Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-01-12 / 2. szám
Evangélikus Élet PANORÁMA 2014. január 12. »► 9 'ok az Úr 2013. esztendejéből Erdélyi templomok. Aki ott betér Isten házába, kétszeres szomjúság vezeti a kopott padok közé. A hinni és remélni vágyás csendes imádsága. Sehol olyan tiszta-szép arcokat nem láttam, mint ott. Az elmondhatatlan boldogságot a betérő arcán, hogy ott lehet, egy sokat szenvedett közösség tagja lehet. Emlékszem egy régi november végi vasárnapra: a hirtelen lezúduló havazásban két kezével védte a pár szál virágot egy nénike. Istenem, hogy átfázott, talán meg is fagyott, de a zsoltárenek, a testvéri szavak fölmelegítették. Nem csak az élő, a föltámadt Krisztust is hallotta a délelőtt óvó csendjében. * * # Jer 8,5-11. „S mikor így beszélnek, hazugsággal gyógyítanak: Békesség! Békesség!” - noha épp ez nincs. Kétezer évnél is régebben leírt mondatok, és ma éppen olyan aktuálisak. Szerte a nagyvilágban Isten nevében ölnek, és Allah nevében. Folytonos hazugsággal és ámítással. * # * Kultúrpanasz. Szörényi László ma a legnagyobb tudású irodalomtörténész. Negyvenedik tanévét fejezte be az egyetemi katedrán. A fáradhatatlan professzor négy évig római nagykövetként is vitte jó hírünket, s hívta tehetséges íróinkat, művészeinket az Örök Városba. Legutóbbi esszékötetében a közélet égető gondjairól szól, remek útirajzokat közöl, képzőművészeti, filmes írásokat és emlékezéseket útra indító tanárairól. Érdemes a Nemzeti tudományok és oktatás című munkájából néhány drámai sort idézni: „A gyerekek, akik régebben az általános iskola első osztályának második félévében már tudtak olvasni, ma ezt még az ötödik osztályban sem mondhatják el magukról. Alig van ének- és zeneoktatás, a Kodály-módszert leginkább Japánban alkalmazzák: a tornaterem - ha van egyáltalán - többnyire életveszélyes. Egyetemre analfabétákat örömmel vesznek fel, különösen magyar szakra. Régen csináltam egy szellemesnek szánt mondást, mára szomorú valósággá vált: a hallgatók csak képzelik, hogy diszlexiások, valójában analfabéták. Teljesen kirajzolódik a tendencia: előbb-utóbb, de inkább előbb, a magyar nyelv és irodalom, illetve a történelemoktatás meg fog szűnni az iskolákban, az egyetemeken az erre képző szakokat is bezárják. # * * q Szokolay Sándor emlékére. Megdöbbentett a halála. Azt hittem, örökké dolgozni fog, mosolyával biztat a futó időben. Mindig sietett - ez jutott eszembe legelőbb -, lélekben fiatal maradt. Szeretett Istene hat évtizedet adott neki, hogy a zenének éljen: komponált fáradhatatlanul, jegyezte a veszendőt. A halál ellen, a feledés ellen: Szent Margitról írt, Széchenyi Istvánról, az 1956-os forradalom ifjú halottairól. Legnagyobb sikerét a Vérnásszal aratta. Legsúlyosabbnak zsoltáros hangját érzem, bibliai válogatását. Azt hiszem, ezek még felfedezésre várnak. Az Istar polkoljárása című oratóriumában - a száz éve született Weöres Sándor szövegére íródott - az ódon-szép szó és a zene kivételes egységét valósította meg. Kerek születésnapokon, évfordulókon leültünk, hogy folytassuk a véget nem érő riportot. Ez most megszakadt... Olykor levélben üzent valami fontosat, készülő írásából küldött részletet. „Mikor egy ledöntött nemzet újjá akarja magát építeni, szüksége van, inkább, mint valaha, a hagyomány minden porszemecskéjére, hogy tudja: mi vagyok, honnan jöttem, merre