Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-02-23 / 8. szám
12 -« 2014- február 23. IFJÚSÁGI OLDAL Evangélikus Élet PALACKPOSTA Elkésett (?) üzenet Kedves Diákok! Leginkább az érettségi előtt állókhoz szólok most. Először azt gondoltam, a cikkem elkésett üzenet, hiszen mire elér a „címzettekhez” már túl lesznek a továbbtanulási jelentkezéseken, tehát - mondhatni - eldőlt, hogy melyik irányt választják. Aztán persze rájöttem, hogy nem csak tizenkettedik évfolyamosok olvassák ezeket a cikkeket, hála Istennek, így akár tanulhattok belőle ti, fiatalabbak, előre is. Az érettségi előtt állóknak most már leginkább a saját képességeiktől függ, hogy mit is kezdenek azzal a lehetőséggel, amely rájuk szakad ezen a nyáron a vizsgák letétele után. Kinyílik a világ, mint amikor egy pályaudvarra begördülő vonat előtt legyezőszerűen szétnyílnak a sínpárok, csakhogy a ti esetetekben nem olyan tisztán látható a cél. Tavaly érettségizett, a mi iskolánkból elindult diákokkal beszélgettem, mit tapasztaltak, mit tanultak ez alatt a fél év alatt, mire ébredtek rá, mit csinálnának másképpen. A tavalyi érettségi vizsga sokak számára szolgált meglepetéssel, sokan elvéreztek, gyengébb eredményt értek el, mint amilyenre ők, szüleik, tanáraik számítottak. És ez még csak a kezdet volt, hiszen sokan csalódtak az iskolában, ahova mentek, túl nagy volt számukra a kihívás, feladták a küzdelmet. Viszont találni teljesen más példát is. Van olyan diák, aki azt mondja: először a választott szakmát szeretné megismerni, csak aztán elindulni az egyetemen, de mire ezt megteszi, harmincéves lesz, és még mindig pályakezdő. Vajon mi a helyes metódus, hogyan találjuk meg a pályánkat? A Prédikátor könyvét idézve talán rájövünk a megoldásra: „Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt. (...) Megvan az ideje a megkeresésnek, és megvan az ideje az elvesztésnek. Megvan az ideje a megőrzésnek, és megvan az ideje az eldobásnak. Megvan az ideje az eltépésnek, és megvan az ideje a megvarrásnak. Megvan az ideje a hallgatásnak, és megvan az ideje a beszédnek” (Préd 3,1.6-7) Hiszem, hogy mindegyikőtök megtalálja a maga feladatát, hivatását, helyét az életben azon a színes vásznon, ahol az a végtelen számú szín és árnyalat kialakul, melyet az Isten ad nekünk. Az idézett bibliai igének így van az összegzése, továbbgondolása néhány verssel később: „Rájöttem, hogy mindaz, amit Isten tesz, örökké megmarad; nincs ahhoz hozzátenni való, és nincs belőle elvenni való. Azért rendezte Isten így, hogy féljék őt” (Préd 3,14) Van, akinek nem tetszik a félelem szó. Nem jó félni, viszont arra figyelnünk kell, hogy az istenfélelem kifejezés az Istenben való hitre vonatkozik. Legyen egy olyan erő, amelyet lehet „félni”, akire jó odafigyelni, akihez lehet alkalmazkodni. Őt követve megtaláljuk a helyünket, hivatásunkat, utunkat az életben. Ezt kívánom mindannyiótoknak! ■ Gerlai Pál Névjegy: Gerlai Pál Harminchárom éves vagyok. 2005-ben diplomáztam az Evangélikus Hittudományi Egyetem teológus-lelkész szakán, 2012- ben végeztem a Semmelweis Egyetem mentálhigiénés és szervezetfejlesztő szakán. Hét évig gyülekezeti lelkészként szolgáltam. Iskolalelkészi hivatásomat 2009 óta gyakorlom a miskolci Kossuth Lajos Evangélikus Általános Iskola, Gimnázium és Pedagógiai Szakközépiskola diákjai, tanárai és dolgozói között. 2.0: „Egy sas szíve van bennetek!” A 2012-es fonyódligeti Szélrózsa egyik előadásában tulajdonképpen tálcán kínálták a következő országos evangélikus ifjúsági találkozó témáját, amikor Klaus Douglass német lelkész a következő történetet idézte. „Egy ember sétál a hegyekben, és talál egy magányos sasfiókát. Hazaviszi a madarat, és otthon a tyúkok közé teszi. Egyszer eljön az emberhez egy ismerőse látogatóba. Megnézi a farmot, meglátja ezt a madarat, és megkérdezi:- Ez sas, ugye? Erre az ember azt feleli:- Nem, ez tyúk. Lehet, hogy korábban sas volt, de most már a tyúkok között él; úgy is eszik, úgy is él, úgy is mozog, mint egy tyúk. De a barát azt mondja:- Nem, ez tényleg sas, és meg fogom neked mutatni, hogy az. Felemeli a madarat, és azt mondja neki:- Sas, repülj! És a sas mit tesz? Látja a tyúkokat maga alatt, leugrik, és újra elkezdi csipegetni a magokat. Az ember ekkor azt mondja:- Látod? Tényleg tyúk. De a barát nem adja fel. Felmászik a madárral a háztetőre, és onnan is megpróbálja repülésre buzdítania a sast, azonban ismét kudarcot vall. Ekkor megfogja a madarat, és elmegy vele egy nagy hegy tetejére. Az ég felé tartja, és újra szárnyalásra biztatja. De a sas most sem csinál semmit, egyszerűen ülve marad. És akkor úgy tartja az ember a madarat, hogy lássa a napot. És megint elmondja:- Te nem a földhöz, hanem az éghez tartozol. Egy sas szíve van benned, tehát repülj! A sas egy kicsit megremeg, látja a napot, kiterjeszti a szárnyait, és elrepül.” Klaus Douglass így folytatta előadását: „Az én üzenetem a számotokra ez: egy sas szíve van bennetek, repüljetek! Az éghez tartoztok, nem a földhöz. Nem az a feladatotok, küldetésetek, hogy a földön kapirgáljatok, és magokat keressetek, hanem szárnyaitok vannak, repüljetek! Szeretnélek benneteket bátorítani, hogy terjesszétek ki a szárnyaitokat!” Vajon van-e szó a Bibliában a szárnyalásról? Bizony van: „...akikaz Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg járnak, és nem fáradnak el” (Ézs 40,31) Joseph Herman Hertz írásmagyarázó erről az igehelyről ezt írja: „Isten gondoskodása Izraelről hasonlít ahhoz az éberséghez, amellyel a sas őrködik fészke fölött. Midőn elérkezik az ideje, hogy a kicsinyek elhagyják a fészket, az anyamadár buzdítani kezdi kicsinyeit, hogy utánozzák repülő mozgásait. Szerető gondossággal lebeg fölöttük, és készen tartja szárnyait, hogy felfogja őket, ha kimerülnének. Ha a kicsinyek gyengék vagy félénkek, a sas felveszi őket kiterjesztett szárnyaira, és viszi őket. Ezzel védi őket és segít nekik. (...) Ez a jellemzés képet nyújt arról a gondoskodásról, fegyelemről és önállóságra nevelésről, amit Izrael kapott az isteni kéztől.” Szeretnénk, ha a 2014-es Szélrózsán mind a gondoskodás, mind az annak ellátásához szükséges fegyelem - és nem utolsósorban az önállóságra nevelés - szempontja is megjelenne az igei alkalmakon, amikor készek vagyunk önmagunk korrigálására, és várjuk, hogy segítsenek nekünk abban, hogy valóban képesek legyünk a szárnyalásra: szívben, lélekben, képzelőerőben egyaránt egy olyan történelmi időben, amikor jövőt kell álmodni az egyháznak. A próbarepülésre - „Láss, ne csak nézz!” (Mt 13,44) mottóval - a Szélrózsa-előtalálkozón kerül sor március í-jén Soltvadkerten, ahol Takács Esztert, a Parafónia zenekart és a Szélrózsa Bandet is hallhatjuk, a lelki útravalóról pedig Krámer György és Homoki Pál lelkészek gondoskodnak. Az előtalálkozó egyben „szociálisan érzékenyítő nap” is lesz. A részvétel ingyenes; előregisztrálni február 24-ig lehet. Tudnivalók, részletes program: szelrozsatalalkozo.hu ■ Réz-Nagy Zoltán Az oldalt szerkesztette: Vitális Judit FEBRUÁR 21. - NEMZETKÖZI ANYANYELVI NAP Illik viselkednünk - nyelvileg is Beszélgetés Kiss Jenő nyelvészprofesszorral ► Közös az anyanyelvűnk, sokszor mégis mintha két különböző nyelvet beszélnénk - tapasztaljuk fiatalként, idősebbként egyaránt. Magyarul olvashatjuk, hallgathatjuk Isten igéjét, mégsem mindig értjük a Biblia üzenetét - talán mert a mi mindennapi szavaink, kifejezéseink gyakran igen messze esnek az egyház által használtaktól. De vajon miként látja az efféle nyelvi-nyelvhasználati gondokat a nyelvész? A nemzetközi anyanyelvi nap (február 21.) apropójából kérdeztük - a nem mellesleg evangélikus - Kiss Jenő akadémikust, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézetének professzorát, akinek egyik fő kutatási területe épp a nyelvhasználat és a társadalom összefüggéseinek vizsgálata.- Professzor úr, milyen akadályait látja annak, hogy a fiatalok megértsék a prédikációkat?- Nyelvieket és művelődéstörténetieket. Szociológusok és pszichológusok mondják, hogy ilyen nagy szakadék a nemzedékek között még nem volt. Számos fogalmat, szót, kifejezést, amelyek előfordulnak a Bibliában és az egyházi nyelvezetben, nem ismernek a fiatalok. Ezeket meg kellene tanítani, magyarázni. Ez az egyik feladata a hittanoktatásnak, ezért szükséges az is, hogy a lelkész szükséges esetben a művelődéstörténeti hátteret is felvázolja prédikációiban. A megértetésben és a megértésben kitüntetett szerepe van a nyelvnek, a fogalom- és a vele együtt járó szókészlet ismeretének. Ha ez hiányzik, bármiféle üzenetközvetítés súlyos akadályokba ütközik. Különösen akkor, ha elvont fogalmakról van szó, ahogy a prédikációkban is.- Áthidalhatónak tartja ezt a szakadékot?- Igen, de csak akkor, ha napjaink valóságának nyelvi adottságairól, illetve a föntebb mondottakról nem feledkezünk meg. Az a jézusi mondás például, hogy „Vegyétek fel az én igámat!”, már csak azért sem érthető, mert a gyerekek többnyire nem ismerik az iga szót.- Azt gondolnám, hogy a nyelvet az idősebb generációtól tanulja a gyermek, itt mégis „el tudott veszni” egy nyelv.- A kisgyermekkori nyelvelsajátítás idején valóban az idősebb nemzedéktől, elsősorban a szüleitől tanulja a gyermek a nyelvet. De utána már a tágabb környezetből, saját korcsoportjának tagjaitól, a médiából jönnek a számára vonzó minták. Ha a gyerekek nem találkoznak idejekorán az egyházi nyelvvel, később már jóval nehezebb dolguk lesz. Hasonló a helyzet, mint az oltással: a későn kapott oltás nem szokott használni.- Ezt vajon korábbi generációk is megtapasztalták? A mi dédszüleink is megélték a nagyszüleinkkel kapcsolatban, hogy te jó ég ez a gyerek hogy beszél, vagy ez csak a mostani idősebbek számára sokk?- Ilyenféle nagy különbségek korábban nem voltak. Nem is lehettek, mert többnyire nagycsaládok éltek együtt. Azonkívül a tágabb környezet világnézete, szokásai, normái nagyrészt ugyanazok voltak, mint a családéi. És korábban az iskola közvetítette a rendszeres, didaktikusán elrendezett ismereteket, más forrásból nemigen meríthettek a fiatalok. A modern korban azonban rengeteg forrásból- iskola, film, tévé, internet, utca, sajtó - jön a nyelvhasználati minta, s ezek részben nagyon is eltérnek egymástól, és mind nyomot hagy a gyerekek nyelvhasználatában.-És ez a nyelvhasználat jelenik meg aztán írásban is.- Igen. Ma a fiatalok körében „sikk” úgy írni, ahogyan beszélnek. Korábban a helyesírásnak tekintélye volt. Manapság egyre többen úgy vélik, e téren is érvényes a „nekem ne mondja meg senki, mit hogyan csináljak” gondolkodás. Hogy miért érdemes mégis megtanulni helyesen írni? Tetszik, nem tetszik, bizonyos közösségi normák követése egyéni érdek is- a posztmodern korban is. Mert a társadalmi versenyképességnek bizony vannak anyanyelv-használati - nem csak idegennyelv-tudási - feltételei is. Ez azt jelenti, hogy bizonyos esetekben tehát olyan nyelvi normákat is be kell tartanunk, amelyekhez egyébként nem fűlik a fogunk. Ha valaki például kérvényt nyújt be, vagy állásra pályázik, bizonyosan nem tesz jó benyomást, ha helyesírási hibáktól hemzseg az irománya. Nóta bene: a népmesék visszatérő fordulata, a „Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál” azt fejezi ki, hogy a mindenkori körülményeknek megfelelően illik, kell viselkednünk nyelvileg is, ha el akarunk érni valamit.- Érdekes a tegezés-magázás, illetve ennek az átalakulása is. Amikor én jártam óvodába, nagycsoportban tanítottak minket magázni - tetszikezni -, mondván, az iskolában már nem szabad tegezni a tanító nénit. Most az alsó tagozatosok magától értetődően tegezik a tanítókat, vagyis a megszólításban mutatkozó váltás eltolódott négy évet, a felső tagozat küszöbére.- Úgy tűnik, a társadalom bizonyos részeiben igény van a távolságtartás nyelvi jelzésére. Ennek eszköze a magázás. Mindaddig, amíg a társadalom egy része, különösen a mintaadó része fontosnak tartja az életkor, a hivatali vagy rang szerinti távolságtartást, addig a tegezés-magázás különbsége meg fog maradni. Egyetemi szemináriumi csoportomban hallottam, hogy egy fiatalember - bár a hallgatók tegeződnek egymással - magázva szólította meg az egyik lányt. Rögtön megkérdeztem tőle, miért teszi ezt. „Tanár úr, én szeretném megadni a nőknek a tiszteletet - válaszolta -, még akkor is, ha az évfolyamtársaim.” Végignéztem a hölgyhallgatókon, s láttam, meg voltak lepve, de láthatólag valahogy jól is esett nekik. Elképzelhető, hogy előbb-utóbb a magyar nyelvközösségben is általánossá válik a tegeződés, és akkor azt a különbségtételt, amelyet ma a tegezéssel-magázással lehet kifejezni, más formában fogják megjeleníteni. Addig azonban, amíg van tegezés-magázás, illik jól választani a kettő között.- Kezdetektől fogva megvan a magyarban a tegezésnekmagázásnak ez a kettőssége?- Nincs. Kezdetben csak tegezés volt. A magázás a középkor végén kezdett kialakulni a magyarban.- És ma ezt úgy tanítjuk, hogy persze, fiam, az apádat is tegezed, Istenhez is így fordulhatsz. De az megint csak a modern kor jelensége, hogy a gyermekek tegezik a szülőket.- Én sem tegeztem szüléimét. Ez csak a 20. század hetvenes-nyolcvanas éveiben vált általánossá vidéken is. Úgy zajlott a folyamat, hogy az unokák előbb tegezték a nagyszüleiket, mint hogy a szüleik tegezték volna a saját szüleiket. Mi is magáztuk tehát szüleinket, de a gyerekeink már tegezték őket. ■ Darvas Anikó
