Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-04-13 / 15. szám
2 • 2014. április 13. ÚT/TfíRSCff AZ ELET KENYERE Szemlélőkből követők Az emmausi tanítványok Ennek a történetnek az eleje és a vége között igen nagy különbség van. Az elején két elkeseredett, céltalan, csüggedt ember indul el szomorúan haza a falujába - a történet vége pedig arról szól, hogy néhány óra múlva ugyanez a két férfi ugyanazon az úton, szinte szárnyakat kapva, röpül visszafelé. Valami nagyon fontos mondanivalójuk van, amellyel igen sokaknak tudnak majd segíteni. Mi történt közben? Egyáltalán mi történik itt? A leírásból tudjuk, hogy eredetileg nagy várakozással indultak el a Jeruzsálemtől mintegy tizenkét kilométernyire levő falujukból a szent városba a nagy páskaünnepre. Úgy hallották, hogy Jézus is ott lesz, és elesett, nyomorult helyzetben tengődő népüknek már csak Jézustól reméltek valamiféle segítséget. Legnagyobb megdöbbenésükre azonban éppen azokban a napokban, egy bizonyos pénteki napon végezték ki Jézust. Keresztre feszítették. Lelkileg teljesen összeomlott ez a két férfi. Valami mérhetetlen keserűség van ebben a mondatukban, amelyet olvastunk: „Pedig mi azt reméltük, hogy ő fog segíteni a mi népünkön...” Ez azt jelenti, hogy most már nincs mit remélni, mert nincs kiben reménykedni. Az ünnep végeztével, vasárnap délután hazaindulnak. Arad belőlük a keserűség. Ketten mennek, beszélgetnek, és újra, újra azt hajtogatják, amit átéltek a szent városban. Vádolják a nép vezetőit, rettenetesen sajnálják magukat, és szemernyi remény sem maradt a lelkűkben. Eközben csatlakozik hozzájuk egy harmadik férfi, a feltámadott Krisztus, csak ők most még nem ismerik fel. Neki is elpanaszolják keserűségüket. Jézus pedig, türelmesen végighallgatva őket, elkezdi magyarázni nekik a Bibliának azokat a részeit, amelyek a Messiás szenvedéséről és megdicsőüléséről szóltak. Embereink, mint a szivacs, isszák magukba Jézus szavait, szomjasan hallgatják, annyira, hogy amikor estefelé megérkeznek a házukhoz, nem is engedik őt továbbmenni, hanem behívják szállásra. És ott történik valami egészen különös dolog. Jézus nem vendégként viselkedik, hanem házigazdaként. Ez ugyanolyan szokatlan és megdöbbentő volt akkor, mint ma lenne. O oszt a háziaknak kenyeret, és miközben ők ezt tudomásul veszik, egyszerre csak megnyílik a szemük, felismerik útitársukban Krisztust, ő pedig eltűnik előlük. Ez a két ember mindenféle hosszas tanácskozás nélkül, azon nyomban egy akarattal felugrik, és siet vissza Jeruzsálembe, hogy minél előbb elmondja minél többeknek, akik hozzájuk hasonló reménytelen, csüggedt, kétségbeesett állapotba kerültek Jézus halála miatt: valóban igaz, amit az asszonyok reggel mondtak, valóban feltámadt a halálból, valóban él. Ok már tudják, együtt mentek Cseri Kálmán vele az úton. Ott ült az asztaluknál. Halleluja, Jézus győzött, halleluja, Jézus él! Minden okunk megvan az örömre. Egészen nyilvánvaló az a változás, amely ennek a két embernek a lelkében rövid idő alatt végbement. Kezdetben csak szemlélői voltak Jézusnak és munkájának. Aztán hallgatóivá váltak, miközben Jézus az úton magyarázta nekik a Bibliát. Itt a végén pedig követőivé, sőt követeivé lesznek, akik másoknak is elújságolják ezt a nagy győzelmet, ezt a nagy evangéliumot, hogy Jézus feltámadott és él. Szemlélő, hallgató, követő. Ezeken