Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-03-16 / 11. szám
2 -m 2014- március 16. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica Mindenható Isten, szerető mennyei Atyánk! Köszönjük az élet ajándékát, melyben a legnagyobb lehetőséget kínálod fel az embereknek, hogy felismerhessük azt a veled való kapcsolatot, amelyből bűneink miatt kizártuk magunkat. Te mindig keresel bennünket, és azt akarod, hogy megszólító szavad elérjen minket. Nyisd meg fülünket és értelmünket, de leginkább szívünket, hogy rádöbbenjünk gyarlóságunkra, és világosítsd meg előttünk a hozzád és az embertársainkhoz vezető utat. Hálát adunk szüntelenül megtapasztalható kegyelmedért, amely úgy vesz körül bennünket, mint az élőt a levegő. Kegyelmedből létezünk, amely része életünknek, mégsem tudatosul ez bennünk. Köszönjük, hogy elküldted Fiadat azért, hogy meggyőzz bennünket az emberi elme számára felfoghatatlan, mentő szeretetedről, amellyel szeretsz mindenkit, aki felismeri és elfogadja az általad felkínált egyetlen lehetőséget. Te tudod, életünk „megrepedt nád”. Ismered világunk vajúdását, testi és lelki bajaink sokaságát, rendezetlen ügyeinket. Ismered a lelkek rejtett titkait, tudod, mennyi a szenvedés, mennyi a nyomorúság. Urunk! Hallgass meg minket, amikor imádkozunk ezért a világért, nemzetünk egységéért. Köszönjük az ünnepet, az emlékezést, az útmutatást. Add, hogy ne legyen hiábavaló! Légy egyházaddal. Áldd meg és hitelesítsd szolgálatát a próbák és a kihívások közepette. Könyörgünk gyülekezeteinkért. Az erősekért és a gyengékért, a sokért és a kevésért, a hűségesekért, a keresőkért és azokért is, akikről már le is mondtunk. Jó tudni, hogy te soha senkit nem hagysz elveszni. Erőért és Lélekért könyörgünk böjti utunkon. Személy szerint azért, amire szükségünk van a folytatáshoz: hitért, szeretetért, gyógyulásért, egészségért, vigasztalásért, áldásáért és bűnbocsátó kegyelmedért. Jézus nevében kérünk, hallgass meg minket! Ámen. SEMPER REFORMANDA „Egyetlen angyal is elég lett volna, hogy megvédje Krisztust. Jézus meg azt mondja, hogy tizenkét sereg angyala is lehetne. Ez pedig több mint hetvenezer angyal. Holott egy is elég lett volna, hogy megvédje Krisztust akár az egész világgal szemben.” M Luther Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének! (Szabó József fordítása) 'Evans 'Evangélikus Élet?» fi ||_ *1—*r 'Evangélikus ÉletS H FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! BÖJT 2. VASÁRNAPJA (REMINISCERE) - MT 12.15B-21 Örömhír megrepedt nádszálaknak A VASÁRNAP IGÉJE Miért távozik el? Miért hallgat? Miért titkolózik? Sokan kérdezik, akik Isten akaratát keresik sorsukban szenvedés, katasztrófák idején, háború küszöbén. Ezek lehetnek a kérdései Máté evangéliuma olvasóinak, miután azzal szembesülnek, hogy Jézus nem vállalja az összeütközést a farizeusokkal, hanem visszavonul, és nem engedi, hogy felfedjék személyének titkát. Miért? A választ az evangélista korának Szentírásában, annak értelmezésében találja meg. A názáreti Jézus az Úr szolgája. A két személy azonosítása a felelet a kérdésre az evangélista számára, ugyanis jól ismerte az Ószövetséget. De nekünk mit jelent? Talán így fordítjuk le magunknak ezt a párhuzamot: a mi Urunk szolgává lett. Pedig sem a babiloni fogság korában felhangzott prófécia, sem az evangélium nem ezt hirdeti meg. Szolgán mi olyan személyt értünk, aki