Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-03-30 / 13. szám
Evangélikus Élet PANORAMA 2014. március 30. » 9 kérdései Hrabal-töredékek ízadvég Politikai Iskola Alapítvány operatív igazgatója- Mitfejezhet ki a részvétel vagy a távolmaradás, az érvényes vagy az érvénytelen szavazat?- A részvétel a felelősségvállalást fejezi ki, a törekvést arra, hogy a polgár aktívan befolyásolja azt, ami a közösség életében annak szabályaival történik. A távolmaradás azt jelenti, „nem választok, elfogadom, hogy mások választanak helyettem” Az érvényes szavazatot felesleges részletezni, míg a tudatosan leadott érvénytelen szavazat kifejezhet egyfajta politikai véleményt: „ezek közül nincs kit választanom, de a beleszólás jogát fenntartom” A gyakorlatban azonban a tudatosan leadott érvénytelen szavazat pontosan annyit ér, mint a véletlenül hibásan kitöltött szavazólap, vagyis annyit, mint a távolmaradás. Az én tanácsom: lehetőség szerint részt kell venni és érvényesen szavazni. Ha nem tetszik a választék, és van jobb ötletem, energiám, időm: politikai vállalkozásba kell kezdeni vagy a létezőket aktívan, belülről formálni; ha nincs, akkor a „kisebbik rosszat” választani.- Hogyan lehetne megfogalmazni a különféle politikai ideológiák - konzervativizmus, szocializmus, liberalizmus - lényegét néhány mondatban? Mennyire érvényesülnek ezek napjainkban - a tömegpártok korában - „tiszta", eredeti formájukban?- A végéről kezdve: egyáltalán nem érvényesülnek tiszta formában. Sőt továbbmegyek: soha nem is érvényesülhettek tiszta formában. Az „izmusok” elméleti, modellszerű konstrukciók. A tankönyvekből megtanulható rövid összefoglalók csupán elképzelt, ideáltipikus gondolatokat, értékeket igyekeznek belesűríteni egy-egy fogalomba, mintegy az esszenciájukat adni. Fontos ugyanakkor látni, hogy mindezen filozófiai kategóriák, ideológiák mögött politikai gondolkodók, filozófusok egész sora áll, akik önálló szellemi műveket hoztak létre - sokszor egymással kölcsönhatásban -, és az ide- vagy odatartozónak tartott gondolkodók életműve valójában kivétel nélkül mindig eltér valamennyire az „izmusok” leegyszerűsített fogalmaitól. A gondolkodó embernek tehát érdemes visszakanyarodni a forrásokhoz: összefoglaló szöveggyűjteményekkel kezdeni, majd az ismerkedés után eredeti szerzőket olvasni az antikvitástól napjainkig. A nagy politikai ideológiákra térve: a konzervativizmus nem csupán politikai filozófia, hanem életfelfogás is. A konzervatív ahelyett, hogy arról ábrándozna, mi minden lehetne, abból indul ki, hogy mi van. Fontosnak tartja megvizsgálni „a dolgok természetét” vagyis azt, hogy a létező intézmények, szokások szerves fejlődés eredményeképpen jöttek-e létre, és kiállták-e az idők próbáját. A konzervatív az embert nem elsősorban individuumként, hanem társas, közösségi lényként fogja fel, aki az ősidőktől fogva csoportosulásokat alkotott, melyek létrehozták saját belső szabályszerűségeiket - és ezek alapja az emberi természet. Az emberi természet, mely se nem jó, se nem rossz: olyan, amilyen. Emberi, köztes, tökéletlen. Mindegy, mekkorát álmodunk, a konzervatív mindig azt látja, hogy álmaink intézményei is emberiek lesznek, vagyis végső soron olyanok, mint a természetünk, amely nem választható el a teremtett világ természetétől, ennek pedig alapvető mozzanata a rend. Az ember természeténél fogva közösségben él, és csak a természetének megfelelő, organikusan kialakult, hagyományokra támaszkodó, tartósnak bizonyuló rend - „tudom a helyem a világban” - ad neki méltóságot, és teszi igazán szabaddá. Ez egy