Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)
2013-08-18 / 33-34. szám
„A szemünk előtt elevenedtek meg a kétezer évvel ezelőtti bibliai csodák, a megváltott életnek a gyümölcsei.” Odaszánt életek !► 4. oldal „Elmondhatom, hogy békességben, szeretetben éltünk, és otthon megkaphattam a legfontosabbat, azt a műveltségi-lelki hátteret, amelyből voltaképp ma is élek.” Stuttgarti beszélgetés Gyökössy Kingával !► 11. oldal „A fejezet utolsó része, a Torzulások napjaink evangélikus teológiájában nyilván különös érdeklődésre tart számot. Valószínűleg sokan ezzel kezdik majd a könyv olvasását. A szerző öt csoportba osztja a tévtanításokat.” Vissza a kereszt teológiájához !► 13. oldal „Mi is a piacról élünk - szokták hangoztatni a »hívő« emberek.” Mennyei matematika 14. oldal A nemzeti kód !► 5. oldal Párbeszéd a mennyben !► 7. oldal Bázeli „bordélytúra” !► 15. oldal Hétköznapi etikai gyakorlatok ^ 18. oldal Istentisztelet és minőség ► 23. oldal Melléklet: ÚTITÁRS - magyar evangéliumi lap SEMPER REFORMANDA „Ha tehát a szentekben a test a Lélek ellen küzd, mennyivel inkább harcol Isten ellen az istentelenekben és a szabad akaratban! Erről mondja Pál: »ellenségeskedés Istennel« (Róm 8,7). S hogy ez az érv miként erőtleníti el az én érveimet, és hogyan védi meg a szabad akaratot, szeretném én azt látni! Részemről megvallom, ha valaha is ez megtörténhetne, nem szeretném, hogy a szabad akaratot nekem adják, vagy hogy valami is a kezemben maradhatna belőle, amivel az üdvösségemért fáradozhatnék. Nem csupán azért, mivel megannyi kísértés és veszély közepette a sok rám törő démonnal szemben védtelen lennék,©nem is tudnám azt megtartani, mert egyetlen démon is sokkal erősebb az embereknél; így aztán egyetlen ember sem menekülhetne meg, még akkor sem, ha semmi veszély, kísértés, démonok nem volnának, mert arra kényszerülne, hogy az állandó bizonytalanságban agyonfárassza magát, öklével csak a levegőt vagdossa. Ha örökké élhetnék és cselekedhetnék is, lelkiismeretem sohasem lehetne teljesen nyugodt, és nem tudhatná biztosan, mennyit kell cselekednie, hogy eleget tegyen az Istennek. Mivel minden elvégzett cselekedet után visszamaradna valami kétség: vajon tetszik-e Istennek, vagy talán még ezen túl is elvár tőlem valamit, amint azt az igazak cselekedeteinek példája is mutatja, s én ebből szerencsétlenségemre sok éven át eleget tanulhattam. De most, hogy Isten üdvösségemet kivonta akaratom alól, és önmaga akarata alá helyezte, megígérte, hogy nem cselekedetem vagy erőfeszítésem által, hanem nagy kegyelmességéből és irgalmasságából megment engem, biztos és nyugodt vagyok, hogy ő megbízható, és nem hazudik. Hiszen olyan hatalmas és erős, hogy semmiféle démon, sem egyéb kísértés nem képes őt legyőzni vagy engem tőle elszakítani.” M Luther Márton: A szolgai akarat (Jakabné Csizmazia Eszter, Weltler Ödön és Weltler Sándor fordítása)- Nein! Dühösen rántom el a kezem. Az ember furcsán néz rám, nem számított ekkora emócióra. A visszautasítást viszont jól tűri, naponta sokszor találkozhat vele. Mindez már sok éve volt, szégyenkezve emlékszem magamra. Hamburgból jöttünk egy konferenciáról. Bécsben is megálltunk. A magyarországi rendszer abban az időben nyitotta meg á falakat. Ez volt az első igazi találkozásom a Nyugattal. Ahogy a vonat jött haza-Legyünk láthatóbban evangélikusok! ■ Garai András Magyarok felé, a határt leginkább a házak mutatták. A szépen ápolt gyepű, medencés, ízléses, tiszta kerteket felváltották a roncsokkal megrakott hátsó udvarok, a fából és hullámpalából összetákolt bodegák. Rám telepedett a nyomorult kelet-európaiság érzése. A pályaudvaron leszállókat letámadták a taxisofőrök. Erőszakosan kínálták magukat. A nagyvonalú nyugati életstílus után bántó volt ez a kicsinyes rabszolgamódi. Az egyik megragadta a karomat. Irtóztam a helyzettől. Németül szólaltam meg. Nem akartam egy nyelvet beszélni ezzel az emberrel. Szégyelltem magyarnak lenni. Azt szoktuk mondani, hogy nemzeti hovatartozásunk teremtési rend. Olyan Istentől kapott forma, amelyet csak nagy belső feszültségekkel lehet megváltoztatni. Magyar vagyok hálásan. Egy nyelvet beszélek József Attilával. És a többiekkel. És azokkal a taxisofőrökkel. ■ Koczor Tamás Miért kellene hitünknek meg is látszani rajtunk? Miért nem elég már az evangélikus egyházi stratégia kijelentő módban megfogalmazott fő célja? Mert megszámláltattunk, és híjával találtattunk. Még testvéreink a hitben sem ismernek ránk, talán ezért is kóboroltak el a nyájtól oly sokan az elmúlt évtizedben... Viseljük tehát állandóan speciális láthatósági mellényünket, azaz öltsük magunkra az Úr Jézus Krisztust, és így induljunk hittestvéreink keresésére! Ha a mi jó pásztorunk az egy eltévelyedett bárányáról sem mondott le, akkor nekünk nem hiányzik a kilencvenezer? Tudjuk, a statisztika mindent megmutat, csak a lényeget takarja el. Azt csak a szíveket jól ismerő Isten tudja, kik az ő gyermekei igazán. Mi csak a külső tényeket láthatjuk. Ezek az adatok (a Központi Statisztikai Hivatal honlapjáról) ezer főre kerekítve: az elmúlt évtizedben 305 ezer főről 215 ezerre csökkent a magukat evangélikusnak érző magyar emberek száma; ez az összlakosság 3,0%os részarányáról 2,2%-ára történő csökkenést jelent. Természetesen ezt a kilencvenezres sokaságot jelentősen mérsékli az elmúlt tíz évben az egyházunk által eltemetett testvéreink száma, mert őket már nem e földön veszik számba. Viszont növeli az elmúlt évtizedben megkereszteltek száma, mert az ő evangélikus keresztyén hitben való neveltetésükről - így a megszámláltatásukról is - a kereszteléskor tett ígéretük szerint szüleik gondoskodnak annak tudatában, hogy a hit nem magánügy, s a vallási, felekezeti tagság sem érzés kérdése, hanem tény. Pál tudta is, kiben hisz, mert a hit a nem láthatók létéről való szilárd meggyőződés. S aki a hit szemével látja a láthatatlant, azt nem az érzései irányítják. És aki megtapasztalta az Isten kegyelmes szeretetét, azt sem halál, sem élet nem választhatja el tőle; ezért nem fordít neki hátat. Ezt az örömhírt viszont csak azok mondhatják tovább, akik nemcsak az Isten, de embertársaik számára is jól láthatóan evangélikusok; őket őrállókul is rendelte erős várában (feladatukról lásd Ez 3,17-19). Van valami speciális vonása a mi „lutheránus” egyházunknak, amelytől valóban láthatóbbakká lehetünk? Kíváncsian ütöttem be az evangélikusok kulcsszót a legnagyobb internetes keresőbe, vajon mit írnak rólunk. A negyedik találatban ezt olvashattam: „Az evangélikus felfogás legjellegzetesebb sajátossága a kegyelemről szóló tanítás. A legtöbb keresztyén felekezethez hasonlóan vallják, hogy Isten Jézus Krisztus kereszthalála mint áldozat miatt kegyelmes az emberekhez. Ugyanakkor a megváltásban ennek a kegyelemnek talán mindenki másnál inkább kizárólagos szerepet tulajdonítanak. Az ember nem a jó tettei, erkölcsei miatt, még csak nem is hite miatt üdvözül, hanem egyedül Isten kegyelme miatt. Az ember ezért semmit nem tehet, de felismerheti, ragaszkodhat hozzá - ez a hit -, és ebből a felismerésből fakad aztán az erkölcsi cselekvés. Sőt Luther számára maga a hit, amellyel megragadjuk ezt a kegyelmet, az is Isten ajándéka, nem az ember »hozza létre« magában.” Nincs új a nap alatt - mondhatjuk a prédikátorral. Hiszen nemcsak Luther kereste a kegyelmes Istent, aki „hagyta magát megtalálni” hanem azóta is sokak megtapasztalása lehet Túróczy Zoltán (háromszoros püspök) bizonyságtétele: „Én mindennap kimondhatatlan szükségét érzem és mindennap csodálatos, boldog örömmel mondogatom magamnak újra és újra: az én Istenem csak kegyelem, semmi más, csak kegyelem! Minden útja kegyelem! Az én üdvösségem felé vezető útja is kegyelem! Csak kegyelem! Áldassék örökkön-örökké ezért a hihetetlen kegyelméért az ő szent neve!” (Forrás: Túróczy Zoltán: Csak kegyelem.) Ez a kis írás a Fébé-nyomda kiadásában jelent meg Budapesten 1949-ben, és ami még máig tartó üzenetet hordoz: az Evangélikus Evangélízáció című sorozat egyik füzeteként. íme, itt a speciális evangélikus üzenet, amelyet csak mi adhatunk tovább, tehetünk láthatóvá sokak, de elsősorban a „láthatatlanná” vált hittestvéreink számára. S a kül- és belmisszió szolgálata mellett talán - miként a negyvenes években - ismét szükség lehet az evangélikus evangélizációra, hogy először a saját házunk táján seperjünk, s azután forduljunk más „pogány” népek felé, amelyek még nem hallották az evangéliumot. Ennek eszköze Isten minden gyermeke - Krisztus hű tanúságtevőjeként az ő „munkaruhájában". Ma sem írhatok mást, mint az egyházunk stratégiáját méltató (2012. december 16-i EvÉlet-beli) írásomban: „Végső soron küldetésünk sem lehet más, mint hogy sokak számára láthatóvá tegyük az evangélium által Krisztust.” írásom címében a felszólító módot és a középfokú melléknevet Urunk e szavai indokolják: „Aki tehát vallást tesz rólam az emberek előtt, arról majd én is vallást teszek mennyei Atyám előtt, aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt majd én is megtagadom mennyei Atyám előtt.” (Mt 10,32-33) A szerző nyíregyházi presbiter, az Evangélikus Élet Heti útravaló rovatának gazdája
