Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)

2014-03-09 / 10. szám

6 41 2014- március 9.

KULTÚRKÖRÖK

Evangélikus Élet

PetrőcziÉva

Rekviem

Radnóti Miklósné halálára

Elvitte Gyarmati Fannit a százkettedik év: sítalpon kacagó, ifjú asszonyból, nézd, mivé sodorta az özvegyi sors;

de ott, fenn, várja

töretlen hótakaróval az egykori Rét.

Elárvult versek

Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni emlékezete

Ha arra jártam, a Margit hídon át mindig elnéztem a Pozsonyi útra. Magam elé képzeltem a költő feleségét, Fannit, ahogyan legtöbben hívták. Most nyolcvanéves, most kilencven... holnap betölti a százat! Sokakkal ellentétben én a költővel közös fényképeiket idézem föl, az együttlétek melegét.

Fiatalok mindketten. Boldogok. Radnóti töprengő arccal ül barátja műtermében, mellette Fanni ámuló mosollyal hallgatja a párizsi emlékeket. Törékeny alkat, szép hullámú, világos haján megtörik a reggeli fény. Vagy a szentendrei kiránduláson látjuk őket, vagy a lomb-arany budai hegyekben. Búcsúzáskor, a második munkaszolgálat előtt: az 1942. július

3-ra szóló behívó a La Fontaine-fordítást szakította félbe...

Azután elkomorulnak a versek, mintha fekete táblára feketével írná mondatait. „Látod-e drága, a képzelet itt, az is úgy szabadul csak, / megtöretett testünket az álom, a szép szabadító / oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.” (Hetedik ecloga) A messzi Szerbiából záporoznak a kérdések: „Mikor láthatlak újra, nem tudom már, / ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár, / s szép, mint a fény és oly szép mint az árnyék, / s kihez vakon, némán is eltalálnék (...)/ féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e? / s hogy ifjúságom csúcsán, majdan, egyszer, / a hitvesem leszel, - remélem újra / s az éber lét útjára visszahullva / tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, - ” (Levél a hitveshez)

Borban 1944. szeptember 15-én szinte vérével írta: „Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szívemben hordom / mindezt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon; /(...) s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken, / a lomb közt gyümölcsök ringnának meztelen, / és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt (...)” (Erőltetett menet)

Fanni várta, de hiába. Bele kellett nyugodnia a véglegesbe: Radnóti Miklós meghalt! A hitves egyedül maradt az embertelen világban. Magába záródott, mint dérverte sötét virág. Gondozta férje hagyatékát. Levelezett, kiadókat keresett az új és új kötetekhez. Főiskolán tanított; özvegységét csaknem hetven évig őrizte. Nem mindennapi áldozathozatal ez, a világirodalomban is példátlan.

A Ruttkai Emlékmúzeumban láttam a színésznő száz és száz félig égett gyufaszálát. Magas, fehér pohárban... így emlékezett a nagy színésztársra, legyőzhetetlen szerelmükre. Vajon a százkét éves korában elhunyt hűséges feleség, Gyarmati Fanni hogyan védekezett a feketén égető gyász ellen? A magány jeges csöndje ellen? Talán visszaemlékezett, amikor először olvasta a friss kéziratot, azután megnézte ezerszer, majd könnyek között mondta magában a csillagtalan éjben. Talán egy kései vers dalszerű sorait suttogta fogyatkozó erővel: „Két karoddal átölelsz te, / ha félek. / Két karoddal átölellek / s nem félek. / Két karodban nem ijeszt majd / a halál nagy / csöndje sem. / Két karodban a halálon, / mint egy álmon / átesem.”

így történt.

A fáradt test örök álomba zuhant. Virrasztott eleget, őrködött a bori notesz véres-földes lapjai felett, a Razglednicák föltámadt sorain. És reménykedett, hogy egyszer megélhetjük azt a boldog kort, amelyre Radnóti Miklós is vágyakozott: verseiben és ifjan kilobbant életében.

■ FFL

A veszendő ember

Pilinszky János oratóriuma a Nemzeti Színházban

... inkább választván az Isten népével

való együttnyomorgást...”

Nemrég egyik kedves ismerősöm itáliai kirándulásáról kivételes ajándékkal lepett meg: Michelangelo Buonarroti (1475-1564) egyik legklasszikusabb alkotásának, a római San Pietro in Vincoli-templomban található Mózesnek kicsiny másával. A szobor íróasztalo- ' mon kapott méltó helyet.

Azóta is gondolkodom ezen a művön s rajta keresztül a megformált hatalmas „hősnek” a máig ható példáján.

Jó száz esztendővel ezelőtt, 1913-ban - „három magányos héten át” több ízben - egy ember állt Rómában Michelangelo Mózes-szobra előtt: „...álltam a templomban a szobor előtt, tanulmányoztam, méregettem és rajzolgattam... Viszonyom ehhez a műhöz olyan, mint egy szerelemgyerekhez. ..” - írta a világhíres tudós, Sigmund Freud.

Az izraeliták számára négyszáz évnyi fogság után a szabadságot elhozó Mózes alakja Michelangelo előtt és után is sokakat megihletett. Számos remekművön köszönnek vissza a zsidó nép legnagyobb prófétájának elképzelt vonásai Michelangelótól Rembrandton át. Jósé de Riberáig. Hogy honiakat is említsünk, gondoljunk csak Aba-Novák Vilmos (1894-1941), Kass János (1927-2010), Szalay Ladamutató lett Mózes és Izrael fogságból való megszabadulása. Elég Petőfinket idéznünk: „Induljatok / Százezerével, miljomával / A szolgaság Egyiptomából / A szabadsági Kánaánba, / Mint Mózes népe hajdanába!” (Vesztett csaták, csúfos futások!)

Az egyiptomi udvarban nevelkedő, majd a sajátjaihoz visszatérő s őket a hatalom elnyomatásából kivezető Mózes nem véletlenül gyakorolt nagy hatást sokakra. Mert tisztában volt azzal, hogy valójában hova, kihez tartozik. „Hit által tiltakozott Mózes, midőn felnövekedett, hogy a Faraó leánya fiának mondják, inkább választván az Isten népével való együttnyomorgást, mint a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét..’.’ (Zsid 11,24-25; Károli-ford.)

Hit által volt bátorsága és kiállása! Vitathatatlanul a történelem szinte első szabadsághőse és nem utolsósorban a hit bajnoka volt. És hogy mennyire foglalkoztatja ma is Mózes az alkotókat, mi sem bizonyítja jobban, mint a pár hónapja felröppent hír: Hollywoodban - az 1956-os, Charlton Heston-féle megrendítő alakítás után - új Mózes-film készül.

■ - KERECSÉNYI -► Ha Pilinszky nevét halljuk, legtöbben a nagy költőre gondolunk. Kevesen tudják, hogy az Új Ember katolikus hetilap hasábjain hetente jelentek meg prózai írásai: kis remekművei. Itt is megtörtént az evangéliumi csoda, amelyről sokszor beszélt: „A művészetben a süketek hallanak, a vakok látnak, a bénák járnak; minden fogyatékosság teremtő erővé válhat.”

Ha a Rekviem című filmforgatókönyvet, a Végkifejlet kötetben megjelent talányos drámákat, a Sheryl Suttonnal folytatott beszélgetéseket ide soroljuk, szinte kész az életmű. Nem sok. Épp annyi, amennyivel, mint hű írnok, elmondta korának tragédiáit. A világháborút mint a század botrányát.

Pilinszkyt 1944 őszén, fiatalon hívták be katonának. A világégést a lerombolt Németországban érte meg. Gyalog és teherautóról látta a lebombázott városokat, látta az egymást vonszoló foglyok menetét, a moslékért könyörgő éhezőket, a csontsovány deportáltakat. Szinte elmondhatatlan élmény volt ez a számára, ott kísértett egész életében. Nem csoda, hogy csak évek múlva próbálta megfogalmazni versben a szörnyűségeket. A Harbach 1944, a Francia fogoly, a Frankfurt megszenvedett sorai döbbenetes erejű emléket állítottak a történteknek. „Se Bosch, se Breughel, se Greco képzelete nem látta ezt a tájat” - írta egyik naplójegyzetében.

Két nagyobb lélegzetű műben - Rekviem című „filmvázlatában” (1961) és Sötét mennyország (1962) című oratóriumában - összegezte mindezeket a tapasztalatait. Számára nem volt kérdés a fasizmus lényege és az sem, hogy műveivel mit akar üzenni. Sugárzik belőlük az erkölcsi felháborodás és a lélekből fakadó fájdalom. „Az ember puszta tárgy, a személytelen szám színvonalára süllyedt - írta Béládi Miklós -, és léte minden önállóságát elvesztette.”

Különösen a Sötét mennyország - későbbi végleges címén KZ-oratórium - folytatja a versek komor világát. Ezeknek a foglyoknak, kiválasztott szereplőknek már csak a haláluk maradt, kihulltak a világból, emlékeiket elhagyták, a fojtó magányban agonizálnak.

A budapesti Nemzeti Színház szinte a lehetetlenre vállalkozott, amikor ez év januárjában Gobbi Hilda stúdiószínpadán bemutatta Pilinszky montázsdrámáját. A hiányzó szituációkat a súlyos szavak, a kiszakadni akaró szívverészenék helyettesítik.

A lepusztult, limlommal megrakott falak a régi helyszínt idézik, az elhúzható, széles ajtók az indulásra várakozó vonatszerelvényt. Az Öregasszony (Bánsági Ildikó), a Kisfiú (Szabados Zsuzsanna), R. M., fiatal lány (Nagy-Kálózy Eszter - képünkön) a meghalt milliókat képviseli.

Nincs történet, inkább kimerevített állóképek, amelyek a szerző mestereire utalnak: Beckett, Ionesco puszta dobozvilágára. Szegek, jégűr, rabruha, magányos farkas, kockacsend a főbb szimbólumok; Krisztus nagypénteki halála az időpont. A hit a legyőzhetetlen erő. A költő szava a bizonyosság: „Az idő szövetén átvérzik az ember arca.” Katona Imre rendezése a feledés ellen protestál. Új eszközökkel és olykor vitatható ötletekkel. A legsúlyosabb ezek közül az a pillanat, amikor Radnóti Miklóst a tömegsírból exhumálják, és előkerül a véres-földes bori notesz. A színészek döbbenten olvassák a megszenvedett verseket, végül a tér közepén keresztet formálnak a költő halotti ingéből... Nagy Péter István ütőhangszeres játéka jó választás volt, ahogyan a nagyszerű hegedűs, Sípos Mihály balladás muzsikája is. így lett a KZ-oratórium megtisztító szenvedéstörténet, a költészet elpusztíthatatlan hite melletti bizonyság.

Pilinszky KZ-oratóriumát a Nemzeti Színház a 2014-es holokausztemlékév jegyében tűzte műsorára.

■ Fenyvesi Félix Lajos

jós (1909-1995), Szántó Piroska (1913-1998) rajzaira, grafikáira.

Az Isten kiválasztottjának vezetésével negyven éven át tartó kiszabadítófelszabadító cselekmény - mely nemzetté kovácsolta a népet - minden túlzás nélkül a szabadság egyetemes szimbólumává is vált. Képzőművészeinken kívül költőinknek is ihlető, pél