Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-04-13 / 15. szám
2014. április 13. * 3 IgfTßMSM // „Ok ajándékoztak meg engem...” Beszélgetés Zászkaliczky Péterrel, a Deák téri gyülekezet egykori vezető lelkészével A legtöbb nyugdíjas lelkész érthető módon - ragaszkodásból, nosztalgiából vagy más okból - szívén viseli azon gyülekezetek sorsát, amelyekben élete során szolgált. Azt azonban már jóval kevesebben mondhatják el magukról, hogy az aktív szolgálat befejeztével olyan feladatok elvégzésére vállalkoznak, melyek sokszor talán még főállású, aktív lelkész kollégáik számára is „nagy falatot” jelentenének. Zászkaliczky Péter nyolc alkalommal volt vezetője olyan kirándulásoknak, melyeket egykori gyülekezete — a Pesti Evangélikus Egyház Deák Téri Egyházközség — tagjai számára szervezett az anyaországon kívül élő egyházközségek életének, vidékük kulturális kincseinek megismerése céljából. Erdélybe, Kárpátaljára és a Felvidékre látogathattak el az érdeklődő gyülekezeti tagok. Ennek okán kérdeztük őt élményeiről, emlékeiről.- Miért tartotta fontosnak, hogy mint a Deák téri gyülekezet egykori vezető lelkésze - immár nyugdíjasként - kirándulásokat szervezzen Erdélybe és a Felvidékre a gyülekezet tagjainak?- Az elsődleges cél apácai testvérgyülekezetünk meglátogatása volt. Apáca - Apáczai Csere János szülőfaluja - az erdélyi Barcaság szélén, Brassótól mintegy negyven kilométerre északnyugatra, az Olt partján fekvő település. A testvér-gyülekezeti kapcsolatot alig két-három héttel a romániai rendszerváltozás után megbeszélhettem az akkori apácai lelkésszel, 1990 januárjában ugyanis segélyszállítmányt vittünk néhány erdélyi gyülekezet számára. Ezt a kapcsolatot a presbitériumok mindkét helyen hamarosan jóváhagyták, és azóta sokoldalúan élő maradt. Egy ifjúsági csoport évről évre decemberben Mikulás-estet rendez az apácai templomban, csomagokkal kedveskedve a falu gyermekeinek. Az apácai konfirmandusokat minden évben magyarországi táborozásra hívjuk, amely a Budapesttel való ismerkedéssel - állatkert, budai Vár, Parlament - zárul. A fiatalok évi rendszeres és a gyülekezet vezetőinek egy-egy ünnepen történő alkalmi látogatásai mellett fontosnak éreztem azt, hogy a két gyülekezet tagjai is megismerkedhessenek, találkozhassanak egymással, hiszen a testvérgyülekezet fogalma sem szűkül le csupán fiatalokra vagy vezetőkre. Ezért az első két - egymást követő években szervezett - autóbusz-kirándulás az apácai testvérgyülekezet meglátogatásával zárult. A látogatás azonban nem korlátozódott az ott töltött időre, hanem erdélyi kőrúttá bővült. Az első utak gazdagító élményei tették természetessé a folytatást. A következő két évben az újabb nyolcnapos úton Dél-Erdélyen keresztül a Kárpátokon túli Csángóföld falvaiba jutottunk el, majd szerveződött két kirándulás Észak-Erdély és Kárpátalja megismerésére is. Az utolsó két út pedig a Felvidék városaiba és falvaiba vezetett.- Milyen emlékeket őriz ezekről a kirándulásokról ?- Ismét az apácai testvérgyülekezetben tett látogatással kell kezdenem. A vasárnap délelőtti istentiszteleten Simon László helyi lelkész prédikált. Az erdélyi istentiszteleti rendet - ott a lelkész énekli a liturgia egyes elemeit - már itthon sokszorosítottam, hogy mindnyájan követni tudjuk. Helyi szokásként Oláh Balázs, a gyülekezet felügyelője segített a lelkésznek az úrvacsora osztásában. Erre a segítségre azért is szükség van, mert úrvacsorás istentiszteleten ott mindenki vesz úrvacsorát. Istentisztelet után a templom előtti téren a székely ruhás apácai tánccsoport - a táncot betanító Mátis János tanár hangszeres kíséretével - adott bőséges fotózási lehetőséget. Délután a vendéglátókkal közös kirándulás vezetett a hegyek közé, ahol tábortűz melletti közös éneklés és puliszkafőzés tette még barátibbá a hangulatot. A hétfő reggeli indulást pedig nemcsak a házigazdák integetése kísérte, hanem hazakísért minket Oláh István presbiter ajándéka, a reggelre minden utas számára sütött, kerek erdélyi kenyér is. Lakóház Apácán Fontosnak éreztem, hogy a magyar vidékeken a szállásokat mindenütt a fáluturizmus keretében szervezzem meg, hiszen