Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-04-13 / 15. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2014. április 13. » 3 Korábbi tabutémákat is tárgyaltak a történelemtanárok aszódi konferenciáján Folytatás az 1. oldalról Nyitó előadásában Prőhle Gergely, a Magyarországi Evangélikus Egyház országos felügyelője elmondta: régi álma valósult meg azzal, hogy az evangélikus iskolákban tanító történelemtanárok konferenciát szerveztek. Kiemelte, hogy evangélikus történelem ugyan nincs, de az evangélikus szellemiség mégiscsak átadható annak a tizenötezer diáknak, akik nap mint nap megfordulnak intézményeikben. Ebben a munkában átlagon felüli a történelemtanárok felelőssége. A Külügyminisztérium helyettes államtitkári posztját is betöltő előadó szerint ennek a szellemiségnek egyszerre kell, hogy része legyen a hagyomány tisztelete, a modernitásra való nyitottság és a tolerancia. Az ügynökmúlttal foglalkozó tényfeltáró bizottság munkáját üdvözölve Prőhle Gergely hangsúlyozta, hogy ma Magyarországon az evangélikus egyház az egyetlen szervezet, amely következetesen foglalkozik a pártállami titkosszolgálat és az egyház kapcsolatával. Mirák Katalin történész az evangélikus tényfeltáró bizottság tagjaként bontotta ki előadásában az utóbbi témakört. Az ügynökkérdésre térve kiemelte, hogy az igazán fontos döntéseket a pártszervek hozták meg, nem a tartótisztektől eredt a „megfigyelés”. Ezzel együtt is a 2005 óta tartó feltárásból látszik, hogy a magyar állambiztonság 1945 és 1990 között (más egyházakhoz hasonlóan) az evangélikus egyházi életnek is szinte minden területére beférkőzött. Külön dossziét kapott a gyermekotthont alapító Kékén András, aki épp a konferenciának helyet adó Galgaparti városban érettségizett. (Keként 1950-ben az Államvédelmi Hatóság letartóztatta, hogy ezzel is zsarolja az Ordass Lajos püspök ügyét tárgyaló egyházi különbíróságot.) A Rákóczi Szövetség főtitkára azt mutatta be, hogy a közel húszezer tagot számláló civil szervezet miként próbál hídszerepet betölteni a határon túli magyar közösségek és az anyaország között. Kiemelte, hogy a magyar és történelem szakos tanároknak a nemzeti identitás kialakítása szempontjából kulcsszerepük van. Csáky Csongor örömmel számolt be arról, hogy a Rákóczi Szövetség tagjainak közel fele középiskolás, az évente ezer új belépő átlagéletkora pedig huszonegy és fél év. A fiatalok megszólításában szerepe van számos programjuknak. Példaként említette a sátoraljaújhelyi középiskolás tábort, valamint a diákutaztatási programot, melynek keretében nemzeti ünnepeinken anyaországi és határon túli magyar középiskolások találkozhatnak. A szervezet alapértékeinek a kereszténység mellett a nemzeti összetartozást említette meg a főtitkár. Dr. Katona András történész a történelem tantárgy helyét mutatta be az új Nemzeti alaptantervben. Az előadó elnöke volt az új követelményrendszert megalkotó történelem-kerettantervi bizottságnak. Fekete Bálint, az Eötvös Loránd Tudományegyetem történész doktorandusza a filmhíradók szerepére fókuszált előadásában, arra a kérdésre keresve a választ, hogy a tanórákon miként használható ez a forrástípus. Az előadó felhívta a figyelmet arra, hogy ez a könnyen elérhető bázis (filmhiradokonline.hu) kiválóan használható a történelemórákon elemzés céljából, persze a forráskritika szempontrendszerét itt sem kerülheti meg a pedagógus. Debrődiné Dobóczy Mária, az Aszódi Evangélikus Petőfi Gimnázium történelemtanára arra a kérdésre kereste a választ, hogy a helyi tantervekben miként szerepeltethető az iskola- és helytörténet. E témának az adott aktualitást, hogy tavaly minden magyarországi iskola felülvizsgálta tantervét, és minden tantárgy esetében maradt tízszázaléknyi mozgástér, amelyet saját témák beépítésével is kitölthettek a pedagógusok. Kiderült, hogy Aszódon a történelemtanárok ezt az időkeretet a Galgamente, a város és az iskola történetének megismertetésére szánják, ezzel is azt üzenve, hogy a lokálpatrióta elköteleződés érték. Koncz István és Rácz Zoltán szintén az aszódi evangélikus középiskola tanáraiként