Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-03-09 / 10. szám
2 4 2014- március 9. FORRÁS Evangélikus Élet BÖJT 1. VASÁRNAPJA (INVOCAVIT) - LK 9,38-45 Tekints a fiamra, mert ő az én egyetlenem! Ha egy házaspárnak beteg vagy fogyatékos gyermeke születik, a szülők, de a teljes rokonság is nagyon elkeseredik. Gondolatban végigfutnak mindazon, ami erre a gyermekre élete során vár. Látják előre sok megpróbáltatását és azt, hogy az állapota nem javítható. Látják gyermekük kiszolgáltatottságát is. Azt, hogy az életben nem fog tudni úgy haladni, ahogy a kortársai. Látják az emberek hozzáállását is. A szánakozó, együttérző tekinteteket vagy az elzárkózó, kiközösítő magatartást. Féltik gyermeküket a jövőtől. És valóban, olyan korban élünk, amelyben az első pillantásra jól látható dolgok döntőek a kapcsolatokban, a boldogulásban. Persze látszólag mindenki igyekszik elleplezni az ellenérzését, de vajon nem lapul-e sokunkban lelkünk mélyén az elutasítás minden olyan dologgal szemben, amely nem „átlagos”, nem „normális”? A különbözőség nyugodt elfogadása (a tolerancia) persze fontos emberi és keresztyén tulajdonság, de hogy állunk ezzel a tudatunk legmélyén? Nem kötöz-e meg ezer és ezer belénk oltott vagy saját tapasztalatok által szerzett előítélet? A szülők természetesen nemcsak a gyermeket sajnálják, hanem saját magukat is. Jól tudják, hogy az életük ezzel a gyermekkel már nem folytatódhat úgy, mint eddig, át kell állniuk egy új életvitelre, új idő- és erőbeosztásra. „Vajon fogjuk-e bírni? Nem is annyira testileg, mint inkább lelkileg hogyan tudjuk elviselni ezt a megpróbáltatást?” - tehetik fel a kérdést. „Miért pont velem, velünk történik ez?” - hangzik az újabb kérdés. A történetünkben szereplő apa is ilyen kérdéseket tehetett fel magában. „Egyetlen fiam van, nincs más folytatása az életemnek, és ő is ilyen rettenetes állapotban van. Minden napomra rányomja szomorú és fájdalmas bélyegét fiam szenvedése. Inkább én szenvednék, csak ő legyen egészséges!” - ilyeneket gondolhatott az apa. Próbálkozott ő már sok mindennel. Kapaszkodott minden halvány reménysugárba, amely pozitív változást ígért. A jó szándékú kibicek tanácsára dobta már tűzbe is, vízbe is, és ki tudja, hány vajákos kuruzsló csalt ki tőle jókora összeget, de a fiú állapota nem javult. És most itt van Jézus, azazhogy csak a tanítványai, de azok sem tudnak semmit csinálni. Raffaello híres képe, a Krisztus megdicsőülése - amelynek másolata sok gyülekezetünk oltárán is látható - jól ábrázolja a Szinte elviselhetetlen kettősséget. Jézus a hegyen mennyei dicsőségben sugárzik, lényéből már szinte csak az isteni látható; a kép alsó részén, a hegy aljában a tanítványok kínlódnak a nyavalyatörős fiúval, teljesen sikertelenül. Az apa panaszt tesz Jézusnál: „Megkértem tanítványaidat..., de nem tudták” Talán megállhatunk ennél a mondatnál egy pillanatra. Vajon ránk, akik Jézus tanítványainak hisszük magunkat, hányszor panaszkodhatott a világ csalódottan? Kimondva vagy kimondatlanul hányszor kérhették már számon rajtunk tanítványságunk erőtlenségét, puszta formalitását? Ha Jézus világossága következtében mi is világosság vagyunk, akkor hogyan élhetnek emberek teljes lelki sötétségben a közvetlen környezetünkben? Talán csak nem azért, mert nem világítunk? Vagy ha mi vagyunk a föld sója, akkor hogy lehet körülöttünk békétlen-A VASARNAP IGEJE ség, harag, pártoskodás? Talán csak nem azért, mert megízetlenültünk? Tudtuk-e Mesterünket hitelesen képviselni azok előtt, akikhez küldettünk? Kérdések, amelyekre böjtben különösen is választ kell adnunk. Jézus is csalódott a tanítványokban, mint már annyiszor. Csalódottságát nem is rejti el: „Ó, hitetlen és elfajult nemzedék... meddig szenvedlek még titeket?” Ha erre a kiválasztott csapatra, a tanítványi gárdára tekint - akiket már három éve tanított nap mint nap, és akik mindössze ennyit tudnak „produkálni” - , bizony, megvan az oka csalódottságának. Rászoruló, segítséget kérő emberek nem kapnak tőlük - tőlünk - semmit. És ezen a ponton fontos fordulatot vesz Jézus útja. Ettől kezdve mondja tanítványainak azokat a dolgokat, amelyek a szenvedéstörténetben rá várnak. Két ilyen pontot említ az evangélista: az egyik az, amikor Péter megvallja, hogy „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia” (Mt 16,16), a másik esemény pedig ez a kudarc. Mindkét esemény megerősíti Jézust abban, hogy küldetését, amellyel az Atya megbízta, teljesítenie kell. Péter vallástétele reménységet ad arra, hogy most már megvan a Léleknek az a szikrája, amelyre egyházat lehet építeni. Ez a tanítványi sikertelenség ugyancsak abban erősíti Jézust, hogy a keresztáldozat nem elkerülhető, mert pusztán a tanítványok hitén - amelyről látható, hogy milyen állapotban van - nem alapulhat az üdvösség. A kudarc az önmagunk eszébe és erejébe vetett hitről átirányítja tekintetünket a keresztre. Vagy ahogyan Luther mondja, Isten Szentlelke fog minket átirányítani Krisztus áldozatának az ereje, a kereszt alá. És van még egy félmondat, amely szíven üthet: „Mester, kérlek, tekints a fiamra, mert ő az én egyetlenem” Vajon Isten mit mondhat nekünk, amikor a böjt kapujába érünk? Ugyanezt: „Emberek, tekintsetek Fiamra, mert ő az én egyetlenem!” Ártatlan, nincs bűne. Mégis áldozatra készül értetek és helyettetek. Jézus átérezte.az apa fájdalmát, de Istennek is ugyanolyan fájdalmat okoz fia szenvedése és halála. Jézus odafordítja tekintetünket a keresztre. Minden, ami ez után a bejelentés után történik, már csak a keresztfa alól visszanézve válik érthetővé a tanítványok számára. De onnan visszanézve minden beszéd, amely rejtve volt előttük, megvilágosodott. Ezért mi is, ha érteni akarjuk az életünket, csakis a kereszt tövéből nézve láthatjuk igazán. ■ Mekis Ádám Imádkozzunk! Mennyei Atyánk! Az idei böjthöz is úgy érkeztem, hogy telve van az életem sok hiábavalósággal, világi értékrenddel, gondolkodásmóddal. Engedd meg hogy ez a böjt valódi tisztulást hozzon számomra. Hadd legyen kiürítve belőlem mindaz, ami lelkemet mérgezi, ami akaratodtól elvon. Ugyanakkor tölts be Lelkeddel, hogy felismerjem a Fiad keresztjéhez vezető utat. Őáltala újítsd meg az életemet! Ámen. Imádság és böjt Nem csak böjt első vasárnapjára Oratio oecumenica Mennyei Atyánk! Irgalomért és kegyelemért fordulunk hozzád. Olyan sok elvétett szavunk és elhibázott mozdulatunk van. Fel nem foghatjuk, hogy Fiad, Jézus Krisztus is megkísértetett, és szenvedett értünk. Az ő megkísérlése, szenvedése és megkísértésben, szenvedésben való megállása ad nekünk hitet és erőt. Benne bízva kérünk téged: hallgasd meg könyörgésünket! Könyörgünk hozzád: őrizd meg a kísértések közepette egyházadat és minden hívőt. Üj utakat keresünk az emberek felé, hogy az örömhírt vigyük nekik. Segíts abban, hogy ezeken az új utakon járva tisztán és igazán hirdessük az evangéliumot. Ne engedd, hogy akár a korszellemnek, akár egyéni vágyainknak engedve bármit is feledni hagyjunk a te drága igédből. Könyörgünk hozzád az egész világért. Tudjuk, hogy harmonikusnak és tökéletesnek teremtetted, mi pedig az első bűneset óta romboljuk és károsítjuk az emberi és természeti világot. Kérjük, óvd és őrizd meg minden gonosz tett és szándék ellenére utódainknak is! Segítsd meg a háborúság és természeti katasztrófák sújtotta embereket! Add, hogy átélhessék a te szeretetedet! Könyörgünk hozzád hazánkért, nemzetünkért, népünkért. Gond és félelem, kétségek és kérdések gyötörnek bennünket, amikor a jövőnkre gondolunk. Mutass nekünk kiutat, és vezess ki bennünket a gyanakvás, vádaskodás, békétlenség csapdájából! Sokat szenvedett népünknek adj erőt, tartást és hitet, hogy bízzon benned és önmagában! Könyörgünk hozzád minden emberért. Őrizd és védelmezd családjaink egységét, szeretetét, mert a bűn és a kísértés rombolni igyekszik. Vigyázz gyermekeink és fiataljaink lelki és testi fejlődésére. Adj bölcsességet a szülőknek, hogy felelősséggel és szeretettel neveljék gyermekeiket. Segítsd az idős embereket, hogy a magány vagy a betegségek egyre súlyosbodó terhei ne törjék össze hitüket. Vigasztaló szeretettel vedd körül a halállal és a gyászukkal küzdőket. Urunk, oly sokan és oly sokféle teher alatt sóhajtanak. Láttasd meg velünk, hogy kiket bíztál ránk, akiknek közvetíthetjük Jézus Krisztus szeretetét. Legfontosabb szavunk legyen a köszönet szava. Köszönjük neked, hogy Jézus Krisztus földre jött, végigjárta a keresztutat. Ő a mi megváltónk és állandóan velünk lévő Urunk örökkönörökké. Ámen. SEMPER REFORMANDA „Bizony, bizony, az ördög rég megfojtott volna már, ha meg nem tart a gyónás. Hiszen sok az olyan, kétségektől övezett dolog, melyet az ember föl nem foghat, s ki nem ismerhet. Ekkor karon fogja testvérét, félrevonja, és elébe tárja, hogy mi bántja. Vagy tán árt neki, hogy felebarátja előtt egy kicsit megalázkodik, és szégyenkezve vigasztaló szót vár, melyet megszívlel, akár ha Istent hallaná, mint ahogy Mt 18,19-ben megírva találjuk: »Bizony, mondom néktek: amit megköttök a földön, kötve lesz a mennyben is, amit pedig föloldotok a földön, oldva lesz a mennyben is.«” ■ Luther Márton: Nyolc böjti prédikáció (Szebik Zsófia fordítása) ► Böjt első vasárnapján korántsem erőltetett, hanem a dolog természetéből adódó lehetőség és feladat, hogy együtt beszéljünk az imádságról és a böjtről. A téma azonban messzebb visz, s arra késztet, hogy gondolatainkban és gyakorlatunkban egyaránt kössük össze a kettőt. Böjt és imádság elválaszthatatlanok. Böjt - imádság nélkül - könnyen üres formalitássá válhat, vagy csupán egészségügyi programmá, amely az élet egyoldalú tisztítását célozza. De mit ér a test tisztulása, ha belül, a lélekben és az értelemben ott marad a piszok, a tisztátalan, a zavaró, az, amit az Istennel való párbeszédben nem „beszéltünk ki”? Imádság böjt nélkül pedig ugyanúgy „félkarú óriás” maradhat... Nem az aszkézis hiányzik mellőle (bár arra is sok esetben szüksége van a léleknek, a gondolatainknak, a tiszta fejnek), hanem az a kiüresedés és kiüresítés, amely helyet készít az Istennel való közösségnek. Sokféle bibliai történet beszél a böjtről. Ószövetségi próféciák, evangéliumi szakaszok és apostoli biztatások. Jóllehet a böjt visszájára fordulhat azáltal, ha csak valami önsanyargató emberi igyekezetként használjuk (vagy utasítjuk el), vagy tartalom nélküli szokásként gyakoroljuk, azonban a Szentírás sok-sok áldásról beszél, amely szorosan kapcsolódik a böjthöz, s a háttérben mindig meghúzódik a lelki ráhangolódás és töltés - az imádsággal összefüggésben. Az ószövetségi magánéleti és kultuszelőírások egyaránt felszólítanak a böjt, a valamitől való tartózkodás gyakorlatára, de a próféciák sorra szólnak Isten kritikájáról is, amely éppen a böjttel kapcsolatos gyakorlatokat veszi nagyító alá. S azután hangzik - nem egyszer - az isteni gondolat folytatása: „Nekem az olyan böjt tetszik..” (Például Ézs 58,6) Ilyen esetekben mindig valamivel összekapcsolódik a böjt: segítő szeretettel, a jó cselekvésével, az elesettek ügyének felkarolásával, az ügyeket tisztázó beszélgetésekkel, feszültségek rendezésével vagy éppen az imádsággal. Az Újszövetség - bár Jézust éppen a böjt ügyében próbálják szembeállítani (és összeugrasztani) Keresztelő Jánossal - nemcsak ismeri a böjtölést, de biztat rá, sőt példát mutat a helyes módra. Jézus maga is böjtöl, s amikor böjtöl, magától értetődő módon beszélget is a mennyei Atyával (lásd a megkísértés történetének negyvennapos böjtje vagy azok a leírások, amelyek úgy tudósítanak: Jézus félrevonult imádkozni). A böjt az apostolok esetében és írásaiban az Istenre hangolódás, a szolgálatra való felkészülés módszereihez tartozott, amely sohasem szakadt el az imádságtól. „Ez a fajta pedig nem távozik el, csak imádságra és böjtölésre” - mondja Urunk, amikor a megdicsőülés hegyéről lefelé jövet egy gonosz lélek által gyötört (holdkóros) embert visznek elé azzal a kéréssel, hogy gyógyítsa meg (Mt 17,21). Páratlan esemény zajlik mind a hegyen, mind pedig visszatérve e világ körülményei, a betegség és nyomorúság közé. S a történet az egyszeri eseményen túlmutatva általános konklúziót tartalmaz Jézus szájából. Csodálatos titkot árul el Urunk, amely érvényes mind egyéni, mind pedig közösségi életünkben. Bizonyos helyzetekben, amikor már-már kilátástalannak tűnik minden, hiszen az ember tehetetlen, mint akkor a tanítványok, van megoldás: böjt és imádság. Élünk-e tudatosan mi, mai tanítványok ezzel a krisztusi „ajánlással”? Érdemes hát a kettőt együtt újra felfedezni. A liturgikus évben elérkeztünk a böjti időszakhoz. Az enyhe, mégis fárasztó és barátságtalan tél után közeleg a tavasz. Tavaszi tisztítókúrát ajánlanak az orvosok s a természetgyógyászok. Igazuk van. Fontos, hogy szervezetünk felfrissüljön, elhagyja a sok mérget, amelyet ma észrevétlenül is nap mint nap magunkhoz veszünk. Mi azonban tudjuk, hogy a testi böjt akkor válik lelki böjtté, azaz egész lényünket átjáró megújulás lehetőségévé, ha imádságból indul, imádsággal zajlik, és imádságban ér céljához. Gondoljuk végig, mi az, ami mér-RÉGI-ÚJ LITURGIKUS SAROK gezte, terhelte életünket. Legyünk elég bátrak ahhoz, hogy akaraterőt gyűjtve le tudjunk mondani arról a valamiről, ami nekünk túl fontos, és ilyen értelemben megszegényedve - így boldogok a lelki szegények - tudjunk az imádságban megújulni. Ha így történik, a lemondás, a böjt a test imádságává válhat. Test és lélek imádsága pedig áldások sokaságát ígéri az imádkozónak. Invocavit vasárnapjának hívjuk a böjti időszak első vasárnapját. Elnevezését az istentiszteletet kezdő 91. zsoltárról kapta: „Segítségül hív, és én meghallgatom.” Életünk önmagában vesztésre van ítélve, hiszen elszakadva az élet forrásától töredékes, múlandó életű emberek vagyunk. Segélykiáltásunk azonban nem az üres kozmoszba, a semmibe száll, hanem azt az Istent szólítja meg, aki megígérte, hogy meghallgat minket. Ahhoz, hogy őt tudjuk megszólítani, ahhoz, hogy meghalljuk hívó szavát, helyet kell készíteni a szívünkben. Akár úgy, hogy kiteszünk onnan mindent, ami fölöslegesen, zavaróan foglalja a helyet. Böjt és imádság így tartozik össze. ■ Hafenscher Károly