a lépcsőkön vezette fel őket a dicsőséges Krisztus, és ezen az úton akar ma is végigvezetni minden benne hívőt. Amíg e férfiak csak szemlélői voltak Jézusnak, addig is rokonszenveztek vele, de kívül maradtak Jézus ügyén. Távolról tisztelték őt, és gyakorlatilag semmi közük nem volt hozzá. Semmit nem kaptak tőle. Vártak valami általános nagy segítséget, amelyről pontosan maguk sem tudták, hogy mi lesz az; de ha valaki segíthet, akkor ez Jézus, aki lehet, hogy igazat mond, és csakugyan ő az Isten Fia - a tettei ezt mintha hitelesítenék -, de sosem lehet tudni, hogy ki kicsoda. Mindenesetre ha valaki még segíthet, az ő. Ilyen távoli reménykedés élt bennük, de igazából nem ismerték Jézust, és nem volt kapcsolatuk vele. Aztán kénytelenek a hallgatóivá válni, mert magyarázta nekik az írást, s megmozdult a szívük. Olyan szép az, ahogy Károli fordítja: „gerjedezett a szívük”. Az új fordítású Bibliában azt olvassuk: „hevült a szívük”. Engedett fagyos hidegségéből. Újra megmozdult benne valami remény, hátha mégis történik valami jó. Hátha lesz valami megoldás. Hátha ad valami segítséget valaki. De Jézust már megfeszítették. Egyáltalán nem véletlen, hogy mit kellett hallgatniuk. Jézus tudatosan az ő szenvedéséről szóló bibliai kijelentést elemzi, és magyarázza nekik, hogy legyen világos számukra, hogy ezeket kellett - mondja itt hangsúlyosan - elszenvednie, mert így intézte el az ő ügyüket. A kereszten nem véletlen baleset történt, és nem csupán a hatóság Jézussal szembeni gyűlölete fejeződött ki. Örök isteni terv valósult meg. Ennek a két embernek az ítéletét is elszenvedte ott Jézus, meg az enyémet is, és a tiéteket is. Ezt kell megérteniük ahhoz, hogy megszabaduljanak a csüggedéstől. Amikor valaki megérti, hogy személyesen őhozzá jött Jézus, érte tett valamit, neki kínál ajándékot, akkor gyógyul a lelke, akkor kezd kijönni abból a reménytelen állapotból, amelybe enélkül került, mert akkor ismeri meg, hogy kicsoda az Isten, és mit tett érte. Amikor felismerik útitársukban a feltámadott Krisztust, akkor nyer értelmet mindaz, amit addig hallottak. Amit csak félig értettek, vagy egyáltalán nem. Karnyújtásnyi közeibe kerül hozzájuk, ami elérhetetlen távol volt. Valóság lesz az, amit nem is mertek hinni: mégiscsak van segítség, mert van segítő. Tudja meg hát az egész világ! És nekiindulnak éjszakának idején, hogy vigyék a jó hírt másoknak is. Ez azóta is így történik. Az élő Krisztussal való személyes találkozás során nyílik ki ma is a szeme a szó lelki értelmében mindenkinek. Egészen addig valami furcsa sötét szemüveget hordunk, amellyel próbálunk tájékozódni a valóságban, de sokszor mellényúlunk, mellélépünk, és utólag bánjuk ennek a következményét. Ebben az állapotában egyedül érzi magát mindenki. Úgy gondolja, nincs segítség, mert nincs segítő. Amikor valaki behívja az életébe az élő Krisztust, úgy, ahogyan az emmausi tanítványok behívták a házukba, amikor valaki elkezd engedelmeskedni neki a legkisebb mértékben is, úgy, ahogy ők tudomásul vették, hogy Jézus úr az ő házukban,, és ő parancsol, akkor nyílik meg a szeme az embernek. Akkor jut el a szívhez egészen személyesen Jézusnak az egész, személyes szava: Ne félj, én megváltottalak, név szerint ismerlek, enyém vagy, számíthatsz rám. És akkor telt meg tartalommal az ő életük is, akkor lett egyszerre