menjek?” Szokolay Sándor is úgy érezte, mint kedves mestere: sohasem volt a magyarságformáló Kodálynak ez a mondása időszerűbb példa, mint napjainkban. Új szántás kell a magyar léleknek, fénylő mag, hogy újra teremjen! Sportgála 2013. Több mint ötven éve, hogy az újságírók megválasztják az év legjobb sportolóit. Érdekes, hogy a pontszám alapján a férfiak vezetnek, bár Egerszegi Krisztina és új csillagunk, Hosszú Katinka is beírta nevét az aranykönyvbe. A mostani, csillogóra sikeredett gálán örömmel fedeztem föl olimpiai és világbajnokunkat, Balczó Andrást, aki az év sportolójának adta át a trófeát, sőt útra való szavakkal is megtoldotta: „Vannak pillanatok, amelyekben az élet szépsége jelenik meg. Ezeket a pillanatokat át kell élni, meg kell örökíteni, és tudni kell, hogy kizárólag ezek azok, amelyek felette tudnak állni a halálnak. Ilyen pillanat volt, amikor Gyúrta Dániel a dobogón állva a magasba emelte az aranyérmét!” A világ legjobb mellúszója a tőle megszokott szerénységgel köszönte meg a jókívánságokat. Jó hallani és látni: sok tiszta ember él közöttünk, szavaikból hitet és erőt meríthetünk. * * * Csehov levelei. Régi könyv, évek óta nem vettem le a polcról. Miután olvasni kezdem, két nap után látom, a nagy orosz író ebben is remek, mert ezt is komolyan veszi. Mintha novellát vagy drámát írna. Finom mondatszövés, megfigyelések és vallomások. Remény az embereknek, és kemény ostorozás a hazugságok ellen. 1890. december 9-én írta barátjának: „Szép Isten világa. Csak egy nem szép benne: mi magunk. Mily kevés igazságosság és békesség van benne, mily ostobán fogjuk fel a hazafiaságot! Az újságok azt írják, hogy mi szeretjük nagy hazánkat, de miben nyilvánul ez meg? Tudás helyett pimaszság és mértéktelen beképzeltség, munka helyett lustaság; a becsületről alkotott fogalom nem megy tovább az (egyen)ruha becsületénél. Dolgozni kell. Minden egyébbel a pokolba.” * # # Ágoston biztatása. „Szeress, és tégy, amit akarsz.” Ha él valakiben, munkál a hivatás, akkor nem kell latolgatnia, most éppen alkalmas-e az idő, vagy nem. Dolgozzon. Szüntelenül és fáradhatatlanul. Isten állandóan munkálkodik. Tegyük azt mi is. Ásóval, kapával vagy érlelve legbelül a születő gondolatokat. Figyelve örökösen, hiszen bármikor jöhet a hívás. A lelket fölforrósító kegyelem. „Az ihletettség valódi hit a gondviselésben” - mondja Vasadi Péter. Ahogyan az imádság: mondani, mondani szakadatlanul. Mindig másokért, és ha marad rá idő, olykor magadnak is. # * * Postaláda. Délben vagy késő délután megnézem a fémládát. Van-e valami levél a prospektusokon, röplapokon kívül? A legtöbb küldemény számla, mit kell fizetni és mennyit. Azután az alapítványok kérései, főleg a beteg gyerekek megsegítésére. Kedves meghívók szülővárosomból, Vásárhelyről. És van, hogy napokon át semmi. Mintha a világ elfelejtett volna. Barátoknak és ellenségeknek nem hiányzóm. Ilyenkor magányos vagyok és szomorú, mint a bejárat mellett heverő lapos kő. ■ Fenyvesi Félix Lajos * * * Balczó András átadja az év sportolójának járó trófeát Gyúrta Dánielnek smtM1 A halál ellen Szántó Piroska születésének 100. évfordulójára Két nagyszerű ember élt a Várkert rakpart 17. alatt: nagy költőnk és műfordítónk, Vas István és felesége, a varázsos világú festőművész, Szántó Piroska. Itt dolgoztak május első napjáig, azután fölkerekedtek, és kiköltöztek a szűk utcájú festővárosba, Szentendrére. Vajon megvan-e a kert, ahol oly gyönyörű volt a szeptember? Őszarany lombok alatt, a mély csöndben kikészítve a székek, az asztalon erős tea és kávé, a tálcán szendvicsek. A várakozás áhítatában Piroska sürgölődik, megáll, és mond valamit a rigóknak... A magyar irodalom képviselőinek nagy része megfordult náluk: kezdő firkászok, jeles költők, és folyt a beszélgetés, a vita versekről, életről, halálról. Szántó Piroska 1913-ban született Kiskunfélegyházán. 1932-től járt a Képzőművészeti Főiskolára, ahonnan politikai tevékenysége miatt‘kizárták. Ezután Vaszary János tanfolyamát látogatta. 1937-től Bálint Endre, Vajda Lajos és Korniss Dezső körében alkotott. 1944-ben Bajóton bujdosott. 1945- 48 között az Európai Iskola tagja. Villon, Shakespeare, Boccaccio, Kipling Krúdy műveinek illusztrálása megélhetést jelentett számára. Expresszív hangvételű kompozíciók jellemzik műveit. Témáit sorozatokba rendezte: Útszéli keresztek, Pléh Krisztusok, Szerelmesek, Lepkék, Virágok. írásai, krónikás jegyzetei életrajzi emlékezések: Bálám szamara, Forradalmi szvit (1956), Akt. Ezek az életút száraz adatai, az igazi: az élő, teremtő ember. A fáradhatatlanul alkotó festő. Magányos alakja volt a magyar művészetnek. Különös képességgel megáldott nő, aki értette a napraforgók beszédét, a fáradt lovak panaszát. Egyszóval varázsolni tudó. Egy kései olasz kiállítás katalógusa ugrik be. Az utolsó kép: nyári székben ül Szántó Piroska, az állványon egy tarisznyás lovacska. A festő mosolyog, s mintha a reggeli nap bujkálna a vászon mögött. Ha jobban megnézzük a fotót, látszik az idő alattomos pusztítása. Piroska ujja csupa fájdalom, mint göcsörtös faág, szorítja a hajló nádszálakat. Sovány és fáradt arcán mintha a közelgő búcsúzás sejlene föl. A többit már tudjuk: még néhány munkás év, lázas kapkodás, hogy mindent befejezzen. Saját festővilága hiányzó darabjait és a kivételes társ, Vas István sugárzó hagyatékát. Mert azok voltak, igazi társak, Philemon és Baucis kései utódai, a szeretet lámpásai. Vas Istvánnal nemcsak az élete, de a teremtő élet értelmébe vetett hite is egy volt. Elaljasuló korokban korán rádöbbentek, hogy a boldogság „lopott jószág” megfogták egymás kezét, jó erősen, és nem is engedték el. A költőtárs bottal botladozva ment a nagy Úrhoz. „Meghalt” - mondták a barátok, de Szántó Piroska nem hitte el, hogy nem látja többé, és élő modellként festette meg. Bátor lovagnak, vágtató lovasnak, örök-kék szerelemben feltámadónak. Rajzolt, festett halálos betegséggel megjelölve, és folytatta önéletírását, azt, amelyet a másik nem tudott már befejezni. Élt néma fájdalommal, fél szárnnyal, versenyt futva az évekkel. Vas István hatalmas könyvtárát a pécsi egyetemnek adományozta, saját festőörökét a szombathelyi képtárnak. Itt nagy gyűjteményes kiállítás köszöntötte az 1998-ban elhunyt festőművész századik születésnapját. Szántó Piroska egy külön, kedves sorozatot ajándékként szülővárosa múzeumának ajándékozott. Kiskunfélegyházán, a városi könyvtárban tavaly december elején előadással emlékeztek rá, és bemutatták a róla szóló kötetet, a Móra Ferenc Gimnáziumban az ifjúság idézte fel a régi diák alakját, december 13-án pedig a Petőfi Irodalmi Múzeumban barátok - filmvetítéssel egybekötve - emlékeztek a tárgyak és lények titkát festő művészre. ■ - Fenyvesi -
