Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)

2014-01-12 / 2. szám

Evangélikus Élet KÖZELKÉP 2014. január 12. m- 7 „Harcold meg..!1 Beszélgetés Kákay István Dezsővel, egyházunk országos irodájának távozó igazgatójával ► Hatéves mandátumának lejártával távozott a Magyarországi Evangé­likus Egyház (MEE) Országos Irodájának éléről Kákay István Dezső. A munkaévet is kezdő vízkereszti istentisztelet után elmondott bú­csúszavaira reagálva jegyezte meg Gáncs Péter elnök-püspök, hogy jó volt végre lutheránus körben is megtapasztalnia a szolgálatátadás és -átvétel kultúráját... Az egyházunk kötelékében tovább szolgáló volt irodaigazgatóval dr. Korányi András készített interjút.- Hat évvel ezelőtt... - mit jelentett akkor az irodaigazgatói munka, és mennyiben változott meg ez idő alatt?- A Magyarországi Evangélikus Egyház Országos Irodájának igazga­tója megítélésem szerint egészen kü­lönleges, máshoz alig hasonlítható fel­adatkörben, lényegében behatárol­hatatlan, szinte állandóan változó fel­adathalmaz megoldásán munkálko­dik. Úgy vélem, 2008-tól 2013-ig ezen a téren jelentős változás következett be: a feladatellátásban - különösen 2010-től - fokozatosan nőtt az előre tervezett feladatok aránya, javult a tu­datosság mértéke és mélysége, a jog­szerűség, a szakszerűség színvonala. Nagyságrendekkel komolyabb, szabályosabb és hatékonyabb lett az iroda osztályainak tevékenységét érintő összehangoltság, egymásra épülés. Ilyenformán a tűzoltásszerű, sokszor kényszer szülte feladatmeg­oldások részaránya jelentősen csök­kent - ha nem is szűnt, szűnhetett meg teljesen. Ez főként a tudatos igazgatói tevékenységből, a szervezet működésének strukturális átalakí­tásából fakadt, másrészt erősen vissza is hatott a működésre, hiszen a sza­­bályozottabban és olajozottabban működő szervezet számos olyan problémát tudott sikeresen megolda­ni osztályszinten, melyek a korábbi években rendszeresen az igazgatónál kötöttek ki - sokszor szinte kezelhe­tetlen tömegűvé, átláthatatlanná té­ve a feladatmennyiséget. A hagyományos, konzervatív, line­áris szervezeti struktúrát - az előnyeit részben megtartva - sikerült ko­moly szakemberek bevonásával, mi­nőségbiztosítással, szupervízióval egészséges mértékben funkcionális, esetenként mátrixrendszerű szer­kezetté átalakítani. Az igazgatói fel­adat- és munkakör is ennek megfe­lelően alakult át. Az egyházon belüli feladatok között megnőtt az intézményfenntartói kö­telezettségekből adódó teendők ará­nya. Az állammal kapcsolatos egyhá­zi képviselet a hat év alatt lényegében nem változott, bár a köznevelési és a szociális intézményrendszerek műkö­désének drasztikus átalakulása 2010 után az ezekkel kapcsolatos egyezte­tések megsokszorozódását vonta ma­ga után. Az intézményfenntartói fel­adatok a helyükre kerültek.- Nagy hangsúlyt tett már 2008-as pályázatában is az egyház és a gyüle­kezetek számára végzett szolgálatra. Mennyire sikerült ezt megvalósítania ?- Egyházunk ügyét szolgálni nagy megtiszteltetés. Az egyházi struktú­ra meghatározó, talán legspeciálisabb helyén szolgálni hatalmas felelős­ség. Ezt a szolgálatot meggyőződé­sem szerint kizárólag teljes oda­adással, önfeláldozással lehet és sza­bad végezni. Az igazgatói tevékeny­ségben nem szabad elfelejteni a lel­ki tényezőt, a benső motivációt és el­kötelezettséget sem. • Sokszor rendkívül egyszerű, más­kor nagyon nehéz pontosan fölmér­ni egy adott döntési helyzetben, hogy mi is egyházunk valódi, hosszú távú