mindenkinek alárendelt, gyenge, tehetetlen. Az Úr szolgájáról hallunk Ézsaiás könyvében, de ott egészen más súlya van ennek a kifejezésnek. Isten maga mutatja be őt úgy, ahogyan keleti, teljhatalmú uralkodók vezethették a nép elé utódukat vagy vazallusukat. Választottjaként, bizalmasaként, tervének ismerőjeként és beteljesítőjeként szól róla. Aki a legnagyobb úr szolgája, annak nagyon is van hatalma. Különbözően fejtették meg az egymás utáni nemzedékek, hogy kié ez a különleges, páratlan szerep. Egyes szakaszokat nem alaptalanul azonosítottak Kürosz perzsa királlyal és Izráel népének közösségével is. Az evangélista számára viszont máshogyan áll össze a kép, ő a názáreti Jézusban látja beteljesedni ezt az ígéretet. Őbenne fedezi fel a fenségest, aki ura a szombatnak, az ünnepszentelés törvényének akár a kalásztépés, akár a sorvadt kezű ember meggyógyítása esetében. De ha ekkora hatalma van, akkor miért vonul vissza, miért tiltja méltóságának hírül adását, miért nem mutatja ki erejét egyértelműbben? Idáig jutnak el mindazok is, akik Istent mindenhatónak vallják, de elkeseredve kérdezik, miért enged megtörténni egy-egy eseményt. Erre válaszol az Úr szolgája kép kibontása: „nem kiáltoz, senki sem hallja hangját az utcákon”. Sokak szerint a nagy hangerő korában élünk. Talán nem a kornak, hanem emberi voltunknak a jellemzője az, hogy igyekszünk túlkiabálni egymást. Ami nem elég hangos, azzal nem érdemes foglalkozni. Az Úr szolgája nem vesz részt ebben a versenyben. Az ő stílusa más. Csendesen, nem a propagandára építve munkálkodik. Gyönyörű jelenet, amikor Illés próféta a Hóreb-hegyen találkozik Istennel. A nagy és erős szélben, a földrengésben, a tűzben nem volt ott az Úr, de „a tűz után halk és szelíd hang hallatszott” (íKir 19.12). Ilyen halk és szelíd szava van hozzánk Istennek. Ez a szelídség azt is jelenti, hogy az emberi bizonyságtétel szegényes, dadogó hangján keresztül és a szentségek egyszerű formáján át közelít hozzánk. Nem királyi hatalmaskodással, hanem az üzenetet egyszerű közvetítőknek kiszolgáltatva. De a kérdés még mindig nyitott: ez a szelídség, csendesség gyengeséget jelentene? Hatalma van ugyan, de ezt máshogy használja, mint az általunk jól ismert hatalmasok: „Megrepedt nádszálat nem tör el, és füstölgő mécsest nem olt ki.. ” A nádnak addig van értéke, amíg sértetlen. A mécses addig hasznos, amíg világít, és nem borít homályba mindent a füstjével. Irgalom nélkül a megrepedt nádnak és a füstölgő mécsesnek csak egyféle sorsa lehetne, a pusztulás. Az Úr szolgájának hatalmát mutatja az is, hogy ő a gyengéket, a mások által leírtakat is fel tudja használni. Régi korokban a bírák állítólag úgy jelezték egy-egy ügy, egy-egy vádlott reménytelenségét, hogy az elmarasztaló ítélet jeleként eloltottak egy mécsest. Jelképes mozdulattal utaltak arra, hogy nincs mentség, a hatalom lesújt. Az Úr szolgája nem oltja ki a pislákoló mécsest. Akkor is reményt táplál, amikor más már úgy érzi, nincs mentség, minden elveszett, minden eldőlt. Nem tör pálcát a gyengék fölött. Élhetne erejével, elsöpörhetne minden ellenállást, de nem teszi. Ennek az oka irgalmassága és hosszútűrése. Ezt fedezi fel az evangélista Jézus Krisztusban. Erre az irgalmasságra és hosszútűrésre van szükségünk nekünk is, ez a válasz a kérdéseinkre, nem a kérlelhetetlen igazságosság. ítélet, törvény érvényre jutásáról szól a prófécia, de