pozitív töltetű szabadságfogalom. Liberalizmus, szocializmus: modernista felfogások, a radikális változások, az emberi elme elméleti konstrukcióinak nagyszerűségét ünneplő, azokat a jövő valóságává változtatni szándékozó filozófiák. Alapvetően koruk fennálló gazdasági és társadalmi rendjének antitéziseként, azok tagadására jöttek létre. A középpontba az individuumot állítják. Mivel a liberalizmus elsődleges politikai céljai a nyugati világban döntően teljesültek, a további harc terepe az egyetemes emberi jogok egyre partikulárisabb kiterjesztése a legapróbb kisebbségekre is.- Milyen szempontokat gondoljon át a választó, honnan tájékozódjon, hogy választ kapjon a kérdéseire?- Az emberi természet velünk élő kettőssége - testi és lelki, materiális és spirituális mivoltunk - sajátos helyzetbe hozza mindazokat, akik tudatosan formált véleményüket szeretnék a választásokon érvényesíteni. Úgy gondolom, a lehető legjobb döntés titka is ebben a kettősségben rejlik: az egyik oldalon meg kell vizsgálnunk, milyen értékeket vallunk, mit tartunk fontosnak az élet spirituális, lelki oldalán: vallás, nemzet, közösség, élet, méltóság stb. Ez nem pusztán a keresztény emberek kötelessége: hogy a meghozott döntések, elköteleződések a saját értékrendjével harmonizáljanak, az hosszú távon minden ember számára elengedhetetlen a lelki békéhez. Másrészről azonban két lábbal a földön járó, fizikai táplálékkal élő, családról, szeretteinkről gondoskodó lényként nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy mi teszi a szűkebb környezetünk, családunk jövőjét biztosabbá, életminőségét jobbá. Ez egyszerre érték- és érdekválasztás. A két dimenzió mentén érdemes felvázolni az elvárásainkat, majd megvizsgálni, mely szereplők képviselik hitelesen az ezekhez legközelebb álló programpontokat. További mérlegelés tárgyát képezi, hogy a választási rendszerre és az egyéb körülményekre való tekintettel reálisan számíthatunk-e arra, hogy a választott program országgyűlési vagy legalább parlamenten kívüli, de országosan létező képviseletet nyer. Mindent összevetve a mérlegelés komoly lelki gyakorlat és intellektuális kihívás egyszerre.- Mitől függ és miként alakul ki az ember politikai meggyőződése? „Öröklődik”? És inkább valaki mellett vagy valaki ellen szavaznak az emberek?- A politikai viselkedésnek, a meggyőződéssel, értékválasztással kapcsolatos vizsgálatoknak sok könyvtárnyi szakirodalma létezik, ebben a kérdésben csak rendkívül óvatos állításokat érdemes megfogalmazni. Abban az esetben, amikor egyáltalán beszélhetünk aktív politikai meggyőződésről - és nem elitellenes vagy nihilista beállítódásról, érdektelenségről, esetleg kirekesztett helyzetről van szó -, az otthoni, főleg korai szocializáció hatása megkérdőjelezhetetlen. Fontos ezenkívül a kortárs csoportok, közösségek hatása, a társadalmi státus és jövedelmi helyzet, illetve az egyén adott életszakasza. Az, hogy a pozitív vagy a negatív érzelmek dominálnak-e egy konkrét preferenciaválasztásban, összetett, az adott választási szituációtól függő kérdés, nem szeretnék rá egyszerű választ adni.- Mitőlfügg egy társadalom politikai kultúrája?És mit mondhatunk a mai magyar társadalom, illetve a politikai élet politikai kultúrájáról?