érdeke. Megismerni, átlátni és meg­érteiéi egyházunk szerkezetét és szer­vezetét - ez az alapja annak, hogy megfelelő döntést lehessen hozni. Természetesen a szolgálati évek alatt rengeteg tapasztalat halmozódik föl ebben a vonatkozásban is, de elkerül­hetetlen, hogy a mindig új és új felada­tok, problémamegoldások között is­mét olyanra akadjon az ember, mely­hez hasonlóval még nem találkozott. Az efféle, előzmények nélküli hely­zetben - tapasztalati támasz híján - nagyon sokat segít a szolgálatra való elhívás mögöttes tartalmában való tö­retlen bizalom. A sikeres válaszok megadásának alapfeltétele az egészsé­ges hit és bizalom, valamint a lé­nyeglátás és a határozottság, melyre a közösség vezetőjének és egészének egyaránt szüksége van. Egy ekkora ügy szolgálatához jó közösség, jól műkö­dő szakmai csapat is kell. Az országos iroda munkatársainak egészséges, egységes közösséggé formálására for­dított időt és energiát soha nem bán­tam meg, mert elért szakmai és em­beri eredményeinknek ez volt a zálo­ga - a kölcsönös bizalmon alapuló, összehangolt munkán keresztül. Természetes velejárója a munká­nak, hogy az egyén és a szervezet hi­bákat is elkövet. A hibák mértéke és súlya azonban nem mellékes. Koráb­bi vezetői tapasztalataimból is tudom, hogy a hibahatáron belüli történése­ket el kell és el lehet nézni, ugyanak­kor a teljesítmény hosszú távú javí­tása érdekében nagyon fontos a ta­nulságok leszűrése, az elemzés, az el­követett hibák nyomán elindított változtatások következetes véghezvi­tele és ellenőrzése. Az egyház egészének szolgálata leg­gyakrabban a gyülekezetek, az egyház­megyék, a kerületek vagy az intézmé­nyek munkájának segítésében ölt tes­tet. Ennek megfelelően az egyházi szervezetek támogatására - mint az iroda elsődleges feladatára - mindig nagy súlyt fektettem munkatársaimmal együtt. Ez a munka - nagyon lassan, de biztosan - meghozta a gyümölcsét abban a vonatkozásban is, melyet pá­lyázatom megírásakor hangsúlyozot­tan fontosnak tekintettem: az országos iroda jó hírének megteremtését, álta­lános megítélésének jelentős javítását. A gyors segítségnyújtás és a szere­tetteljes kommunikáció - mint alap­vető elvárás - nem minden esetben és minden munkatársunk részéről volt kifogástalan. Ezért elnézést és megbo­csátást kérek mindazoktól, akiket illet. Ugyanakkor örömmel nyugtázhatom, hogy az országos irodát illető zsigeri negatív megítélést - különösen az elmúlt két-három évben - sikerült je­lentősen megváltoztatnunk: az iroda jóval több köszönetét és elismerést ka­pott munkájáért, mint korábban. Mindezt szakmai tevékenységünk je­lentős javítása mellett kommunikáci­ónk fejlesztésének is köszönhetjük.- Igazgatói szolgálata az országos presbitérium szerkezetátalakítási ter­vei nyomán lejár a hatéves ciklussal - melyek ma a legfontosabb végzen­dő, elvégzendőfeladatok?- Akadnak olyan feladatok, melyek nem újak, ám az eltelt években-évti­­zedekben nem sikerült megnyugtató megoldásokat találnunk rájuk. Ezek közül a legelső elnéptelenedő gyüleke­zeteink helyzete, árván maradt vagy a közeljövőben elárvuló templomaink sorsa. Az országos iroda elvégezte a té­nyek felmérését, de a folyamat itt megállt. Biztos, hogy ezen a téren az idő hamarosan súlyos döntése­ket kényszerít majd ki. A társadal­mi folyamatok sodrását egyhá­zunk nem képes megváltoztatni - nem is ez a küldetése. A népszámlálási adatok isme­retében - testvéregyházainkhoz hasonlóan - feltétlenül át kell gondolnunk