ez más rendet jelent, mint a világban szokásos gyakorlat, a sérelmek megbosszulásának és a legyőzött elpusztításának törvényszerűsége. Más rendre van szükségünk, mert mi is irgalomra szorulunk. Nem ámíthatjuk magunkat azzal, hogy a jogos ítélet végrehajtása, Isten erejének megmutatása, megrepedt nádszálak eltörése és füstölgő mécsesek kioltása minket épségben hagyna. Az irgalom az egyetlen reményünk. A másik rendre, Isten irgalmasságára emlékeztet reminiscere vasárnapjának zsoltára is: „Emlékezzél meg Uram, irgalmasságodról és kegyelmedről, mert azok öröktől fogva vannak!” (Zsolt 25,6; Károli-ford.) Nem mintha ő lenne feledékeny. Inkább mi szorulunk rá arra, hogy visszaemlékezzünk a saját törékenységünkre, és hogy az Úr mégis megkímélt, megőrzött minket. Sorsunk kérdéseire Isten irgalmassága, hosszútűrése a válasz, még akkor is, ha olyan ritkán értjük az összefüggést. „Megrepedt nádszálat nem tör el, és füstölgő mécsest nem olt ki”, de ő maga vállalja az összetöretés és kioltatás sorsát. A hatalmas Úr eltörhető nádszálként, kioltható mécsesként érkezett ebbe a világba. Kezébe nádszálat adtak, amelyet aztán a fejéhez csapkodtak. De az ő kezében a gyenge nádszál mégis királyi jogarrá változott. Szelídsége gyengeségnek tűnhet, de ő valóban uralkodik, országa tényleg létezik. És a hosszútűrés nagypénteki csúcspontja, a látszólagos vereség után, húsvétot és mennybemenetelt követően az Úr szolgájának mind a két tulajdonsága nyilvánvalóvá válhat: „Hatalom és irgalom / Mind övé, hogy erősítsen, / Mennybe elsegítsen.” (EÉ 220,3) ■ Tóth Károly István Imádkozzunk! Uram! Annyiszor akarom magam erősnek mutatni. Előtted nem kell titkolnom, hogy megrepedt nádszál és füstölgő mécses vagyok. Nincs más reményem, csak a te irgalmad. Ámen. Kollektába gyűjtöm... Egy évszázadok során megérlelt, letisztult istentiszteleti rendben nincsenek felesleges elemek, „töltelékek” vagy betétek. Minden egyes részletnek, hangsúlynak, szónak, mondatnak - sőt mozdulatnak! - megvan a sajátos jelentősége a maga helyén. (Már ha valóban a maga helyén használjuk, és nem vetjük oda az elődöktől örökölt kincset a felszínes kísérletezgetés pillanatnyi látszatsikerének.) így a kollektát, a bibliai olvasmányok előtt felcsendülő rövid, rögzített szerkezetű imádságot sem szabad valamiféle odabiggyesztett átvezetésnek tekintenünk. Ugródeszka ez az imádság, amely lekerekíti a bűneit Krisztus lábához letevő, a feloldozás örömében égő és az istentiszteleten őt vendégül látó Urat felszabadultan magasztaló gyülekezet háláját, ugyanakkor felkészít a közvetlen igei üzenet, a Szentírásból vett olvasmányok és az igehirdetés hallgatására. A latin collecta kifejezés jelentése: gyűjtés. Valóban egyfajta gyűjtemény ez az imádság: összefoglalja a vasárnapnak azt a sajátos témáját, amelyet a megelőző elemek, a bevezető zsoltár igéi vagy éppen a Krisztust dicsérő imádság (Kyrie) egyes könyörgései már felvillantottak, az ige liturgiája pedig majd részletesen ki fog bontani. Talán kifacsart és elcsépelt közhelynek tűnik, ha ezen a helyen a régi mondást idézem: a kevesebb néha több. Rögtön hozzáteszem: igaz ez az imádságra is. Emlékeztethetném az olvasót Jézus Urunk szavaira is: „Amikor pedig imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok, akik azt gondolják, hogy bőbeszédűségükért hallgattatnak meg!’ (Mt 6,7) „SMS- kommunikációs” világunkban ezt talán nem kell bővebben magyarázni. A jól felépített kollekta a koncentrált imádságnak a legjobb példája. Templompadban hallgatva vagy oltár előtt állva egyaránt lenyűgöz egy-egy kollekta gazdagsága, amelyet nem a szédítő hosszúság, hanem éppen a szikár tömörség határoz meg. Ez a tömörség és az állandó szerkezet fegyelmez: a liturgus nem érez késztetést arra, hogy szóvirágokat egymásba fűzve kegyes szentbeszéddé színtelenítse az imádságot, a gyülekezet pedig nem kalandozik el, így a mondat végére - remélhetőleg nemcsak lélekben, hanem egyre több templomunkban hangosan is - rámondhatja az áment. Rácsodálkozom arra, ahogyan az egyházi év lüktetése megjelenik ezekben a rövid imádságokban. Advent első vasárnapján például így hangzik a kollekta: „Jöjj, Urunk Jézus, és végy minket hatalmadba, hogy megszabaduljunk a bűn átkától, és üdvözöljünk a te megváltó erőddel, aki az Atyával és a Szentlélekkel élsz és uralkodói mindörökkön örökké.” Ugyanez a liturgikus esztendő utolsó vasárnapján: „Mindenható, örök Isten, cselekedő meg kegyelmesen, amit egyházadnak ígértél, és teremts újjá mindent a te jótetszésed szerint az Úr Jézus Krisztus által, aki veled és a Szentlélekkel Isten, él és uralkodik mindörökkön örökké.” Kifejező az egyik sajnálatosan elfeledett ünnepünk, Mihály főangyal ünnepének (szeptember 29.) kollektája: „Urunk, Istenünk, aki angyaloknak és embereknek is részt adsz szolgálatodban, engedd kegyelmesen, hogy akik a mennyben szüntelenül téged szolgálnak, itt, a földön oltalmazóink legyenek az Úr Jézus Krisztus által, aki veled és a Szentlélekkel Isten, él és uralkodik mindörökkön örökké” De tömörségében ámulatba ejthet például az anglikán egyháznak a Szentháromság ünnepe utáni ötödik vasárnapra kidolgozott kollektája is: „Engedd, mindenható Isten, hogy bölcs kormányzásod alatt olyan béke uralkodjék a világ folyásában, hogy szentegyházad mindenkor istenes nyugalommal szolgálhasson neked a mi Urunk Jézus Krisztus által.” A különböző kollekták üzenetére figyelve rádöbbenhetünk még valamire: bár sokan - sajnos — még így tanulták, az egyházi esztendőnek a pünkösd utáni időszakát mégsem tekinthetjük „ünneptelen félévnek”! Hiszen a néven nevezett jeles napok - szentjeink, apostolaink ünnepei - mellett az egyes vasárnapoknak is szerteágazó, RÉGI-ÚJ LITURGIKUS SAROK gazdag üzenetük van, amelyek átölelik és kerekké teszik az adventtői az örök élet vasárnapjáig húzódó gigantikus ívet. Gazdagságuk mellett valamennyi ugyanabba az irányba mutat: Krisztusra, aki az Atyával és a Szentlélekkel együtt Istenként él és uralkodik most - az őt ünneplő istentiszteleten - és örökké. Egy-egy kollekta ezeket a színeket jeleníti meg, és megadja az alaphangját annak, ami utána következik: a sokféleségében is ugyanazt az evangéliumot megszólaltató igehirdetésnek és a változatlansága ellenére is megunhatatlan örömlakomának, az oltáriszentség ünneplésének. így áll hát a jelentéktelennek tűnő rövid imádság az Egész és a Legfontosabb szolgálatába! Ahogyan egy másik kollekta, a római liturgiának böjt második vasárnapjára kijelölt imádsága fogalmaz: „Istenünk, te megparancsoltad nekünk, hogy hallgassunk szeretett Fiadra! Táplálj minket szent igéddel, hogy megtisztult lélekkel, örvendezve szemléljük majd dicsőségedet a mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké.” ■ Tubán József E V A N G É L I K U S É L E T . H U