így lehetőség nyílott a mai országhatárokon túl élő honfitársaink örömeivel és gondjaival való megismerkedésre is. Ugyanakkor egyik utunk során megszálltunk - első s talán azóta is utolsó magyar csoportként - egy népi üvegikonfestéséről nevezetes román faluban is. Házigazdáink nyitott szeretetét, falumúzeumukat és templomukat is megmutató örömét azóta sem tudom elfelejteni. Ez újabb bizonysága volt annak, hogy soha nem az évszázadok óta egymás mellett élő nemzetiségekkel van a baj, hanem azokkal a nagypolitikai érdekekkel, amelyek ismételten éket vertek közéjük. Az utakon szerzett élményeket lehetetlen egyetlen interjúban felsorolni, akár csak összefoglalni is. A természet szépségei: a Gyilkos- tó vagy a Békás-szoros, a Vereckei-hágó vagy a Magas-Tátrában a Tarpataki-vízesés élményei mellett az épített és a szellemi múlt öröksége is megelevenedett. A szász erődtemplomok és a szepességi szárnyas oltárok, a koltói Teleki-kastély parkja Petőfi Sándor és Szendrey Júlia szobrával, a széki református templom vagy a mezőcsávási harangláb, a sok évszázados, fából épített templomok Máramarosban, Kárpátalján, a felvidéki Késmárkon és Garamszegen, a huszti vár „bús düledékei” vagy a kerci cisztercita apátság romjai egyaránt késztettek megállásra és csodálatra. Irodalmi és történelmi emlékhelyek is kikövezték az utakat. Pusztakamaráson Sütő András, Érmindszenten pedig Ady Endre szülőházánál álltunk meg. Huszton a református templomban eltemetett Petrőczi Kata Szidóniára, Hibbén a római katolikus erődtemplomban nyugvó Balassi Bálintra emlékeztünk, mindkettőre énekeskönyvünk énekeinek eléneklésével is. Koszorút helyeztünk el Tamási Áron és Gábor Áron sírjára, a madéfalvi veszedelem emlékművénél és Szolyván, a sztálini terror idején „málenkij robotra” hurcolt negyvenezer magyar emlékparkjának keresztje előtt. De a kétezer kilométert rendszeresen meghaladó utak letetővé tették, hogy ne csupán az érintett helyeken essék szó helyszínekről és személyekről, hanem végig az út során. így szólhattam az említetteken túl Nagykároly előtt Kaffka Margitról, Petőfi és Szendrey Júlia találkozásáról, Kisbacon előtt Benedek Elekről és műveiről, Szklabonya felé közeledve Rimaszombat egykori diákjairól: Mikszáth Kálmánról, Pósa Lajosról, Tompa Mihályról és Ferenczy Istvánról, az alsósztregovai Madáchsír felé közeledve pedig Reményik Sándor Az utolsó mondat problémája című versének segítségével arról, mit is jelentett a Tragédia végén Madách Imre „küzdj és bízva bízzál” szózata a kor számára. A kirándulásokat az autóbuszban minden reggel megtartott áhítatok, kánonéneklések keretezték, vasárnapokon pedig istentiszteleteken vettünk részt: Nagyváradon és Rozsnyón evangélikus, a kárpátaljai Mezőkaszonyban vagy Beregszászon református templomban. Számos egyéb kapcsolat építésére is adódott lehetőség. Déván a gyermekotthonban Böjté Csaba ferences testvér munkájáról kaphattunk közvetlen benyomást, átadva az előzetesen összegyűjtött adományt is, Gyimesfelsőlokon pedig Berszán Lajos atyával, az általa alapított, Magyar Örökség díjas Szent Erzsébet csángó gimnáziummal ismerkedhettünk meg. Nem lehet említés nélkül hagyni a szmrecsányi látogatást sem. Amikor 1867-ben Deák téri templomunk tornyát statikai okokból le kellett bontani, a három harang az egykori Liptó vármegyébe, Szmrecsány falu akkor épülő templomába került. Közülük kettőt az első világháború vitt el, a megmaradttal azonban hosszan harangoztak tiszteletünkre, és elmondhatatlanul kedves vendéglátásban is volt részünk. A szlovák gyülekezet tagjaiban testvérekre találtunk, semmit nem érezve a múlt és a jelen szlovák-magyar sérelmeiből.- Gyülekezetépítési szempontból bírtak-e jelentőséggel ezek a kirándulások?- Magam sem gondoltam előre, hogy egy-egy ilyen kirándulásnak milyen közösségépítő szerepe lesz. Eltekintve kisebb köröktől, rétegalkalmaktól, nagyvárosi helyzetéből következően a Deák téri gyülekezet meglehetősen személytelen. A templomban egymás mellett ülők rendszerint nem ismerik egymást, s az istentiszteletek után legtöbben idegenként szélednek el. A kirándulások után viszont magam is csodálkozva fedeztem fel azt, hogy a közös utazások után a résztvevők milyen örömmel üdvözlik egymást, hogyan állnak meg a templom előtt egymással csoportosan beszélgetni, és hogyan érdeklődnek egymás felől. Az autóbusz egyheti összezártsága kapcsolatokat erősít, barátságokat teremt, az utastársak egymásban személyesen megismert gyülekezeti tagokra, testvérekre is találnak. Többek elmondása szerint a kirándulások nekik ezt az ajándékot is jelentették.- Milyen visszajelzéseket kapott Lelkész úr határon innenről és túlról? Ezek közül melyek azok, amelyek a legtöbbet jelentették számára ?- Számomra legtöbbet az apácai gyülekezet tagjainak viszontlátogatása jelentette. Közülük sokan először lépték át a magyar-román határt. Az volt a kívánságuk, hogy itt ünnepelhessék meg velünk március 15-ét. Meglátogattuk a Hősök terét, a Parlamentet, a Dunakanyart és Esztergomot, valamint az egri várat is. Volt, aki akkor jelentkezett az útra, amikor megtudta, hogy Eger is szerepel a látnivalók között, s az „egri csillagok” várából hazavitt kicsi kődarabot azóta őrzi otthon. A szervezéssel nem én ajándékoztam meg őket - ők ajándékoztak meg engem a tőlük elszakított haza szeretetével. Persze ez lényegében igaz a többi útra nézve is. Szűcs Petra désre, járásra szánt fizikai útról van szó, hanem módról, magatartásról, életvitelről, tanításról, utasításról, sőt parancsról és az annak való engedelmességről. Amikor Mózes meghökken, hogy Isten az egész nép vezetésével bízza meg őt, azt kéri, hogy akkor az Úr az ő útját is ismertesse meg vele (2MÓZ 33,13). Tehát még az istenfélő, kegyes embernek is meg kell tanulnia, hogy mikor, milyen esetben mi az Isten útja. Ezért jó, ha kéri Isten ebbéli segítségét: „ Taníts engem utaidra, Uram, hogy igazságod szerint járjak, és teljes szívvel féljem nevedet. ” (Zsolt 86,11) Számtalan bibliai helyen olvassuk, hogy ezt a tanítást Istentől várhatja az ember: „ Utaidat, % Uram, ismertesd meg velem, ösvényeidre taníts meg engem... ” (Zsolt 25,4) Isten meghallgatja ezt a kérést, s ha beteljesedik, akkor ujjong a hívő ember: „Megismerteted velem az élet útját, teljes öröm van tenálad...” (Zsolt 16,11) Mi tehát az Isten útja? Hihetetlenül gazdag erre a Szentírás válasza. Ez az út az igazság, a jóság, a bölcsesség, az élet, a valóság útja. Ez különbözteti meg az emberi utaktól. Benne Isten mintegy önmagát ismerteti meg: ő az igaz, a jó, a bölcs, a valóság. Ezért számunkra tulajdonképpen örömhír, hogy neki saját, magasabb útjai vannak. És semmiféle emberi kritika nem illetékes ezek megítélésében. Mivel pedig Isten a javunkat akarja, soha bele nem fárad, hogy ő maga mutassa meg nekünk az útjait: „...arra tanítalak, ami javadra válik, azon az úton vezetlek, amelyen járnod kell.” (Ézs 48,17) Milyen örömhír akkor a másik prófétai ige: „Egy szívet és egy utat adok nekik...’’(Jer 32,39)! Ezen az úton való járásra teremtett bennünket az Isten, ezt a bölcsességirodalomból ismerjük meg: „Az Úr útjának kezdetén alkotott engem, művei előtt réges-régen. ”(Péld 8,22) Ezért a bizalomkeltő vallomás és ígéret: „Az Úrnak útja a feddhetetlennek erősség... * (Péld 10,29) Ha tehát magasabbak az Isten útjai, mint az emberekéi, akkor itt nem kevesebbről van szó, mint hogy neki kell bizalmunkat „ajándékozni”, mert ő bizalomra méltó. Ezt indokolja meg tömören Mózes éneke: „Kőszikla ő, cselekvése tökéletes, minden útja igazságos. Hű az Isten, nem hitszegő, igaz és egyenes ő. ” (5MÓZ 32,4) Őrá érdemes építeni és útjait sajátunknak elfogadni. így összegezhetnénk tehát mindezt: az Isten útja(i) kifejezés igen sokértelmű: jelentheti mindazt a jót, amelyet Isten tett értünk, javunkra; az ő megváltó tervét, az ő akaratát, sőt az erről szóló tanítást is. Lukács meg talán az Isten útját egyenlővé tenné a keresztény tanítással. Bajt von magára, aki ezt az egyenes isteni utat elferdítené (Ap- Csel 13,10). De az is lehetséges, hogy a korai keresztényeknek is ez lehetett az első neve: ők voltak „az út követői”, őket akarta Saul nagy hitbuzgalmában elfogatni (ApCsel 9,2). És bűnbánóan vallja be, miután találkozott Jézussal, hogy „Ezt az utat üldöztem... ”(ApCsel 22,4) Gémes István
