Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)

2014-01-05 / 1. szám

2 4t 2014. január 5. FORRÁS Evangélikus Élet AZ ESZTENDŐ ELSŐ VASÁRNAPJA - MT 3,13-17 Az üdvösség útja Oratio oecumenica [Lelkész:] Mennyei Atyánk, te világos­ságot adtál ennek a sötétségben élő vi­lágnak Fiad, Jézus Krisztus által, hall­gass meg minket, amikor az ő nevében fordulunk hozzád imádságunkkal. [Lektor:] Istenünk, segítsd meg egy­házadat, hogy a tőled kapott világos­ságot tükrözze vissza ebben a világban. Ne engedd, hogy a szeretetlenség, a hi­tetlenség sötétsége uralkodjon el rajta. Te tisztítsd és erősítsd meg igéddel és szentségeiddel egyházadban élő gyer­mekeidet. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Istenünk, könyörgünk azo­kért az embertársainkért, akik még nem láthatták meg irgalmad, szerete­ted és igazságod világosságát. Törd át a lelki közöny, a szűklátókörűség sötét­ségét. Jézus Krisztusért kérünk... [Gy.:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Mennyei Atyánk, könyör­günk azokért az embertársainkért, akiknek életére a reménytelenség, a boldogtalanság, a betegség, a gyász sö­tétsége borult. A te fényed minden sö­tétséget bevilágít, add meg ezt az ajándékodat minden szenvedőnek. Jézus Krisztusért kérünk... [Gy.:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Istenünk, könyörgünk ezért a világért, amelyet oly sokszor borít el az emberi felelőtlenség, önzés, hatalom­vágy és közöny sötétsége. Te segíts min­den jó szándékot, amely megőrizni igyekszik teremtett világodat, és amely arra törekszik, hogy békésebb, ottho­nosabb, tisztább és igazabb legyen életterünk. Jézus Krisztusért kérünk... [Gy.:] Urunk, hallgass meg minket! [Lelkész:] Légy velünk világossá­goddal, Urunk, a te Fiad, Jézus Krisz­tus által. [Gyülekezet:] Ámen! SEMPER REFORMANDA „A legnagyobb ínséget kell megta­pasztalnod, hogy megérezd, mi az éh­ség és a nyomorúság, milyen, amikor nincs tartalékod, segítséged vagy fele­barátod, nincs más, csak egyedül Isten. Engedd meg, hogy ebből senki más, csak Isten menthessen ki. Ne töp­rengj hát vagy beszélj a megaláztatás­ról, hanem kerülj bele, éld át, légy benne minden segítség nélkül, hogy Is­ten elvégezhesse a maga munkáját. De ha erre nem kerül sor, legalább vágya­kozz utána, és ne irtózz tőle. Azért va­gyunk keresztények, és azért miénk az evangélium - amelyet az ördög és az emberek nem bírnak hallgatni -, hogy ínségbe és megaláztatásba jutva Isten munkálkodhasson bennünk. Gondold végig: ha jóllakatna, mielőtt megéhez­nél, vagy felemelne, mielőtt megaláz­tak volna, úgy viselkedne, mint valami csaló, aki nem azt teszi, amit ígér. Cselekedeteivel magát csúfolná még, pedig meg van írva: »Kezének munkái igazak és jogosak.«(Zsolt 111,7) Ha köz­belépne mindjárt nyomorúságod és megaláztatásod kezdetén, vagy egészen kis bajban és megaláztatásban lenne se­gítségedre, akkor cselekedetei nem il­­lenének isteni hatalmához és méltósá­gához, amelyekről ezt mondja a zsol­tár: »Nagyok az Úr tettei és rendkívü­liek, ahogyan csak kedvét leli benne.« (Zsolt 111,2; Vulg.)" M Luther Márton: Magnificat (Takács János és Percze Sándor fordítása) Jézus megkeresztelkedésének történe­te nemcsak azért oly páratlanul cso­dás, mert benne a Szentháromság Is­ten teljes dicsőségében tündököl, ha­nem azért is, mivel már az evangéli­um elején világossá válik, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek teljes egy­ségben értünk cselekszik. Isten ugyan­is nem hagyott bűneinkben elveszni minket, szent Fia szolgálata által gon­doskodott a megváltásunkról. Keresztelő János a megtérés ke­­resztségét hirdette a bűnök bocsána­tára. Ő a kiáltó hang a pusztában, aki a közelgő Messiás utolsó prófétája­ként bűnbánatra és új életre hívta hallgatóságát. Jézus eljövetelét fokozott várakozás előzte meg. Mindenki mást látott benne - leginkább saját vágyainak, el­képzeléseinek beteljesedését: jobb körülményeket, elviselhetőbb életet, szabadulást az elnyomás alól, már a földön is érezhető dicsőséget és hatal­mat az új Király oldalán. Még a Jézushoz legközelebb állókat is megkísértették ezek a gondolatok. Sokak számára rejtve maradt egykor - s nincs ez másképp ma sem -, hogy az ember nyomorult helyzete soha nem aktuális életkörülményeinek változá­sából vagy változatlanságából fakad, ha­nem a mindent megrontó bűn követ­kezménye, mely elszakítja teremtő és megváltó Urától, az élő Istentől. Jézus nem azért lett emberré, hogy vágyainkat kielégítse, hanem azért, hogy „minden igazságot betöltsön” (Mt 3,15), és az üdvösség útjára vezes­se az Istentől elfordult világot. Nincs más út, nincs más igazság, nincs más élet, csak egyedül ő. Nem csupán új al­ternatívát mutatott, hanem az egyet­len lehetőséget, amely az örök életre visz. Bár a legtöbben kemény beszéd­nek tartották ezt az igét a régiek közül, Imádság dolgában tanulatlan há­lyogkovácsok vagyunk. Természetes érzékünkre hagyatkozva vagy hallo­mások, esetleg mintapéldák nyo­mán próbálkozunk. Olykor úgy, hogy csak felszakad belőlünk egy-egy ég fe­lé szálló sóhaj, máskor úgy, hogy mondjuk a magunkét, ismét máskor pedig úgy, hogy mint a mentőövbe kapaszkodó ember, kiabálunk: „Iste­nem, segíts meg.” Történik ez egy-egy gondolat erejéig vagy éppen valahon­nan ismert mondatot kimondva, esetleg saját szavainkkal. Az is előfordul, hogy a múltból vagy hallomásból feldereng egy-egy régi mondat, és azt próbáljuk újra mondani. Emlékszem arra, amikor kórházi ágy mellett állva biztattam imádság­ra a távozni készülőt, s belőle csak ennyi szakadt fel az asztali áldásból: „Jövel, Jézus, légy vendégünk...” S az­után elment a minden halandók út­ján. De az imádság „érvényes" és „ha­s ma is sokaknak bántja a fülét, de et­től még igaz. Amit János igehirdetésé­ben megkövetelt, az Jézus által valósult meg. Ő hozta el a teljes üdvösséget, a mindent megelevenítő Lélek ajándékát. Nincs nagyobb akadálya a hozzánk Krisztusban leereszkedő, irgalmas Is­tennel való közösség megtapasztalásá­nak, mint hogy az ő dolgaiban saját ér­telmünk és vágyaink szerint gondolko­dunk. Sokszor a Jézust ismerők, a kö­rülötte élők is beleestek a csapdába, s már e földön a dicsőség útját keresték. Jobb sorsot szántak volna Jézusnak, s persze Jézus mellett önmaguknak is. Nem értették meg Isten minden érte­lem felett álló logikáját. Nem véletlen, hogy az Istenfiú alázata bolondság és botrány számukra. Pedig igazak Luther szavai: „Ami Istentől való, annak ke­resztre kell feszülnie ebben a világban.” Mai igénk tanúsága szerint János nem akarja megkeresztelni Jézust... Péter apostol is hasonlót cselekedett az utolsó vacsorán, amikor a hozzá igyekvő, a hozzá leereszkedő és az ő lá­bát is megmosni készülő Jézust utasít­ja vissza: „Az én lábamat nem mosod meg soha’.’ (Jn 13,8) Az apostolok is csak feltámadása után értették meg, hogy Jézus dicsősége más természetű, mint a földi hatalmasságoké. Ő mindenek szolgája lett kereszthalála által, s így győzött bűnön és halálon. Szeretete pedig „szorongat” hogy a mi életünk­ben is bekövetkezzék a csoda. Nem ha­talommal és nem erőszakkal történik ez, hanem az ő leikével (Zak 4,6). A megdicsőülés hegyén, amikor Jézus mellett megjelent Mózes és Il­lés, Péter újra saját elképzeléseit elő­térbe helyezve szólt: „Uram, jó ne­künk itt lennünk’.’ (Mt 17,4) Ő még maradt volna a hegyen, élvezve az égi dicsőséget. Pedig tovább kellett men­ni, hiszen Jézus szolgálata nem ért tékony” volt. Mert a bennünk élő hi­ányérzet és a valamikor belénk plán­tált mondat találkozott, és Isten fe­lé fordult. Emlékezem arra a rabra, akit bör­tönben meglátogatva ismertem meg. Néhány beszélgetés után egyszer csak kiszakadt a leikéből: „Tiszi, imádkoz­hatnánk?” S még mielőtt elkezdhet­tem volna, magától felállt, és rákezd­­te: „Én Istenem, jó Istenem, becsukó­dik már a szemem...” Bár reggel volt, nem lepődtem meg. Örültem, hogy a mélyből, a szunnyadóból valami elő­került. Igazi imádság! Az egyháztörténelem nagy imádko­­zóira gondolok: Assisi Ferencre, Arany­szájú Szent Jánosra, Lutherre, Bonhoef­­ferre, Anthony de Mellóra... A lista végtelen. Ki tud imádkozni? Ők, a na­gyok vagy a csupán gyermeki imádsá­gaira emlékező felnőtt vagy az életéért küzdő segélykiáltó? Az, aki szöveget mond, vagy az, aki váratlanul kibök egy-egy mondatot? Az, aki szépen A VASÁRNAP IGÉJE még véget. Péter gondolatait pedig helyretette a mai igénkben is felhang­zó isteni szózat: „Ez az én szeretett Fi­am, reá hallgassatok!” (Mk 9,7) Mert ami karácsony estéjén elkez­dődött, s amiről mai igénkben isteni megerősítést hallhatunk, az a keresz­ten teljesedett be. Isten ugyanis a já­szolbölcső szegénysége és a kereszt­fa kínja alá rejtette el dicsőségét. Ezt látni nem lehet, hallani és hinni kell! A Filippi levél hatalmas Krisztus­himnusza (Fii 2,5-11) is úgy tesz bi­zonyságot Jézusról, hogy „emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult..., és engedel­meskedett mindhalálig” - így töltött be minden igazságot. Amikor Jézus - még életében - be­szélt erről tanítványainak, Péter ellen­szegült: „Uram, ez nem történhet meg veled!” A nemrég még dicsérő szava­kat mondó, sőt Péter Lélektől való bi­zonyságtételét „kősziklához” hasonlí­tó Jézus most keményen inti aposto­lát: „Távozz tőlem, Sátán..., mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint!” (Mt 16,22-23) Péternek sem engedte a Mester, hogy saját akarata szerint kövesse őt. Aki ugyanis nem a Lélek által szól és gondolkodik, akaratlanul is akadály az evangélium terjedésében. Igénkben János is megpróbálta visszatartani Jézust. „Nekem volna szükségem arra, hogy megkeresztelj, és te jössz hozzám?” Nyilván nem Jé­zusnak volt szüksége János kereszt­­ségére, de ő így juttatta egykor s jut­fogalmaz, vagy az, aki kusza szavakat sóhajtozik, netán artikulálatlanul kiált? Elmondhatja-e az egyik, „én már tu­dok imádkozni”, a másik meg azt, hogy „én képtelen vagyok rá”? Jézus tanítványai az imádság isko­lájában is tanítványok. Nem egy gyorstalpaló erejéig, nem is csupán egy tanfolyam idejére, de még csak nem is pár éves magas szintű képzés­re. Egy életen át tanuljuk ezt a gyö­nyörű-nehéz tantárgyat. Az imádság iskolájában azonban nem úgy zajla­nak a dolgok, hogy előbb a tanulás, azután - a megszerzett ismeretek alapján - jöhet a gyakorlat. Próbál­kozások, gyakorlati oktatás és „elmé­leti” tanulás egymás mellett zajlik. „Uram, taníts minket imádkoz­ni...!” (Lk 11,1) És Jézus - meghallva a kérést - tanította övéit. Ilyenkor mindig a Miatyánkra emlékezünk, így is hívjuk: az Úrtól tanult imádság. Talán a legdrágább. A megszámlál­­hatatlanszor elmondott és mégis új, friss. A soha meg nem unható. A so­ha abba nem hagyható. A hívő em­ber életét végigkísérő. De nem csak így tanított Jézus imádkozni. Tette ezt úgy is, hogy pél­dát mutatva rendszeresen félrevonult a virtuális vagy valóságos belső szo­bába, beszélgetni a mennyei Atyával. Tanított úgy is, hogy elmondta, mi a fontos, és mit nem szabad az imádságban (lásd a Hegyi beszéd imádságról szóló mondatai a sok be­szédről, a látványimádságról). De ta­nított úgy is, hogy „kézbe vette” az tatja ezen az ünnepen számunkra is kifejezésre, hogy közösséget vállal a bűnös emberrel. Azért jött, hogy ne csak ráismerjünk bűneinkre, hanem hozzá térve megmeneküljünk a bűn átkától, és éljünk. Manapság sokan úgy keresnek val­lásos közösséget maguknak, hogy ele­gendő számukra a „jó nekünk itt len­ni” kényelmes, ám valódi bajunkra megoldást nem nyújtó, sőt a lényeget elfedő, az örök igazságot meg sem kö­zelítő demagógiája. Veszélyes, ha egy­házunk is ilyen emberi igényekhez iga­zodva fogalmazza meg küldetését. Nem elég csupán „vonzó” „nyi­tott” „színes” „otthonos” és „befoga­dó” közösségnek lenni, amelyben min­denki megtalálhatja a helyét. Az egy­ház csak akkor tölti be küldetését, ha benne minden ember a bűnei bocsá­natát és az üdvösségét találja meg. Ezt pedig Isten az élő és hirdetett igében, valamint a szentségekben valóságosan jelen lévő Krisztushoz kötötte. Végér­vényesen. Mert így tetszett neki: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyör­ködöm’.’ E kinyilatkoztatás pedig nem­csak az adott helyzetre igaz, hanem örök testamentum, amely az új eszten­dőben is érvényes. A kereszt evangéliuma az élet beszé­de, s az is marad mindörökké. ■ Weltler Gábor Imádkozzunk! Jöjj, Szentlélek Úris­ten, világosítsd meg szívünket, hogy fel­ismerjük elveszettségünket, és adj élő hi­tet, hogy meglássuk Krisztusban Isten végtelen szeretetét. Add, hogy ő legyen sebünkre a balzsam, bűnünkre a kegye­lem, s benne megtaláljuk a bűnbocsá­natot és az örök életet, amelyet nagy ir­galmadból számunkra elkészítettél. Ámen. RÉGI-ÚJ LITURGIKUS SAROK Ószövetség iratait és a zsoltárokat, és hol a tanítványokkal, hol pedig ön­magában imádkozta a választott nép, az egyház imádságait. Még a ke­reszten is, utolsó szavai egyikeként zsoltárt imádkozott: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mk 15,34) Az imádság világa végtelenül gaz­dag. Az imádság kapcsán természe­tesen elsősorban értelmes szövegek­re gondolunk. S jól is van ez így, hi­szen az Isten is vállalta, hogy szavak­kal kommunikál velünk, megszólít minket, beszél hozzánk, hát mi is így reagálunk. De az imádság több sza­vaknál, megformált vagy csak belül élő gondolatoknál. Imádsággá válnak mozdulatok, imádsággá válhat a munka, imádsággá válik egy alkotás, egy templom, egy zenemű, és sorol­hatnánk a végtelenségig. Mert mindezen formák és lehető­ségek mögött egyetlen kérdés áll: el­indul-e, él-e a párbeszéd a Teremtő és a teremtmény között. Szavakkal vagy más eszközökkel beszélgetünk-e az Istennel? Erről gondolkodunk a kö­vetkező hetekben, hónapokban a Régi-új liturgikus sarokban. ■ Dr. Hafenscher Károly Az imádság iskolájában Új sorozatunk elé ► Új év - új kezdet! A Régi-új liturgikus sarok is újat kezd: belső so­rozatot, amelynek fél éven át egyetlen témája lesz: az imádság. Örök­zöld téma - mondhatja bárki mégis olyan keveset olvasunk, be­szélünk róla. Az imádságirodalom vetekszik a költészet hatalmas mennyiségű anyagával, mégis oly kevéssé ismert. így hát rovatunk most erre irányítja olvasói tekintetét. Mégsem csupán informáci­ókat szeretnénk gyűjteni és megosztani. Sokkal inkább az imádság lelkűidével írni és megszólalni s bátorítani az apostol szavaival: „szüntelenül imádkozzatok”. (iThessz 5,17) Ehhez kínálunk az isme­retanyag mellett modelleket és a személyes vallomások nyomán kö­vetendő példákat.

Next

/
Thumbnails
Contents