világos a számukra, hogy mi a feladatuk. Küldetést kaptak, olyan mondanivalóval álltak elő, amely mindenkinek segítséget jelentett, és mindez egészen természetesen, magától, magától a Szentiélektől történt. Sőt az ilyen ember egyszerre túllát a földi élet határain is, és teljes bizonyossága lesz arról, hogy Jézus érdeméért örök életet adott neki az Isten. Éppen ezért nem fél többé sem az élettől, Sem a haláltól. Tud olykor nagyon nehéz körülmények között is örömmel élni, és tud reménységgel meghalni. így lettek ők szemlélőkből hallgatókká s hallgatókból követőkké. Erre hív minket is a mi Urunk. Kodály Zoltánnak egyszer valaki említett egy nevet, és hozzátette: ő is a mester tanítványa volt. Mire Kodály hangsúlyosan így felelt: „Soha nem volt a tanítványom, csak hallgatta az előadásaimat.” Mert ez nagy különbség. Aki hallgató, az még kívülálló, az maradhat semleges, még nem foglalt állást, talán nem is akar. Aki csak hallgatja a másik előadásait, vagy nézi, mit hogyan tesz, az az illető személyétől és gondolkozásától még nagyon távol maradhat. A tanítvány: elkötelezett ember. Jézus korában a tanítványok együtt éltek a mesterrel. Éjjelnappal együtt voltak. És ha valamivel nem értett egyet a tanítvány abból, amit a mester mondott, akkor másik mestert választott. De egy mester tanítványának lenni azt jelentette, hogy teljes belső azonosulásra jut el az illető, teljes meggyőződéssel és önként. Hogy nemcsak tanulni akar a mestertől, hanem követni akarja őt minden tekintetben. Hasonlítani is akar hozzá. Jézus Krisztus erre hívott mindig mindenkit, és erre hív ma is. Azt szeretném kérni: legyetek annyira igényesek, hogy nem éritek be ennél kevesebbel. Nem érdemes egy kicsit vallásosnak lenni. Nem érdemes olyannak lenni, amiről Jézus azt mondja: „az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy”. Vagy akikről Pál apostol ezt írja: megvan náluk az istenfélelem látszata, de annak az erejét megtagadták. Jézus az ő tanítványait erőteljes, diadalmas, győzelmes életre akarja elsegíteni. Olyan értékeket bíz rájuk, amelyeket csak tőle lehet kapni, de amelyeknek mindegyike hiánycikk ebben a világban. Következésképp az ő tanítványai mérhetetlenül tudják gazdagítani a környezetüket azzal, amit ők is úgy kapnak Jézustól. Ilyen hasznos emberekké akarja ő formálni elkötelezett követőit, tanítványait. És azt a bizonyosságot is adja nekik, hogy Jézus érdeméért örök életük, üdvösségük van. * * * Figyeljünk meg egy asztalost, fogorvost vagy bármilyen hivatásban dolgozó embert. Nézhetjük hoszszú ideig, hogyan végzi a munkáját. Szemlélőként még semmi közünk egymáshoz. Aztán ha nagyon érdeklődik valaki, és hajlandó az illető magyarázni, akkor elmondhatja, melyik szerszám mire való, hogyan lehet használni. Itt a szemlélő már a hallgatója lesz, de ebből még a többieknek nincs hasznuk. Ha megtanulja azt a hivatást, begyakorolja, és ő is tudja, mit mire lehet használni, akkor lesz hasznos ember másoknak. Jézus Krisztus ilyen profi tanítványokat akar formálni belőlünk, akik tudják, mi végre vannak a világon. Akik tudják, hol a helyük - mint ahogy ennek a két embernek is akkor zökkent vissza az élete a helyére, amikor Jézust felismerték. Akik tudnak olyan örömhírt mondani, amelyet a feltámadott Krisztustól hallottak ők is. Akiknek az élete hitelesítő illusztrációja mindannak, amit mondanak, akiken keresztül mennyei értékek áradnak ebbe a lelkileg egyre szegényebb világba. Ez a történet azt hirdeti: ehhez meg kell értenie valakinek, hogy mi volt Jézus szenvedésének a célja, és találkoznia kell az élő Krisztussal. Ezért hívunk mindenkit igét hallgatni. Nem azért, hogy többen legyünk, hanem azért, mert azoknak, akik elkezdik hallgatni az igét, ez mérhetetlenül sokat jelenthet, mert eközben kezd hevülni a szívük - ahogy itt a két emmausi férfi mondta -, és ezt követően nyílhat ki a szemük, ismernek rá a ma is élő Krisztusra, kerülnek vele személyes kapcsolatba. Hiszen a hit hallásból van, mégpedig az Isten igéjének hallásából. Történetünk elején áradt a keserűség ezekből az emberekből, mert azzal volt tele a szívük. A közepén megmozdult a szívük, mert Isten igéje mozgásba hoz minket, és munkálkodik bennünk. A történet végén pedig árad belőlük az öröm, az örömhír, görög szóval: evangélium, és ezzel erősítik egymást ott a kis gyülekezetben, Jeruzsálemben, mert most már ezzel van tele a szívük. Cseri Kálmán Forrás: goo.gl/ZM90Qd ÚT, UTAK A BIBLIÁBAN Isten útja(i) Jézust megkísértő zsidók próbálták színlelt jóindulattal szólásra bírni az Urat: „Mester, tudjuk, hogy igaz vagy, és az Isten útját az igazsághoz ragaszkodva tanítod...” (Mt 22,16) Az efezusi gyülekezetbe érkezett alexandriai Apollóst pedig az Akvila-Priszcilla házaspár „alaposabban” akarja megtanítani az Úr útjára (ApCsel 18,26). A prófétai üzenetben a már említett összehasonlításról hallunk: „Bizony a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim... Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál. ,.”(Ézs 55,8-9) Mindhárom idézett helyen előfordul az út szó, de ezt a Biblia három különböző összefüggésbe állítja, illetve különböző módon értelmezi. Ézsaiásnál Isten figyelmezteti a népet, hogy ügyeljen az emberekétől jelentősen különböző isteni utakra. Kitűnik tehát, hogy vannak emberi, és vannak isteni utak, amelyek nemcsak hogy különböznek egymástól, de „minőségileg” is mások. Az Úr útjai magasabbak az emberekéinél. A megfelelő héber szó aláhúzza Isten útjainak magasztosságát - úgy is mondhatnánk: felsőbbrendűségét - az emberek útjaival szemben. Apollós ugyan ismerte már ezt a magasabb utat, a sátorlemez-készítő házaspár mégis szükségesnek látja, hogy ezt még „alaposabban” megmagyarázza neki. Jézusnál pedig elismerik - még ha színlelésből is -, hogy ő az igazsághoz ragaszkodva tanítja Isten útját. Már ezek a bibliai helyek is arra késztetnek bennünket, hogy külön szóljunk az Isten útja(i)ról, bár a kutatók megállapították, hogy ezekről csak az Ótestámentum későbbi iratai tanúskodnak. Ki nem fogynak a szentírók most már ennek a magasabb istenútnak a jellemzéséből és dicséretéből. Isten minden útja igazságos (5MÓZ 32,4;), tökéletes (Zsolt 18,31),szeretet és hűség (Zsolt 25,10), szent (Zsolt 77,14), kikutathatatlan (Róm 11,33), egyenes (Hós 14,10; ApCsel 13,10). Tehát az Isten útja(i) komolyan veendő, tanítandó, és ismerete elmélyíthető. Már Abrahámnak jut a feladat, hogy megtanítsa fiait és házanépét az Úr útjának megőrzésére (iMóz 18,19). Amihez magyarázatul még ez is hozzájárul: cselekedjenek az igazságnak és a jognak megfelelően. Ez is mutatja, hogy itt az út szó átvitt értelmű használatát látjuk. Tehát nem egy bizonyos területen átfutó, közieke-