- A politikai kultúra - mint például a viselkedéskultúra is - közép- és hosszú távú folyamatok eredményeként, tartósan alakul ki, és lassan változtatható. Következésképpen, bármennyire szeretnénk is ennek ellenkezőjét látni, a jelenlegi magyar politikai kultúra kevésbé tekinthető az 1848-49-es, az 1867-1914 vagy az 1945-1947 közötti politikai kultúrák örökösének. Bár egyes elemek időtlennek tűnnek, a jelenlegi választópolgárok politikai szocializációjára sokkal inkább az 1948 és 1989 közötti kommunista diktatúra nyomja rá a bélyegét. Igen rövid, idealista, várakozásokkal teli időszakban mutatkozott csak remény a tartós változásra: az 1990-es első szabad választások idején, majd az elkövetkező néhány hónapban. Az elmúlt évek során azonban úgy érzékelem, fontos - és akár tartósnak is bizonyuló - változás indult el a hazai politikai kultúrában: az eddig tapasztalt, mindent elsöprő materialista ígérgetésekkel szemben a választók nagyobb csoportja mutatkozik hajlandónak arra, hogy inkább értékek, víziók, közösségi célok, nemzeti sorskérdések mellett tegye le a voksát a kizárólag a saját pénztárcát figyelő magatartással szemben. Ezt pedig hosszabb távon kedvező folyamatnak tartom, hiszen a magyarság története során az igazán felemelő pillanatok mindig a kiálláshoz, az egyenes gerinchez, a fontos kérdésekben mutatott nemzeti összetartáshoz kapcsolódtak. ■ Vitális Judit Ezt az emlékezést már régen meg akartam írni, de mindig zavart az egyszerű kérdés: vajon mit szólt volna Hrabal uram ahhoz, hogy én az olajosán sűrű, tüzes vörösbort szeretem, arra esküszöm (főleg betegeskedő szívem miatt), ő pedig az aranyló, tejszínes habbal koronázott sört isteníti! A csapolt pilsenit. Nem is akárhogyan; mondják, ha tikkadtan letelepedett barátai mellé, huszonhat másodperc alatt beszippantott egy korsó italt. Mint azt is tudjuk, hétnyolc percenként fűzött be új papírlapot öreg írógépébe... Ültünk a prágai Arany Tigrisben. Közel Hrabal törzsasztalához, ahol kedd délutánokon rendszeresen összejött a díszes társaság. Késve megérkezett a mester is. Ámulva néztem, ez az alacsony, kopasz, ráncos férfi lenne az egyik legkedvesebb íróm? Egyszerre két korsót is maga elé tett, rágyújtott jó erős cigarettájára, és fújta a sűrű füstöt, mint a gyárkémény. Keveset szólt, ahogyan mindig is. De apró szemeivel mindent lefényképezett, és bölcsen hallgatott. Olykor türelmetlenül, hogy mehessen kerskói tanyaotthonába, és leülhessen kopott gépe elé. Belém villant: ötven éve írt, vagy régebben is, gyötrődve és örömmel, új minőséggé gyúrva egyszerű, szép-szomorú történeteit... Nem csoda hogy elfáradt, és 1997- február 3-án egy ötödik emeleti kórházi szoba ablakán galambetetés közben kilépett a mindenségbe. Nem is kilépett, inkább repülni vágyott, mint sörgyári hősei, akik fölmásztak a magas kémény szélörvényes tetejére. Köröttük ott köröztek a virágos tavaszban a madarak. Talán közéjük kívánkozott régóta mint titkokat őrző, könnyen sebezhető gyerek. Bohumil Hrabal 1914. március 28- án született Morvaországban. Apját nem ismerte; anyja 1920-ban ment férjhez Frantisek Hrabal sörgyári könyvelőhöz. Az iskolánál jobban érdekelte a gyár világa, az egyszerű emberek történetei. A prágai Károly Egyetemen jogot végzett; a háború alatt vasúti forgalmistaként dolgozott. Jirí Menzel Oscar-díjas rendezővel sok közös filmet készítettek. 1963-tól csak az irodalomnak élt; egy darabig szamizdatokban publikált. Jaroslav Hasekkel és Karel Capekkel együtt a 20. századi cseh irodalom (különösen a szatíra) vezéralakja. Ezek a száraz lexikonadatok, a fontosabb állomáshelyek. A többi egy különös ember kísérlete, hogy megajándékozzon bennünket a nyelv varázsával, a szavakban bujdokló örömmel, a veszendő reménnyel. Mesél itt minden. A megállt időben szunyókáló kisvárosok fölragyognak az arany napsütésben, tündökölnek a fák, az erdők, a szelíden kanyargó keskeny utak, az omló