kaptak szót. Mindketten egy országos pályázat iskolai tapasztalatairól számoltak be. Az Emlékpontok - „Mondd el, hogy tudjuk!" elnevezésű projektben 2010 és 2011 folyamán hatvankilenc magyarországi középiskola vett részt. Az elkészült háromezer-kétszáz interjúból ötvenet - Debrődiné Dobóczy Mária, Koncz István, Rácz Zoltán és dr. Péterfi Gábor koordinálásával - az aszódi evangélikus középiskola diákjai készítettek. Koncz István - aki egyben a konferenciának helyet adó intézmény igazgatóhelyettese is - az interjúk készítésének kulisszatitkaiba avatta be a hallgatóságot: milyen volt a munkamegosztás a projektben részt vevő történelemtanárok között, hogyan sikerült a kiválasztott diákokat bevonni ebbe az izgalmas vállalkozásba. Rácz Zoltán rövid bejátszással kezdte előadását. Az interjúrészlet azt mesélte el, hogy egy kilencven év felett járó idős asszony miként emlékezik vissza az első bécsi döntésre. Több felvidéki falu lakóihoz hasonlóan ők is magyar zászlót varrtak, hogy ezzel köszöntsék a bevonuló magyar csapatokat. Két cseh katona emiatt rálőtt a házukra, de szerencséjükre senki sem sérült meg a dulakodás közepette. Ez is történelem, személyes történelem, amelyen keresztül talán közelebb hozható a múlt a mai fiatalokhoz. Az oral history módszertanát követő pályázat nem írta elő kötet szerkesztését, az aszódi evangélikus iskolában azonban könyv született e vállalkozásból, címe: A huszadik század emlékezete a Galga mentén (L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2012).. A nyolc előadást kiscsoportos beszélgetések követték, zárásként pedig a csoportvezetők összegezték az elhangzottakat. Ebből kiderült, hogy a jelen lévő pedagógusok igénylik, hogy évről évre legalább egy alkalommal találkozzanak, s kicseréljék tapasztalataikat hivatásuk főbb kérdéseiről. ■ P.G. „Nem ismerem” Tisztelt olvasóim, azon ma már szinte senki sem botránkozik meg, hogy „felelősnek” mondott politikusok ahelyett, hogy intéznék az ország sorsát, szemrebbenés nélkül, rutinosan hazudoznak „reggel, délben, éjjel és este”. ígérgetnek - főleg kampány idején - fűt-fát, tejjel-mézzel öntözött jólétet, tudva, hogy „ígéret bolondnak öröm”. Még ennél is szomorúbb, ahogy mi, hétköznapi emberek egy kézlegyintéssel intézzük el, ha nyilvánosságra kerül, hogy országos pártok vezető emberei loptak, sikkasztottak, csaltak, vagy a mai divatnak megfelelően „offshore-oztak” ide-oda sétáltatva csillagászati összegeket ismeretlen bankszámlákon. Az utóbbi időben botrány botrány után bukott ki a megnyíló titokszekrényekből, eldugott széfekből, s a közvélemény fásult rezignáltsággal veszi tudomásul a megmásíthatatlan, nyers valóságot, a kőbe vésett „törvényt”: aki közel van a fazékhoz, annak belelóg a keze, néha könyökig, de sokszor vállig is beleér. A dolog úgy fest, hogy a mai, zsidó-keresztyénnek vélt értékrendünkből különösen hiányzik a Tízparancsolat egyik-másik tétele. Sokak tudatából, lelkiismeretéből törölték ezeket az alapvető fogalmakat - vagy tán meg sem voltak soha?! Valaki mondta nekem régebben - jól emlékszem, kétkedve hallgattam -, hogy Románia a világ egyik leggazdagabb országa, mert a történelmi emlékezet óta itt mindig lopták a közvagyont, ma is fáradhatatlanul lopják, s még mindig van kiapadhatatlan mennyiségű lopnivaló. Ez nálunk - minden túlzás nélkül - nemzeti sporttá nőtte ki magát, s ha Európavagy világbajnokságot tartanának, akkor biztos éremesélyesek volnánk, vagy legalábbis mindenképpen statisztikai listavezetők. Nem sorolni, listázni szeretném az esetek sokaságát, amelyek itt Romániában - de Magyarországon is - igen rossz fényt vetnek a politikai osztály megítélésére; nem is az az érdekes, hogy meddig lehet süllyedni a mocsokba, hanem valami más foglalkoztat ennek kapcsán. Nevezetesen az előbb említett kategóriának a jelleme, emberi minősége. A Simon Gáborbotránysorozat kapcsán leginkább az lepett meg, hogy mennyire igaz a régi, ízes magyar mondás, mely szerint „sz...nak s kárnak nincs gazdája”. Amikor nyilvánosságra került, kibomlott ország-világ előtt az úgynevezett Simon-botrány, és a nyilvánosság