögezve a fájda­lom ágyához a kórházakban, az ott­honokban, a családokban.” A szenve­dő Jézus „szomjazom” szava pedig azokra a láztól'gyötört gyerekekre emlékeztetett minket, akik inni kér­nek édesanyjuktól. Ilyen költői meg­fogalmazások érintettek meg minket: „Jézus szomja az élet, a szabadság és igazságosság szomjúhozóinak a szomja. A legnagyobb szomjazónak, az Istennek a szomja, aki nálunk mérhetetlenül jobban szomjazik a mi megváltásunkra.” Az utolsó, 14. stációnál Jézus sír­járól mint új kertről hallottunk: „Az a kert, melyben a sír volt, ahová Jé­zust temették, egy másik kertre em­lékeztet: az éden kertjére. Az a kert az engedetlenség miatt vesztette el szépségét, és lett vigasztalanná, a ha­lál helyévé, nem pedig az életé. A vad­hajtásokat, melyek megakadályozzák, hogy az Atya akaratát belélegezzük, mint például a pénzhez, a gőghöz, az élet tékozlásához ragaszkodás, le kell vágni és be kell ojtani a kereszt­fába. Ez az új kert: a földbe ültetett kereszt!” Még mindig szívemben kavarog­nak Bregantini érsek gondolatai Vér­tesaljai László testvérem - jezsuita szerzetes — ihletett fordításában. Minden bizonnyal a szociális érzé­kenységét és természetes emberségét újra és újra megmutató Ferenc pápa tevékenységének és szavainak közvet­len hatása is megnyilvánult ebben az elmélkedésben. Az utolsó stáció földbe ültetett keresztről szóló sza­vai azonban a lutheri theologia cru­­cisszal, a kereszt teológiájával is kap­csolatban vannak. Ferenc és Márton testvérünk lel­kiségéhez egyaránt hozzátartozik, hogy a legszentebb dolgokról is ke­resetlen szavakkal, természetes őszin­teséggel szóljunk. Bízom benne, hogy személyes imaéletünkre és az is­tentiszteleteinken elhangzó oratio oecumenicáinkra jótékony hatással lesz ez a kettős örökség. A szerző az Északi Egyházkerület püspöke és feltámadását bemutató színjáték eljátszása már hagyomány a város­ban. Nagyszombaton civilek adták elő. A kezdeményezés különlegessé­ge az, hogy a húsvéti játékban a vá­rosban működő történelmi egyházak képviselői is szerepet vállaltak. Annak ellenére, hogy nem képzett színészek szerepelnek, a passiójátékot évről évre nagy érdeklődés övezi. Dr. Simon Csaba hívta életre Tokajban, és a kulturális és konferencia-központ tá­mogatásával mutatták be. Jézus alak­ját a tokaji evangélikus lelkész, Aszta­los Richárd személyesítette meg. M Forrás: Evagélikus.hu / Tokaj.hu ► A19. század eleje, a reformkor a magyar nemzet eszmélésé­­nek időszaka. A nemzeti tudat és felelősség két emblemati­­kussá vált műve Kölcsey Ferenc Hymnus (1823) és Vörösmarty Mihály Szózat (1836) című köl­teménye. Bartay Endre (vagy András), a Nem­zeti Színház kitűnő igazgatója - ma­ga is zeneszerző - megérezte mind­két vers nagyságát, és szükségesnek tartotta megzenésítésüket. A Szózat zenéjére 1843-ban, a Himnusz zené­jére 1844-ben meghirdetett pályázat óriási érdeklődés mellett, hatalmas si­kerrel zárult. Mindkét, húsz arany pá­lyadíjat nyert szerzemény - Egressy Béni Szózata és Erkel Ferenc Himnu­sza - rövid időn belül közismert és kedvelt lett, és a mai napig meghatá­rozza magyarságunkat. De érdemes tudni: Erkel is írt Szózatot, Egressy is írt Himnuszt. (2000-ben, a millennium évében - Somogyváry Ákos, Erkel szépunoká­ja vezényletével - készült egy CD-fel­­vétel, amelyen megszólal néhány a fe­ledés homályába merült pályaművek­ből.) Mai írásunk hőse a kétszáz éve, 1814. április 21-én Sajókazincon (ma Kazincbarcika) született Egressy Bé­ni (egresi Galambos Benjámin). Rö­vid életét, sokoldalú tevékenységét a reformkor és szabadságharc határoz­ta meg. Első zenei oktatását apjától, E. Galambos Pál református lelkipász­tortól kapta. A miskolci református gimnáziumban tanult, majd a sáros­pataki kollégiumban teológiát hall­gatott, hogy lelkész apja nyomdoka­iba léphessen. A család egyre romló anyagi helyzete végül más pályára so­dorta, előbb Mezőcsáton, majd Szep­­siben vállalt tanítói állást. Innen gyakorta látogatott át a közeli Kassá­ra, ahol bátyja, a kiváló színész Egres­sy Gábor a híres magyar színtársulat tagja volt. A színházi világ Bénit is elvarázsol­ta: 1834-ben színészi pályára lépett, Kassán és Kolozsvárott játszott. 1835- ben bátyjával a budai Várszínházhoz, majd a pesti Magyar Színházhoz (később Nemzeti Színház) került; a kórusban, illetve kisebb énekes és prózai szerepekben lépett fel. 1838-ban, hogy énekhangját és technikáját csiszolja, gyalogosan Mi­lánóba ment; itt az énekleckék mel­lett az olasz színjátszást is tanulmá­nyozta, s tökéletesen megtanult ola­szul. Hazatérve a színészetet zeneszer­zői és szövegírói munkával váltotta fel. A negyvenes évektől rendszere­sen komponált, zenés és prózai da­rabokat fordított, librettókat írt. Er­kel Ferenc három - köztük a két leg­ismertebb - operájához is ő írt szö­vegkönyvet: Bátori Mária (1840), Hunyadi László (1844), Bánk bán (1861). Érdekesség, hogy a Hunyadi László bemutatóján Egressy énekel­te Rozgonyi királyi hadnagy szerepét. Ő dolgozott fel először Petőfi­­verseket. 1848. március 15-én megze­nésítette a Nemzeti dalt, melyet kó­rusátiratban előadtak a Nemzeti Színházban. Csárdások, körmagya­rok, magyar nóták fűződnek a nevé­hez. A Magyar dalvirágok című gyűjtemény hozta meg számára a népszerűséget. Jellegzetesen népies stílusa miatt több dala népdalként terjedt. Fiatal és tehetséges cigányzené­szekből zenekart alakított, saját költ­ségén képezte, etette, ruházta őket, s hatalmas sikerrel léptek fel a Nem­zeti Színházban és külföldön. A népszínművekhez való kapcso­lata sokrétű. Nemcsak fordítójuk, hanem megzenésítőjük is volt: szín­padi kísérőzenéket, valamint énekes és hangszeres betéteket komponált. A szabadságharcban hadnagyi rangra emelték, 1849. február 26-án Kápolnánál megsebesült. Ónodi lá­badozása alatt zsoltárokat harmoni­zált. 1849 nyarán Komáromban Klap­ka György zenekari igazgatóvá nevez­te ki; ekkor írta a Klapka-indulót. Ko­márom kapitulációja után - Klapka menlevelével - visszakerült a pesti Nemzeti Színházhoz, ahol karigazga­tóként működött. Élete utolsó időszakában megírta a Két Sobri című népszínművét, amelynek zenéjét is maga szerezte. Elkészült a Bánk bán szövegkönyvé­vel is, ám az ebből írt Erkel-opera be­mutatóját már nem érhette meg. Tüdőbajának elhatalmasodását, fizi­kai gyengülését érezve 1850 áprilisá­ban kéziratait átadta megőrzésre a Nemzeti Múzeumnak, ahonnan ezek idővel az Országos Széchényi Könyv­tárba kerültek. 1851. május 30-án még ott lehetett az általa fordított Verdi-opera, a Luisa Miller bemuta­tóján, ám nem sokkal később végleg ágynak esett, és 1851. július 17-én Pes­ten meghalt. Egressy Béni nyomot hagyott a vi­lágban. Vörösmarty súlyos sorai örökre összekapcsolódnak tudatunk­ban a verbunkos bokázó ritmusával: „Áldjon vagy verjen sors keze: / Itt él­ned, halnod kell.” ■ Dr. Ecsedi Zsuzsa Nagyhét Tokajban

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents