Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-02-23 / 8. szám
2 •« 2014- február 23. ' FORRÁS Evangélikus Élet HATVANAD VASÁRNAP (SEXAGESIMA) - 1MÓZ 3,1-13 A bűn Isten szavának kétségbe vonása Oratio oecumenica Mindenható Istenünk, üres kézzel állunk meg előtted. Minden, amit markolni akartunk, kihullik kezünkből. Mindent, amit biztosan magunkénak érzünk, csak egy pillanatig foghatunk. Mégis hálásan és félve tartjuk kezünkben mindazt, amit ránk bíztál és nekünk adtál. Mindent, ami törékeny, ami sérülhet, ami elveszhet, de nekünk olyan fontos. Így visszük eléd egyházadat, amelyben a bizonytalan világban a biztosat szeretnénk látni, és olyan sokszor képtelenek vagyunk kézben tartani bármit is. Erőnk, fantáziánk és szeretetünk határánál mutass új utat. Egyedül benned bízunk, Urunk. Eléd visszük a teremtett világot, közös jövőnket. Minden, amit uralmunk alatt éreztünk - föld, levegő, víz -, kezünk nyomától szenved. Tégy minket eszközeiddé és kerted munkásaivá. Adj az alkotóknak ihletet, mindenkinek, akinek újat kell formálnia, valódi ötletet, hogy szebb, jobb és igazabb világban élhessünk itt, hazánkban és az egész földön. Engedd, hogy keze munkájában örömöt találhasson minden ember. Eléd visszük céljainkat. Szent kezed mutasson utat számunkra, hogy neked tetsző döntéseket hozzunk életünkben, közösségeinkben, az egész világban. Adj értelmet minden életnek. Legyél mindenkivel a legkisebbtől a legidősebbig. Mindenkivel, aki egyedül van, és úgy érzi, ő senkinek sem számít. Tégy minket embereiddé, hogy feléjük fordulva társaik legyünk. Eléd visszük legszorosabb kapcsolatainkat: családokat, párokat, barátokat. Kezünket a szeretet eszközévé tedd a fájdalom eszköze helyett. Légy minden otthonban, hogy béke legyen. Légy minden gyülekezetben, hogy béke legyen. Légy minden városban és faluban, hogy béke legyen. Légy minden országban és az egész világon, hogy béke legyen. Ámen. üßMPEÖ «IPORMANDA „Manapság az »istentisztelet« kifejezést sajnos ettől eltérő értelmezéssel és jelentéssel használják. Aki hallja, annak a harangzúgás, a templomok kövei és gerendái, a füstölőedény vagy a gyertyafény jutnak eszébe. Az istentiszteletet összekapcsolják a templomi sírás-rívással, a miseruhák és süvegek aranyával, selymekkel és drágakövekkel, a kelyhekkel és szentségtartókkal, orgonákkal és szentképekkel, körmenetekkel és templomba járással, de legfőképpen az olvasó morzsolgatásával. Sajnos ez lett Isten tiszteletéből, pedig erről ő tudni sem akar, mi meg csak ezt tudjuk róla. Naponként nagy hangon és ragyogó pompával énekeljük a Magnificatot, de igazi értelmét és helyes mondanivalóját egyre inkább agyonhallgatjuk. Szövege azonban a mai napig érvényes: amíg nem tanuljuk meg Isten cselekedeteit, és nem szenvedjük el azokat, addig nincs istentisztelet, nincs Izráel, sem kegyelem és irgalom. Addig - még ha halálra énekeljük és harangozzuk is magunkat a templomban, vagy ha a világ minden kincsét adjuk érte - Isten nincs ott. Nem ezt parancsolta, ezért minden bizonnyal kedvét sem leli benne.” Luther Márton: Magnificat (Takács János és Percze Sándor fordítása) Mivel a II. vatikáni zsinat a római katolikus egyház liturgikus naptárából törölte a hetvened, hatvanad és ötvened vasárnapot, ma csak az evangélikus egyház liturgiájában hangzik el hatvanad vasárnap ősi introitusa, amely a 44. zsoltár 24. versével kezdődik: „Serkenjfel, Uram!Ébredj, és siess segítségünkre!” Azért is emlékezetes ez a zsoltár, mert X. Leó pápa Luthert kiátkozó bullája is ezzel kezdődött: „Exurge Domine!”, „Serkenj fel, Uram!” Hatvanad vasárnap ősi evangéliuma, a magvető példázata (Lk 8,4-15) szintén elhangzik ma templomainkban. Jelentse ma számunkra ez az Isten igéjének várható fogadtatásáról szóló példázat a kiindulópontot a Genezis bűnesetről szóló elbeszélésének megértéséhez. Mindenekelőtt attól óvjon, hogy elvesszünk a szinte kimeríthetetlenül gazdag tartalmú történet részleteiben. A bibliai őstörténet szerint tragédiához vezetett, amikor az ember azzal a gyermeki bizalommal hallgatott a kígyó képében gonosz szándékkal közeledő idegen szellemi hatalomra, amilyen bizalommal csak Isten szavára lett volna szabad hallgatnia. Az ember a kísértő szavára hallgatva elhitte, hogy már felnőtt, és Isten gyámkodása nélkül maga is meg tudja ítélni, hogy mi a jó, és mi a rossz. Ezért hallgatott a csábító szép szavakra, és evett a tiltott gyümölcsből. Elhitte, hogy ettől jó és rossz tudója lett. De hogy ez mennyire csalimese, és az ember mennyire tudja valóban, hogy mi a jó, és mi a rossz, azt az emberiség könnyel és vérrel írt és még ma is így íródó történelméből könnyen megítélhetjük. URAM, TŐLED TANULTAM Immár hetven éve, 1944-ben hangoztak el Helmut Thielicke igehirdetései a Miatyánk egyes kéréseiről, amelyek könyv formában ezzel a címmel jelentek meg: Das Gebet das die Welt umspannt (Az ima, amely átfogja a világot) - Quell Verlag, Stuttgart, 1953). Ez a globális könyörgés valóban átfogja az egész teremtett világot, Isten családjába ölel minden embert, aki Abbának, Atyának tudja szólítani az örökkévaló és mindenható Istent. Amíg ezeket a sorokat leírom, illetve olvassuk, addig is sok-sok millió ember ajkáról és szívéből szakad fel ez az imádság szerte a földön. Ugyanakkor saját tapasztalatból is jól tudom, hogy olykor kiüresedő rutinból csupán „ledaráljuk” ezt a hét kérést. Közel négy évtizedes szolgálatom alatt sajnos nemegyszer figyelmeztettek velem együtt imádkozni akaró gyülekezeti tagok: „Lelkész úr, nem lehetne egy kicsit lassabban mondani?...” Sőt talán nem is mondani, hanem imádkozni kellene! Olyan elmélyülten, ahogy erről Luther Márton vall az énekeskönyvünkben olvasható, minden napra szánt imarend bevezetésében: „Én még ma is csüngök a Miatyánkon, és szívom, mint a gyermek, majszolom és kortyolom, mint az öreg ember: nem tudok betelni vele.” (EÉ 715. o.) Nem tudom, hányán ismerik, és főleg hányán használják az ezt követő remek imanaptárt, amely a hét egyes Anélkül, hogy a mitológiák közé utalnám a bibliai történetet, vagy hogy Rudolf Bultmann nyomán „mitológiátlanítani” próbálnám; és anélkül, hogy a kérügmatikus teológia bármelyik változata mellett tenném le a voksomat, hangsúlyozva, hogy a történet maga nem, hanem csak az „üzenete" (kérügma) a fontos, hatvanad vasárnap megengedhetőnek tartom, hogy kizárólag arra összpontosítsuk figyelmünket, ahogy az első emberpár Isten szavához viszonyult. Mert a bűnbeesés vagy a bűn elkerülése szempontjából ez volt a tét: feltétlenül megbízik-e az ember abban, amit Isten mondott. Ha hisz Istennek, akkor nincs bűneset. Az emberben azonban már előzőleg ott volt a hajlam, hogy ne bízzon Isten szavában, ezért tudott a kígyó szavára hallgatni. Ez az Isten szavával szembeni ősbizalmatlanság maga a bűn. A kígyó csábító, szép ígérete, hogy „olyanok lesztek, mint az Isten”, csak nyilvánvalóvá tette az ember szívében lakó bűnt. Mert nem cselekedete teszi bűnössé az embert, hanem a cselekedetében megnyilvánuló bűn teszi láthatóvá, hogy az ember belül romlott. Azzal, hogy az ember hallgatott a kígyó szavára, és evett a tiltott gyümölcsből, belső romlottsága csupán bizonyítást nyert. Az ember nem a tiltott gyümölcs elfogyasztásával veszítette el Isten előtti ártatlanságát, hanem már akkor elveszítette, amikor az Isten iránti gyermeki bizalma megingott. Az, hogy Isten.igéjében ad kinyilatkoztatást arról, hogy bűnösök vagyunk, nem azt jelenti, hogy közli az emberrel: „bűnös vagy”, és várja, RÉGl-ÜJ LITURGIKUS SAROK napjaira fűzi fel az Úrtól tanult imádság hét kérését. Érdemes felfedezni és újra meg újra végigmeditálni ezt a gazdag összeállítást, amely minden napra kínál egy rövid lutheri imádságot, valamint egy-egy reggeli, déli és esti könyörgést. Tudom, hogy a legtöbben időhiánnyal küzdünk, nem vagyunk szerzetesek, akik rendszerezett napi ritmusban többször is el tudnak csendesedni Isten előtt. De azért az sem igaz, hogy ne lehetne reggel vagy este néhány perc minőségi időt kiszakítani a lélek lélegzetvételére, Isten megszólítására. Ehhez segíthet énekeskönyvünk részben már idézett, közel százoldalnyi, sokszínű imagyűjteménye, amelyet vétkes mulasztás lenne „bezárni” templomainkba, ahol csak istentisztelet alatt, kizárólag énekeskönyvként nyitjuk ki. Különben maguk az énekszövegek is évszázadok imakincsének kifogyhatatlan tárházai. Ilyen igazgyöngy - vagy inkább gyöngysor - a Miatyánkot feldolgozó kilencstrófás Lutherének is, amely már első versében az A VASÁRNAP IGÉJE hogy ezt mindenki elhiggye. Isten úgy leplezi le bűnös voltunkat, hogy igéjével megszólít. Mi pedig többnyire úgy hallgatjuk igéjét, ahogy Jézus a magvető példázatában beszél róla. Ahogy Isten igéjét fogadjuk, azzal adjuk nyilvánvaló jelét, hogy rossz talaj vagyunk az ige számára, mert belül romlottak, bűnösök vagyunk: hiányzik belőlünk az Isten iránti feltétlen bizalom. Ezért nem tud az ige gyökeret verni, szárba szökkenni és termést hozni az életünkben. Isten szavára adott reakciónk mutatja meg, hogy mi lakik bennünk, és kik vagyunk: hogy elveszett bűnösök vagyunk, mert szívünk elfordult Istentől, és nem tud feltétel nélkül, gyermeki hittel bízni benne. Ez az ember igazi tragédiája. Ez mindannyiunk tragédiája. Ha ezt nem tagadjuk, és nem leplezni igyekszünk, hanem komolyan szembenézünk vele, akkor nem tehetünk mást, mint hogy töredelmes szívvel, Isten előtti igaz alázattal a zsoltárossal együtt kiáltjuk: „Exurge Domine!” „Serkenj fel, Uram! Ébredj, és siess segítségünkre! Miért rejted el orcádat, miért feledkeztél meg nyomorúságunkról és ínségünkről? (...) Lelkünk a porba hanyatlott, testünk a földhöz tapadt. Urunk, siess segítségünkre, válts meg minket irgalmadból!” Amikor X. Leó bullája bevezetőjében így kiáltott, azért kérte Isten segítségét, mert - állítása szerint - „egy imádság legfontosabb titkait tárja fel: „Imádkozunk, mint egy család. / Add, fohászunk ne az ajkon, / De szívünk mélyén fakadjon!” (EÉ 72,1) Ebben a könyörgésben Jézus megtanít minket az egész világot átfogó, nagy család tagjaiként együtt és egymásért imádkozni. Igazi orvosság ez mindenfajta önző, kegyes individualizmussal szemben. Míg az első három kérés közvetlen „pertukapcsolatba”, én-te viszonyba állít az Atyával („a te neved... országod... akaratod"), addig a középső kéréstől már a mi mindennapi kenyerünkért, bűnbocsánatunkért, szabadulásunkért könyörgünk. Ugyanez a harmonikus egyensúly figyelhető meg a hét kérést „aranykeretbe” foglaló nyitányban és a háromszólamú zárótételben. A többes számban komponált megszólítás azonnal belehelyez Isten családjába, ahol gyermeki bizalommal fogalmazhatom meg kéréseimet. A finálé pedig szinte pecsétként hitelesíti könyörgésünket. Miért imádkozunk? Miért imádkozzunk?! „Mert tied - újra pertuban vagyunk! - az ország, a hatalom és a dicsőség.” A Miatyánk, az imádság ábécéje segít, hogy megtanuljuk az édes „atyanyelvet” képesek legyünk a felszabadult párbeszédre Istennel. Ez az imádság egyben Isten igéje is, hiszen magának a testté lett Igének, Jézus Krisztusnak a tanítása. Az igazi vadkan” dúlt „az Úr szőlőjében” az anyaszentegyházban. Ez a „vadkan” - Luther - azonban nem mást tett, mint a Szentírás doktoraként teljesítette, amire doktori esküje kötelezte. Rámutatott, hogy a legfontosabb kérdésben, a bűnbocsánat és az üdvösség elnyerésének kérdésében a pápa tekintélye nem terjed ki arra, hogy a „kulcsok” Krisztus által Péterre és az apostolokra bízott hatalmával önkényesen éljen, és olyan módon és feltétellel osszon bűnbocsánatot, amely Krisztusnak a Szentírásban olvasható világos rendelkezésével ellenkezik. Rámutatott, hogy a „kulcsok” hatalma Krisztus rendelése szerint csak az élőkre terjed ki, és közülük is csak a megtérő bűnösökre. Az egyház történetében első hatvanad vasárnapon, 430-ban a vandálok által ostromlott Róma keresztény népe nem a városba betörni próbáló vandálokat nevezte vadkannak, hanem a pápa vezetésével bűnbánati körmenetet tartott, és eközben énekelte a zsoltárt: „Serkenjfel, Uram!Ébredj, és siess segítségünkre!” Az ő kiáltásuk meghallgatásra talált, mert húsvétra a város felszabadult az ostrom alól. Ez is igazolja, hogy Isten szívesen serken fel a bűnbánók megsegítésére. Ma sem Isten az, aki alszik, hanem az egyház népét nyomta el az álom. Arról álmodik, hogy mások bűnének ártatlan áldozata, és nem tettes Krisztusnak az éhezőkben, az elesettekben, a hajléktalanokban nap mint nap ismétlődő keresztre feszítésében. Azokéban, akiknek segélykiáltására az egyház népének kellene álmából felserkennie, mielőtt Isten serken fel, hogy igazságot tegyen a földön. ■ Vég helyi Antal imádság mindig a meghallott igéből fakadó és arra adott válasz. Ahogy Richard Rohr amerikai ferences szerzetes fogalmaz: „Az ima rezonancia... Az ima valójában a hangvilla megpendítése... Az ima arról szól, hogy megváltoztasson bennünket, nem pedig arról, hogy megváltoztassa Istent.” (Richard Rohr: Most. Ursus Libris, 2013,125. o.) Az evangélikus bibliaolvasó Útmutató ebből a szempontból is nagyszerű találmány, hiszen úgynevezett olvasmányos kiadása nemcsak az ige mindennapi kenyerét kínálja fel, hanem az arra rezonáló imádságos feleletet is. Bizony, az imádkozást is, akár egy „idegen” nyelvet, földi életünk végéig nap mint nap szükséges tanulnunk és gyakorolnunk. Egészen addig, míg az atyai házban eltűnik majd minden nyelvi nehézség, kommunikációs zavar a színről színre látás örömében. Az imádság ennek a remélt mennyei közösségnek előízét adhatja. Ahogy Richard Rohr fogalmazza: „Az ima nem módszer, amellyel hozzájuthatunk bizonyos dolgokhoz, nem Istent valamiképpen boldoggá tevő ájtatos gyakorlat, és nem is előre megváltott belépő a mennyországba. Sokkal inkább olyan, mintha most rögtön gyakorolnánk a mennyországot.” (I. m. 26. o.) Örömteli gyakorlást kívánok! £ Gáncs Péter evangelikuselet.hu A világot átfogó imádság
