Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-03-09 / 10. szám
Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2014. március 9. » 7 Fóris István Csángó vagyok Csángó vagyok, csángómagyar fajta, Annak teremtett az Isten maga. Csángók voltak az én jó szüleim, Csángók voltak kedves tanitóim. Csángliában a havasok alján, Ott születtem Tatrang vize partján. Kis fehér ház az én szülőházam, Ott ringatták valamikor bölcsőm. Csángó az én legkedvesebb nevem, Hogy ha hallom, úgy dobog a szivem. Büszke vagyok a fajomra mindég, Az is leszek egész halálomig! Hallottátok, kik itt vagytok mostan?! Tudjátok-e, hogy Csánglia hol van? Tudjátok-e, ki az a csángó nép? Búsan láthadd, de gyáván semmiképp? Brassó mellett mint egy erős kőfal, Ott laknak ők a szép Hétfaluban. Szorgalmas nép, megnézheti bárki, S valamennyi mind, mind jó hazafi. Csángó vagyok, hétfalusi csángó! Erős hittel békességre vágyó! Habár vagyok idegenbe járó, De maradok hétfalusi csángó! Budapestre csángált evangélikusok Veres Emese-Gyöngyvér A brassói középiskola táncos leányai ► Talán csak az est szervezőit nem lepte meg az a rendkívüli érdeklődés, amely az Erdély szórványmagyarsága sorozat hatodik programja iránt mutatkozott meg február 28-án Budapesten, a Polgárok Házában. A Józsefváros mélyén megbúvó intézmény a Kárpát-medencei magyar népművészet elnevezésű rendezvénysorozat keretében 2009 óta állítja reflektorfénybe a Kárpát-medence egy-egy tájegységét - népművészeti kiállítással, a helyi népdal, népzene, néptánc, népmese és jellegzetes gasztronómia bemutatásával. Február utolsó estéjén egy többségében evangélikus magyarok lakta régió, a Barcaság sokszínű kultúrájából adtak ízelítőt brassói magyarok, illetve hétfalusi csángók. Saját gyűjteményéből származó néprajzi emlékekből, valamint Sipos Gaudi Tünde gyönyörűséges fényképfelvételeiből összeállított kiállítással nyitotta meg a barcasági estet Veres Emese-Gyöngyvér. A néprajzkutató Fóris István fent idézett (orosz harctéren papírra vetett) versével kapcsolatban rámutatott, hogy a hétfalusi csángók „elhelyezése” sokak számára ma is fogós kérdés, amelyet tovább nehezít evangélikus felekezethez való tartozásuk... A székelységről „leszakadt” csángóként ugyanis legtöbben kizárólag a moldvaiakat és a gyimesieket ismerik, akik viszont katolikusok. A megfejtés a térség nagyvárosának, Brassónak etnikai, illetőleg felekezeti gyökereiben rejlik. Mert bár az egykori jobbágyfalvak magyar lakosai gyakorta lázongtak politikai, gazdasági elnyomásuk, kizsákmányolásuk ellen, ám a Luther követőivé vált brassói szászok protestáns hitvallását örömmel tették magukévá, és ez - hangsúlyozta Veres Emese-Gyöngyvér - áldássá is lett a számukra. Ami „Csánglia” népének folklórját illeti, nos, annak színpompás változatosságát már nem feltétlenül éljenzik a néprajzkutatók, hiszen úgy a viseletre, mint a népzenére és néptáncra erős hatással voltak a környező népek... Ezt a mindazonáltal így is felettébb értékes változatosságot a Polgárok Háza nagytermében most a brassói Búzavirág néptáncegyüttes tagjai és a pürkereci „boricás legények” mutatták be Barcasági vigasságok című műsorukban. A hatvanöt éve alakult Búzavirág együttes mindenkori tagjai a brassói Áprily Lajos Főgimnázium növendékei, akik erre az alkalomra maguk gyűjtötte-rekonstruálta táncokból áhítottak össze fergeteges koreográfiát. (A jelenleg mintegy negyvenfős csoportot az a Reiff Zsuzsa vezeti, aki az együttest alapító édesapjától vette át a - mondjuk csak bátran így - szolgálatot.) A tíz boricás legény Fejér György vatáf (első táncos) vezetésével érkezett a hét falu egyikéből - természetesen egy „boricatánccal” A brassói középiskolások műsorát gond nélkül aposztrofálhattuk fergetegesnek, a pürkereciek férfitáncára azonban nehéz jelzőt találni. Ők ugyanis mintegy tíz percen keresztül valósággal megbabonázták a közönséget - tulajdonképpen monoton ritmusú tánclépésekkel. (Kirobbanó sikerükben a brassói néptáncegyüttes állandó kísérő zenekara is méltán osztozhatott.) Az est végén népművészeti, illető-Vitrinbe zárt „evangélikus bizonyíték” a barcasági csángó kiadványok között Reiff Zsuzsa leg barcasági kiadványok vására, valamint lepény- és köménypálinka-kóstoló zárta a kivételesen színvonalas estet, amelynek legfőbb szervezője és rendezője, Veres Emese-Gyöngyvér egykor maga is a brassói középiskola (evangélikus) diákja volt. Legközelebb - március 28-án - ugyancsak egy többségükben lutheránus magyarok lakta település, a Szeben megyei Oltszakadát lesz az Erdély szórványmagyarságát bemutató sorozat vendége a Polgárok Házában. ■ TPK Vasárnap a dunavarsányi Petőfi Sándor Művelődési Ház látta vendégül a brassói Áprily Lajos Főgimnázium Búzavirág néptáncegyüttesét és a pürkereci boricások csoportját a Kultúrházak éjjel-nappal elnevezésű program keretében. A helyi Kalamajka tánccsoport műsora után a brassói diákok a nemrég színpadra állított hosszúfalusi sormagyart, illetve a krizbai táncokat mutatták be, majd a már harminc-negyven éve repertoáron lévő ürmösit és seprűs táncot is. A helyi érdeklődőkön kívül igen sok egykori brassói diák látogatott (még Ausztriából is!) Dunavarsányba, akik tánctudásukat felelevenítve kapcsolódtak be az előadás utáni táncházba, vagy ragadtak hangszert, ezzel is felidézve a hajdani diákéveket és színpadi előadásokat. „Lélekből kell zenélni, nem mint egy betanított madár” Carl Philipp Emanuel Bach születésének háromszázadik évfordulója ► 1714- március 8-án Weimarban született a nagy Johann Sebastian és első felesége (egyben másod-unokatestvére), Maria Barbara Bach ötödik gyermeke, Carl Philipp Emanuel Bach. 2014-ben Németország-szerte koncertekkel és különböző rendezvényekkel emlékeznek meg születésének háromszázadik évfordulójáról. Emanuel a barokkból a bécsi klasszikába átvezető korszak, a zenei rokokó vagy gáláns stílus legnagyobb képviselője. Erre a lendületes, mozgalmas és a világra nyitott, derűs, érzelmes stílusra utal a zenéről tett - cikkünk címében szereplő, a német jubileumi ünnepség mottójául választott - kijelentése is. Carl Philipp Emanuel Bach kompozíciói a legkülönfélébb műfajokat ölelik fel: világi és egyházi vokális művei mellett elsősorban hangszeres zenét írt. Habár elismerte és védte is apja nagyságát (többek között az 1788-ban írt Bach-Handel-összehasonlításában), s gondozta a Bach-hagyatékot, stílusában teljesen szembehelyezkedett a barokk monumentalitásával. A nagyrészt általa kialakított szonátaforma, szimfónia és kamarazene, valamint a szabadon ívelő dallamok, ritmusok és harmóniák meghatározták a bécsi klasszikus zeneszerzők gondolkodásmódját. így a zenei klasszikában őt emlegették „a nagy Bachnak” Emanuel keresztapjának a szülők Georg Philipp Telemannt kérték fel. Ebből is kitűnik, hogy a szakmai vetélytársak között személyes ellentétnek nyoma sem volt, sőt barátságban éltek. A weimari évek után, 1717-ben Köthenbe költözött a család, ahol Emanuel hatévesen elvesztette édesanyját. A következő évben apja feleségül vette Anna Magdalena Wilckét. 1723-ban Lipcsébe költöztek. Emanuel egyetlen zenetanára édesapja volt, akinek biztatására 1731-ben beiratkozott a lipcsei jogi egyetemre. Az öreg Bachnak fontos volt, hogy zenész fiára ne szolgaként tekintsenek, ne kelljen elszenvednie ugyanazokat a megaláztatásokat, mint neki, hanem - mint jogi diplomával rendelkezőt - a polgárság teljes jogú tagjaként kezeljék. Tanulmányai idején Emanuel komponált kedves billentyűs hangszereire, harpsichordra (csembalóra) és clavichordra, de kezdeti műveit még nem tekintette kiadásra érdemesnek. 1734-ben átiratkozott az Odera melletti Frankfurt egyetemére, és a helyi Collegium Musicum tagja lett. Itt bemutatta apjának számos kompozícióját, részben saját átiratában. 1738- ban diplomázott, de akadémiai pályafutását azonnal fel is adta, hogy teljesen a zenének szentelhesse magát. Berlinben Frigyes porosz választófejedelem - a későbbi II. (Nagy) Frigyes király - szolgálatába állt. Ekkortájt Emanuel már Európa egyik vezető csembalistája volt. 1742-ben írta a Nagy Frigyesnek dedikált Porosz szonátákat, s ezzel a hatos ciklusával végleg a maga zeneszerzői útjára lépett. Jelentős szonátaciklusa még a két évvel későbbi Württembergi szonáták, amelyet egykori tanítványának, Kari Eugen württembergi hercegnek ajánlott, valamint az élete vége felé Hamburgban írott Sonaten für Kenner und Liebhaber (Szonáták zeneértőknek és zenekedvelőknek). Megismerte a gáláns stílus további képviselőit, a Graun és a Benda fivéreket, s együtt kamarazenéitek a fuvolista uralkodóval. 1753-ban zongoratankönyvet írt Versuch über die wahre Art das Clavier zu spielen (nem szó szerinti, hanem a kifejezés értelmére törekvő fordításban: Kísérlet a helyes billentyűs játékmód elsajátítására) címmel. Ugyan a maga útját járta, a Bach gyerekek között mégis ő ápolta leginkább a családi kapcsolatokat: édesapja halála után a család szétesett, de apja második házasságából született féltestvérével, Johann Christiannal 1750-től négy éven keresztül még együtt dolgoztak. A Bach-hagyatékot pedig - jóllehet vitatott módon, de - ő vette gondozásba. 1768-ban keresztapja, Telemann halála után átvette tőle Hamburgban a városi egyházzene-igazgatói állást, s ezzel hasonló szerepet töltött be, mint apja Lipcsében. Hamburgi húsz éve alatt több mint húsz passiót, két nagyszabású oratóriumot, hetven kantátát, litániákat, motettákat és egyéb egyházzenei műveket komponált. Emellett a koncertéletben is jelentős szerepet vállalt, saját művei mellett ugyanis Johann Sebastian Bach-, Telemann- és Händelkompozíciókat is műsorra tűzött. Barátai között pedig számos művelt embert tudhatott, többek között Lessinget. 1788. december 14-én halt meg Hamburgban. Síremléke ma is látogatható a St.-Michaelis-Kirchében. Emanuel a maga idejében elismertebb volt apjánál is. Wolfgang Amadeus Mozart így emlékezett rá: „Ő apánk, mi a fiai vagyunk. Aki közülünk tud valamit, tőle tanulta.” ■ Halász-Táborszky Györgyi