tudomást szerzett a külföldi bankszámlákról, adózatlan jövedelmekről, hamis útlevélről, kétes vagyonnyilatkozatokról s tudom is én, még milyen törvénytelenségekről, akkor az volt igazán érdekes, ahogy a korábbi párttársak, barátok, elvtársak, kollégák egytől egyig valami kóros amnéziában, felejtésben kezdtek el szenvedni. Hirtelen nem ismerték többé a szégyenletesen megbukott társukat. Azoknak, akik tegnap még - mikor egy párt országos alelnöki székében ült - ajnározták, körülrajongták, vagy éppen összekacsintottak vele, mára már semmi közük hozzá. Amint hangoztatják, ez az eset a delikvens kizárólagos magánügye, a pártnak, a közösségnek az égvilágon semmi, de semmi köze az egészhez, őket, a régi cimborákat sem jogi, sem erkölcsi felelősség nem terheli. Jól emlékszem még arra a pártállami filozófiára, amely szerint bárki tévedhet, de a párt soha. A megdöbbentő számomra az volt, amikor láttam bilincsbe verve, megalázottan, görnyedve menni rendőrök kíséretében ezt az elbukott embert, megfosztva minden emberi méltóságtól, ahogy a többiek otthagyják, ahogy szemrebbenés nélkül elfordulnak tőle, nem ismerik többé, mert nem bírják elviselni a bűzét, szennyét. Szinte mintegy varázsszóra mindenki megnyomta a delete (magyarul törlés) gombot a lelki számítógépén. Ez az utólagos „nem tudom, nem ismerem, nincs közöm hozzá" játék kísértetiesen emlékeztet egy bibliai epizódra, valami nagyon jellemző, gyáva, aljas, emberi vonásrá. Jézus ott állt elfogva, megkötözve, megalázva a főpap házának udvarán, a tanítványok pedig gyáván megfutamodtak, otthagyták a szeretett Mestert. Péter — tudjuk - távolról követte, sőt ott ólálkodott az udvaron, elvegyülve a tömegben. Az árnyékból, a kulisszák védelmében, relatív biztonságban tudva magát „messziről” figyelte az eseményeket. Egy szolgáló azonban felismerte és rámutatva ezt mondta: „Ez is vele volt!” Péter ekkor pánikszerűen tagadni kezdett: „Asszony, nem ismerem őt”, s még kétszer ugyanezt tette, tagadott: „Ember, nem tudom, mit beszélsz... nem én vagyok!” Amikor felismerték, amikor színt kellett volna vallania, közösséget vállalni Jézussal, akkor feltört belőle a nagyon is emberi gyengeség, a félelem, a gyávaság, az önző menekvési ösztön. Szemrebbenés nélkül megtagadta az Urat - nincs közöm, „nem ismerem őt, nem tudom”. A kakas megszólalása után Jézuséval találkozott tekintete. Péter Jézus szemébe nézett, és egyszeriben keservesen sírni kezdett. Sírt, mert rettenetesen bántotta a bűne, gyávasága, embertelensége, mert valahol mélyen megszólalt lelkiismerete. Az őszinte bűnbánatnak óriási megtisztító ereje van. Erőt ad a tényekkel való őszinte szembenézésre, a szó kimondására, a dolgok elrendezésére, a megtisztulásra. De ehhez szükség van hívő bátorságra, arra, hogy merjünk Jézus szemébe nézni, bátorság kell, vagy szinte vakmerő bátorság kimondani őszintén, tisztán, érthetően a szót, hogy „bánom, őszintén bánom”. Péter „keserves sírásra” fakadt. Talán ettől is más a fentebb említett, mai, 21. századi történet, mint a bibliai, mert legelsősorban ez hiányzik a közéletből, a politikából: az a meghatározó lépés, a bátorság, amikor egy-egy megbotlott személy vagy közösség ki tudja mondani tisztán, érthetően: „vétkeztem, és bánom, őszintén bánom” Félnek felnézni, félnek Isten szemébe nézni, lehúzott baseballÉGTÁJOLÓ sapkával vonulnak némán, lehorgasztott fejjel. A cinkosok pedig, mint Ádám és Éva, bujkálnak, s szemrebbenés nélkül hárítanak minden erkölcsi felelősséget. Mindig a másik a vétkes, az a kígyó. A mai Péterek pedig folytatják gyalázatos színjátékukat, az örökös, hazug „nem ismerem, nem tudom, nincs közöm hozzá”-kat. Nem tudnak, nem mernek Jézus szemébe pillantani, onnan meríteni erőt, bátorságot a megtisztulásra, a továbblépésre, a felemelkedésre. Ma sajnos elmarad, egyre inkább elmarad a ránézés, de egymás szemébe sem merünk nézni. A lelkiismeret pedig nem sír keservesen, nem sír egyáltalán, mert nincsen hangja, néma, süket és érzéketlen, talán már nem is létezik... Adorjáni Dezső Zoltán püspök Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház
