Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-01-12 / 2. szám
8 ◄( 2014- január 12. PANORÁMA Evangélikus Élet Búcsú Görömbei Andrástól. Meghalt a debreceni egyetemi tanár, akadémikus. Ennyi a sötéten kopogó hír, a többi egy áldozatos élet őszi kilobbanása. Az Alföld 1967-től közölte finom szövésű, pontos írásait; első kismonográfiája hosszú késéssel jelent meg, mert Sinka Istvánról szólt. És ez az ellenállás sokáig megmaradt vele szemben, főleg, amikor 1970-től a határon túli magyar irodalom, a népi írók mozgalma (Németh László, Illyés Gyula) felé fordult. És a többiek felé, akik szintén nem voltak a hatalom kegyeltjei: Csoóri Sándor, Nagy László, Sütő András, Nagy Gáspár... Nemrégen, hatvanadik születésnapján „Laudetur!”-ral köszöntötte pályatársa, s jogosan, hiszen a győri bencés gimnáziumban végzett. Talán mély hite segítette át a megpróbáltatásokon, és adta az erőt is a fáradhatatlan munkálkodáshoz. „Szellemi nagyság, lelki nagyság, erkölcsi nagyság. Hogy ez a három együttesen, egy és ugyanazon személyben, egyszerre tudjon kiteljesedni és megmutatkozni, csak kivételes esetekben lehetséges” - írta a jó barát, Bertha Zoltán. Szellemtörténeti jelentősége felmérhetetlen, irodalomtörténészi, kritikusi hatása felbecsülhetetlen. A váratlan távozás és az utána hagyott űr megmutatta: Görömbei András példaadása örök érték. * # * Tervek, álmok. Szeretnék befejezni egy könyvet. Szülővárosom, Vásárhely regényét. Megírni száz-százötven évet, a küszködést, a sok csodát, a szegénységet, azt, hogy emelkedtek magasba hitvány emberek, és hulltak a feledésbe áldozatos életek. % * * Szívzavar. Két hete, hogy arra riadtam föl, a szívem ki akar ugrani. Istenem, mi ez a hajnali fájdalom? - kérdeztem magamban. Azután rövid nyugalom, újból a gyorsuló ritmusok, mintha maratoni futás vége felé közeledtem volna. Később feleségem aggódó arccal már a klinikán érdeklődött, szaladt ide-oda. Szerencsére egy fiatal orvos gyorsan intézkedett. Néhány perc, és az intenzív osztály lakóival ismerkedtem. Tíz óra felé a főorvos és egy kedves professzor a stratégiát beszélte meg, sok latin szóval. Komoly gépek gördültek be, kigördültem én. Estefelé katéterezés. Érdekes, most a jobb csuklóm közelében ment föl a kis kamera. „Nem rossz, itt pocsék!” - hallottam egyegy új rész térképezésénél. A végén erős szorítókötés, hat órán át, kellemetlenebb volt, mint a vizsgálat. Rövid idő múlva semmit nem éreztem. Elhaltak az ujjaim, olykor rémülten számoltam, megvan-e mind? Kezem hatalmas bokszkesztyűvé dagadt. Karom sárga a jódos ecsettől, olyan voltam, mint egy rézbőrű indián... Azután kilobbantak a fények, végre újból csend lett. Esti imádság után kicsit töprengtem még. A kórházat, a fájdalmat egyre rosszabbul bírom. A gyógyszerillatú kórtermekben van valami kiszolgáltatottság és félelem. Lámpaoltás előtt néhány korty Weöres Sándor, az új válogatott kötetéből: „Mert nem sejthetjük, mit hoz az új ezerév: / stronciumos bombát? föld, víz, lég máglyahalálát, / vagy van-e még józanság, megmaradás, virulás? / Gondja magyarnak, szomszéd népnek, távoli honnak; / lét és nemlét közt, ekkora vész sose volt.” * * * Hans. Ő a rangidős a szívsebészeti klinikán. Híres szász család, híres kereskedődinasztia leszármazottja. Magas, sovány ember ezerszázegy halálos betegséggel! De rangja, tekintélye felesége, gyermekei előtt töretlen. Szinte minden órában jöttek hozzá, s hoztak valamit, főleg gyümölcsöt: vigyáznia kell, súlyos cukorbeteg. Dicsérte az orvosokat, a csinos nővéreket, még a néha-nem-tudni-micsoda ebédet is... Kedvenc csemegéje leányának a saját főzésű baracklekvárja. Az utolsó két-három kanálnyit kivitette a hűtőszekrénybe. Alig hajnalodott, már csoportosította a tegnapi maradékot: hány szelet a kenyér, a zsömle, mennyi a vaj, a sütemény. Pakolt. Motyogott a bajusza alatt: „Nem élet ez mád’ Reggelire kérette is gyógyító csodalekvárját. A nővérke pár perc múlva közölte, nem találja. „Nem oda, Buda” - mondta ingerülten Hans. „Nagy baj lesz, kedvesem!” - szorította a riadtőzike-tekintetű fiatal nőt. Újabb keresés, azután futkosás, de a lekvár nem került elő. Hans arca elfehéredett, majd vörös lett, mint a paradicsom. És maradt ilyen egész nap. Ágya végébe húzódva, összekulcsolt kézzel szórta szeméből a fenyegető villámokat. * * * Orvosok és nővérek. Dr. Merkely Béla kis füzetét olvasom, a jeles professzor az egészség megóvása érdekében ajánlja a kiadványt. Mindennapos reggeli tornát szívbetegeknek, fiataloknak és időseknek. Ma ő vizitel, népes csapattal. Köszön a betegeknek, meghallgatja a diagnózisokat, azután véleményt mond, javasol, olykor egy-egy pályakezdőtől kérdez. Kedves szigorúsággal megy tovább. Ma fáradtabb az arca, de válaszai pontosak, hiszen ő nem tévedhet. Ahogyan a többi orvos sem. Itt mindenki teszi a dolgát, jön-megy, emeletre föl és vissza. Figyel, meghallgatja az idősek panaszait, biztatja őket, olykor a beteg közelébe verekszi magát. Van olyan, ahol hat látogató ül a beteg ágyánál, csodálkoznak, hogy nem ette meg a finom hazai ételeket: a kanta levest, a tizenöt szelet rántott húst, a húsz túrós-meggyes rétest... Azután rend lesz, megértés: a nővérkék mindent megmagyaráznak. Hihetetlen, mit futkosnak, mennyi mindenre figyelnek. Alig vetik le fehér köpenyüket, már jönnek is vissza a hosszú éjszakára. Mintha száz szemük, két szívük lenne, megérzésük a rosszra. Fáradhatatlan kezük, finom ujjuk a sűrű vérvételre. (Csodálkozom is néha, hogy maradt még pár csepp az erekben.) Olykor egy kis pihenés is jut nekik. Leülnek az ágy szélére, az egyik kisfiáról beszél, a másik három lányáról.....Olyanok, mint az orgonasípok” - súgja az álomba zuhant fülébe. Egy szál virág helyett idemásolok néhány sort az erdőjáró költőtől, Bér da Józseftől: „Ha van / áldozatosság: téged illet annak legdicsfényesebb / koszorúja. Boldog mániákusa te az önemésztő, soha ki nem merülő sugaras szeretetnek, melynek / gazdag jegyese vagy te a halandók között.” * * # Vasárnapi harkály. Magas, ötemeletes betonfal. Oldalán a reggeli fények és árnyak geometriai formái. Látom, hogy az apró ablakoknál egy harkály szorgoskodik. Azt hittem, ott van a titkos fészke, kicsinyeit jött meglátogatni. De nem. Itt is kopá-Elmúlt évi napló - jegyzetig csőit, keresett a résekben. Szinte akrobatikus ügyességgel kapaszkodott a csupasz felületen, kalapált, röppent tovább, föl a hatalmas antennára. Kicsit furcsállja, vissza is jött a déli oldalra. Igazított itt-ott a kőművesek rossz munkáján, azután a közeli hatalmas hársfára szállt. * * * Sóhaj. „Talán segít az Isten!” - szólal meg festő barátom. „De már segített - felelem -, rajtad és rajtam is.” Néha úgy vagyunk: nem kellene, hogy másokkal is megtegye, szeretetéből másokra is pazaroljon. Milyen önző is az ember, legtöbbször magára gondol, eszébe sem jut, hogy mennyien élnek szegénységben és magányban. Kérjük a lehajló Istent, szánjon meg bennünket, hogy mindannyian éljük túl ezeket a veszélybe forduló éveket. * * * Szentendrei társaság. Elfoglaltságok, betegségek miatt csak most jött össze a régi baráti kör. Beszélgetünk, boroz - gatunk, az asszonyok lemennek megnézi az ártéri erdőre lenyugvó napot. Ketten is nekem szegezik a kérdést: mi a véleményem az István, a királyról? Mint szakértő milyennek láttam a Szegedi Szabadtéri Színpadon? Nem vagyok a műfaj tudósa, de próbálom megfogalmazni. A legszörnyűbb az, hogy a zenés darabból politikai harc lett! De hát milyen lehetett volna, Alföldi Róbert ezt csinálja majdnem minden bemutatójával. A rendező azt sugallja, hogy a korona ketrecéből nincs szabadulás. Az örök rabság vár reánk. A régi István valami szépet üzent: első királyunk szavait, a kereszténység hitét. De a mostani keveset... Persze megértem és érzem is, az elmúlt ezer év alatt reményeink megfakultak, illúzióink elvesztek. Olykor hideg és rideg köröttünk minden; az utóbbi hat évtized megtörte nemzetünket... De fölálltunk, mint annyiszor a nehéz időkben. És kellenek a kapaszkodók. Szörényi Levente és Bródy János István, a királya is ilyen volt, s talán marad is, ha föltámad szeretetteljes, kritikus kezektől. És ott talán Gizella nem Mercedesen, Nagy Feró nem Trabanton érkezik, Varga Miklós nem apró papírzászlót lenget. Első királyunk, István nem tehetetlen báb, s Koppány véréből pár csepp most is hull ránk, mert mi az ő fiai is vagyunk: imádkozni és lázadni tudó mai magyarok. $ * * Az óceán partján. Kis törzs: a Sziget Népe Madagaszkár déli részén. Nézem a mindennapjaikat: szorgos, dolgos emberek; küzdenek az életükért. A közeli őserdő kiirtása miatt elsivatagosodtak a földjeik, s a homokvihar is egyre erősebb. Hatezer férfi, nő és gyerek. Lassan a halászat az utolsó menedék, az ifjak félelmet nem ismerve, életük kockáztatásával gyűjtik a halat, a polipot. Tiszta-kék öblök csillogó ezüstfehér hullámokkal. Alkonyodik, szép arcú nők a tűz körül, gyönyörű ruhákban. * * * Románia-Magyarország-focimeccs. Még mindig beszédtéma, különösen a férfiak között. A magyar labdarúgó-válogatott Bukarestben 3 : o-ra kikapott. Mély ütés ez és kiütés, sőt több is annál, hiszen szurkolóink a nap során - olykor viselkedésük miatt - háborús helyzetbe kerültek. Elkaptam egy külföldi tudósítást: két, vonatról leszálló fiatalembert azonnal ütlegelni kezdett a román csendőrség. Mostanában nem láttam ilyen gyűlöletet! Azután gumibotok suhogtak, könnygáz fojtó szaga szállt, kapott, aki ki merte nyitni a száját. Pocsékul kezdődött a meccs, már a második percben gólt kaptunk. És mi? Mint az ólomlábú amatőrök. Azután még a szövetségi kapitány jópofa nyilatkozata... Azon töprengtem, ezek a szerencsétlenek nem tudják: aki fölveszi a nemzeti színű mezt, az Magyarországot képviseli! A magyar-román meccs nem csak sport, sajnos kemény történelem is. S úgy látszik, nem szűnő gyűlölködés lesz még hosszú ideig. * * * Charles Simonyi. A magyar származású üzletember és űrhajós mondja: „Úgy érzem, ebben az évszázadban eljutnak az első telepesek a Marsra!” Érdekes, nem öröm van bennem, inkább az irdatlan sok pénzre gondolok, amit erre költenek. Talán a rákkutatásra érdemesebb lenne, vagy így is sokan vagyunk a földön? Én abban reménykedem, hogy ennek a szörnyű, alattomos betegségnek a megoldásához is közel kerülünk! * * * Utcai művészek fesztiválja. Ausztriában járt barátom fedezte föl, sőt el is ugrott Linzbe, hogy képeket hozzon a különleges találkozóról. Három napon át művészek, bűvészek, zenészek, fiatal zsonglőrök - Európából - mutatták be tudományukat. Hihetetlen, mennyi kavargó ötlet, jókedv! És vidám közönség. Legjobban az olasz férfi egyszemélyes színháza tetszett, és egy spanyol bohóc házaspár. És a négy horvát, akik csupa fehérben, ezüst arccal álltak, mozdulatlanul, s ha pénz hullt kalapjukba, akkor különös mozgással köszönték meg. * * * Világokat varázsló Kormos István (1923-1977) emlékezete Hosszú hallgatás után szólalt meg újból. Szerencsére a régi, népmeseerejű versekkel és dalokkal. Első kötetében több volt a jókedv és a játék, gyűjteményes könyve, az 1971-ben megjelent Szegény Yorick mélyebb zengésű, komorabb költőt mutatott. Ha valaki azt hiszi, hogy Kormos István átszunyókálta a tiltás évtizedeit, nagyot téved. Kísérletezett a gyerekirodalommal, és ott is maradt élete végéig. Ontotta a verses meséket, a kedves történeteket. Reich Károly grafikusművész bájos, színes rajzai pedig fölerősítették a varázsos sorokat. Sokan emlékeznek Vackorra. Az apró, piszén pisze kölyökmackó nem elégszik meg az erdő mély csendjével. Több kell neki: a hangos óvoda, az első bé az iskolában, maga a nagyvilág. Nem szeret egyedül lenni, meleg közösséget akar. Vackornak a könyvkiadó munkatársai lettek a barátai. (Volt is belőle sértődés, bor melletti nevetés.) És új, gyerekeknek szóló, szebbnél szebb kötetek... „Se házam székem asztalom / Surabajában vásált gyöngyöm / foszlott magas nyakú pullover / fekszem konyákén puszta földön / de semmi vész gyerekeim / sajnálnotok fölösleges / világokat varázsolok / amikor akarom...” A Nakonxipánban hull a hó kezdődik így. A korán lezárult életmű minden fontos eleme benne van. A szegénység, a dacos hetykeség, az öröm, a fájdalom, a vidámságból kibomló remény... Nehéz Kormost besorolni a magyar költészetbe; talán Csokonainak és József Attilának kései rokona. A világirodalomban még messzebbre kell mennünk: Francois Villon bort öntögető barátja, aki veszendő és ritka szavakból építette föl világát. És csupa meglepetés: hol egy kunyhóba hív bennünket, hol a szemünk előtt nő fölénk vályogkatedrálisa. Kevés szó esik szerkesztői munkájáról, a Móra Kiadónál megjelent remek sorozatáról. A magyar irodalom gyöngyszemei száz kötete ma is kimeríthetetlen kincsesbánya. És a műfordítót se feledjük. Ősi indián bájoló ének zendül meg szavaitól, és a középkori francia költészet pajzán történetei. S ki ne ismerné Burns-átköltését: a Korai még a konty nekem hetyke üzenete megzenésítve befészkelte magát a fülünkbe. „Páratlan versbeszéd az övé a hazában - írta Nagy László. - Diákos, kópés, góbés, fintoros meg fricskás kezdettől végig. Örök elevenség, így eleve elrettenti á hét határon túlra az unalmat.” így búcsúztatta 1977 októberében a Farkasréti temetőben költőtársa az ötvennégy évet élt barátot. ■ FEL