temetőfal mellett beszélgető férfiak. Idillien nyugalmas és emberséges világ. Leszedem a zsúfolt polcról a könyveit. Teletűzdelve vékony papírlapokkal, ceruzás aláhúzásokkal. Van itt néhány levelezőlap is, cseh nyelven. Regények és elbeszélések: Gyöngéd barbárok, Harlekin milliói, Őfelsége pincére voltam, Rózsalovag Szigorúan ellenőrzött vonatok, Sörgyári capriccio, Táncórák idősebbeknek és haladóknak, Tükrök árulása, Hóvirágünnep... Szándékosan hagytam a végére két könyvét. Ezek inkább beszélgetések az íróval, pompás vallomások. April Clifford, a nem szép, kicsit súlyos, de annál kedvesebb ifjú hölgy Hrabal miatt repülte át ötkilós cseh szótárral az óceánt. Jó étvágya, szerénysége fölrázta a depressziós írót, aki kacskaringózó mondatokban (tizenegy levélben) üzente meg véleményét. A szerelemről, politikáról, utazásokról, filozófiáról, művészetekről, a füstös kiskocsmák lebegő alakjairól küldte el lírai vallomását. A Zsebcselek interjúregény. (A cím különben az aranycsapat csatárára, Hidegkútira utal, akinek zsebkendőnyi területen bemutatott cseleitől a nézők lélegzete is elállt.) A Dunaszerdahely-Prága közötti párbeszédből sokat megtudunk az író mindennapjairól. Útkereséséről és zsákutcáiról. Hrapka Tibor remek fotói jól kiegészítik a szöveget, sőt bepillantást adnak Hrabal magányos életébe is. Végezetül néhány mondat a nekem legkedvesebbről: a Sörgyári capriccióról. A világhírű rendező, Jirí Menzel készített belőle elragadó filmet. Egy sörgyár hétköznapjait mutatja be, az 1920-as évek cseh kisvárosának lassú folyású életét, derűs-szomorú valóságát. Az események középpontjában három ember áll: Francin (JiríSchmitzer), a gyár vezetője, aranyzuhatag-hajú, gyönyörű felesége, Maryska (Magda Vásáryová) és a mindig hangosan beszélő sógor, a suszter Pepin bácsi (Jaromír Hanzlík)... A finom ritmusú film fojtott erotikájával mutatja be a vidék fuldokló életét. Kisszerű viselkedését és megalkuvásait. Külön elemzést érdemelne a remek operatőri munka, az ajándékozás szertartásai, az ízes disznósültek, illatos sütemények, a frissen csapolt, soha ki nem fogyó söröskorsók... Az esti mezítelen fürdés csillogó vízgyöngyei, az oldalkocsis motor füstölgése és csattogása, a fodrász művészi hajvágása, a gyermekáldás varázsos szavának kimondása a tavaszi domb oldalában... Hrabal-szeretetemet mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Hrapka Tibor fotóiból rendezett budapesti kiállításon már kora hajnalban ott voltam. A belvárosi Eötvös Klub hátsó bejáratánál húzódtam meg, hogy első lehessek a nyitáskor. Közelről figyeljem, hallgassam korunk egyik legnagyobb íróját, aki szerényen csak krónikásnak nevezte magát. Kaptam is a lelkes dicséretért, hogy Nobel-díjra érdemesnek ítéltem, s a bírálóbizottságot dilettánsok gyülekezetének neveztem. Nobel nem említette végrendeletében, hogy a játszók, a vidámságot osztogatok nem lehetnek ott a legjobbak között. Nem baj. A hűséges olvasóknak ez nem fontos. Hrabal élete a mindenről szól. Az örökkévalóságról. Az egyszerű csodáról, hogy kisvárosok csendjéből, a kisemberek tiszta szavaiból is lehet nagyot alkotni. Sőt az időt is meg tudjuk állítani vagy lassítani legalább, ha pár korsó sört öntünk a rozsdás fogaskerekekre. Hrabal régi, egyszerű, letűnt világokról írt, olyan szépségekről, múlandó értékekről, amelyek már nincsenek. De ott élnek a cseh író könyveiben. Nem múló, fájó valóságként. íme az ember, a mindenség mozsártörőjében. A veszendő ember, aki a lét elviselhetetlen, küszködő napjaiban is keresi és megtalálja a reményt. ■ Fenyvesi Félix Lajos