identitásunk, helyze­tünk, missziós tevékenységünk egészét. Rendkívül nehéz és fele­lősségteljes döntések sorát kell meghozni, ha nem akarunk bele­nyugodni az évtizede ismert tény­­be: a lassú, biztos fogyatkozásba. Evangélikus egyházunk történe­te során többször bizonyította életképességét, rugalmasságát, befogadókészségét és toleranciá­ját. Klasszikus értékeinkre - ta­pasztalataim szerint - bőven van igény a társadalomban. Kreativitás­sal, innovatív gondolkodással kell megkísérelni ennek a hagyományos, időtálló értékrendnek az átadását. A társadalmi elfogadottság az alapja annak, hogy növekedni tud­junk, vagy legalább ne fogyjunk to­vább. Ebben intézményeink kiemelt szerepet kapnak. Józan mértéktartás­sal gyarapított intézményrendsze­rünk jelenét és jövőjét gondos oda­figyeléssel kell követnünk és irányí­tanunk mind a diakóniában, mind a köznevelésben, miközben az állam egyre nagyobb feladatvállalást vár el a történelmi egyházaktól mindkét te­rületen. A finanszírozásban jelentős változásokat tapasztalunk: szociális területen a korábbi bő esztendők után elkövetkeztek a szűkebbek, a köznevelésben pedig szinte minden átalakult, így kellő tapasztalatok, időbeli kifutás híján még bizonytalan­nak látszik a jövő. Ugyanakkor szem.előtt kell tarta­nunk azt a tényt, hogy évről évre mintegy tizenötezer gyermek kap evangélikus szellemű nevelést közne­velési intézményeinkben, és bizony ők a jövő letéteményesei. Közülük ke­rülhetnek ki a jövő evangélikus teo­lógusai is, akik elvégzik hittudomá­nyi egyetemünket, és majd pásztorol­­ják gyülekezeteinket. Teológiánk je­lene és jövője is aktív gondolkodást és felelősségvállalást igényel, hogy megtartsuk, sőt erősítsük elismert helyét a magyar felsőoktatási rend­szerben. Megítélésem szerint egyhá­zunk identitásának és fennmaradá­sának alapfeltétele intézményrend­szerünk stabil, szakmailag színvona­las rendjének megtartása és az evan­gélikus teológiai és lelkészképzés hosszú távú megőrzése.- Életében nagy szerepet játszik év­tizedek óta - így fontos volt az elmúlt hat évben is - a zene. Vannak-e ze­nei tervei, amelyeket most lesz lehe­tősége megvalósítani?- A hetvenes évek közepe óta foly­tatok dalszerzői és előadói tevékeny­séget. A Magyar Állami Operaházban eltöltött eredményes évtizedekről nem beszélnék, mivel egyházi tevé­kenységemhez sokkal közelebb állnak saját dalaim. Együttesem, a Poézis 1980-ban adta első koncertjét. Azért hívtam életre, hogy a mindnyájunk számára aktuális gondolatokat, érzé­seket csodálatos formába öntő 20. szá­zadi magyar lírikusok verseiből írt da­laimat minél szélesebb körben előad­juk. Az eltelt harminchárom évben több száz koncertet adtunk, mintegy .százötven dalomat énekeltük el. Öt CD-t és négy DVD-t vettünk föl, a Zá­­kéus Médiacentrum által rögzített műsorainkat több mint száz alka­lommal sugározta a televízió, elsősor­ban a Pax Tv. Az együttesben huszonöt éve hű­séges, kiváló előadótársam Kati, a feleségem, ám tíz éve már lányaim is velünk muzsikálnak, így a Poézis affé­le családi kohézió eredménye is, mely közös szenvedélyünk mentén szoro­san összetart bennünket. A kamara­muzsikálásban szigorú alapkövetel­mény az egymásra figyelés, egymás tisztelete, a zene - és a mi esetünkben a szöveg - iránti mélységes alázat. Számos dalomban érhető tetten konkrétan vagy áttételesen a szöve­gek vallásos ihletettsége, így nem cso­da, ha már irodaigazgatói szolgálato­mat megelőzően is többször hívtak bennünket evangélikus templomok­ba vagy a Szélrózsa országos evangé­likus ifjúsági találkozóra szolgálni. Mindez az elmúlt hat esztendőben még inkább kibontakozott. Egyházi szempontból jelentősebb alkotásom a Remény ik Sándor Pilátus című költeményére írt, Hajnal Anna gyönyörű versével kiegészített, na­gyobb lélegzetű darabom, melyben ki­bővített zenekari apparátus kíséri az öt szólistát és az énekkart. Ennek si­kere nyomán született a hét 20. száza­di magyar költő ima jellegű versé­re komponált, Hét ima című zenei költeményem, még több hang­szerre és nagyobb énekes appará­tusra. Mindkét darabot a pest­szentlőrinci evangélikus temp­lomban mutattuk be a gyülekezeti énekkar lelkes közreműködésé­vel. Együttesem történetének leg­nagyobb szabású koncertjét is eb­ben a templomban adtuk 2013 szeptemberében Weöres Sándor­ra emlékezve, születésének cente­náriuma alkalmából. Az evangéli­kus költőzseni harminchárom ver­séből komponált dalaimat adtuk elő zsúfolt ház előtt, kirobbanó si­kerrel. A koncertről készült DVD anyagát már sugározta a tévé. Ilyen nagyszabású vállalko­zásra most nem készülünk, de folytatjuk a műhelymunkát, hi­szen a nagy feladatok megoldása közben több különálló, egyenként is érdekes művem várja évek óta a fi­ókban - eddig hiába - a pillanatot, amikor bábból végre lepke lesz, és megcsillanthatja értékeit a hallgatók előtt, átadva a költők üzenetét. Bár közel negyven év alatt kétszáz dalt ír­tam, a szerzői tevékenységet nem szeretném és nem is tudom abba­hagyni. A belső építkezéshez a leg­tökéletesebb terep az ima és a zene. Milyen csodálatos is az, amikor a kettő találkozik!- Merre vezet tovább az útja? Számíthatnak-e tapasztalatára a gyülekezetek, intézmények, az egyház?- Ahogyan a Magyar Katolikus Rádiónak májusban adott interjúban is kifejtettem, pályámon nem keres­tem a feladatokat, állásokat, hanem inkább elfogadtam azt, amit Isten elém tett, amire elhívott. Kétségte­len, hogy nagyon nehéz feladatokat is el kellett végeznem, stresszes munkaköröket is be kellett töltenem az elmúlt húsz évben, de meggyőző­désem, hogy mindez így történt jól. Legjobb tudásom és lelkiismeretem szerint igyekeztem ott szolgálni, ahová Isten állított. Most is így lesz. A héten kezdtem meg a munká­mat a Sztehlo Gábor Evangélikus Óvoda, Általános Iskola és Gimná­ziumban, ahová több szempontból is „hazamegyek”. A gimnáziumban érettségiztem - családi tradíciót kö­vetve -, az általános iskolában kezd­tem egykor tanári pályámat, a vado­natúj óvoda létrehozásán és felépíté­sén pedig sokat fáradoztam eredmé­nyesen. Lehet ennél szebb és jobb? Az evangélikus egyháznak, amely­be „születtem” aktív tagja leszek ez­után is. Amikor az irodaigazgatói el­hívást kaptam, büszke voltam arra, hogy püspök nagyapám, az irodaala­pító főtitkár, Kuthy Dezső nyomdo­kaiba léphetek. Nagyapám iskoláink államosításakor ment nyugdíjba, míg én iskoláink átvétele, újraalapítása so­rán az ő álmainak megvalósításán is fáradozhattam. Mindig szem előtt tartottam a tőle kapott konfirmáci­ói igémet: „Harcold mega hit nemes harcát..” (íTim 6,13) Szolgálatom alatt megismertem egyházunk egészét, így tágabb vonat-, kozásban lettem evangélikus. Mind­azt a tudást, tapasztalatot, amelyet fölhalmoztam, készséggel bocsátom mindazok rendelkezésére, akik kérik. Ennek mikéntjét és kereteit nem ku­tatom. Ha lesz elhívás, lesz válasz is. Az Üllői út 24. zeneiformáció vezetőjeként a 2012-es - fonyódligeti - Szélrózsán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents